Pápai Hírlap, 2000 (13. évfolyam, 1-47. szám)

2000-01-11 / 1. szám

4 Isten emlékszik mindenre (édesapámnak) Mária és József éppen a betlehemi istállóba igyekeztek. Az édes kín és a mennyei ígéret egyre erőseben késztette őket a jámborok közé. Mielőtt megérkeztek volna, elindultál te is, utolsó lendülettel az elmúlás felé... „Más megsemmisülni és más meghalni. Más értelmetlenül és ájultan a semmibe zu­hanni és más éberen átlépni. A halál világossága a létezés leg­mélyebb rétegeit is áthatja.” Aztán jön a vizsga, amikor „az emberi élet igen rövid időre teljes egészében és egyszerre kiteljesedik”. Egy titokba sűrűsödik az egész, egy pillanatba minden. Minden, ami hetvenegy esztendő alatt megtörténhe­tett... Az egyetlen és végső kérdés után peregni kezd a film. Ilyenkor már a test pihen, csak a lélek dolgozik. „Ebben a percben nincs titok”, itt már csak az felel meg, aki felkészült és kibírja a világosság kegyetlen hatalmát, mint a váratlan ál­mot, félbetöri a megkezdett fohászt. Eltaszítja magától a fé­lelmet, átlépve könnyedén a láthatatlan, mégis létező küszö­bön. És számot tud adni mindenről, ami hajdan, a fogantatás gyönyörű kábulatában emberlétté teremtetett. Mert Isten emlékszik mindenre, így ebből a különös leltárból nem hiányozhat semmi. Sem Gyarmat, sem Pápa, sem a fehérvári utcák illata, a szőlőhegy, a földbe igyekvő pincék, a ház eleji magtár legendái. Ott sorjáznak a Marcal­­híd lábánál levert cölöpök, a meghurcolt és halálba dőlt leven­tetársak mementói. Zizegő tengerként muzsikálnak a búzamezők. Enese, Fehértó, Sövényház, Bezi, a láthatatlan műszerbe gyalogolt országnyi kilométerek. Az újbor ka­­maszos mámora, a csendes imákba keretezett karácsonyi misék. Ötvenhat, egy csőre töltött pisztoly és egy bölcs mon­dat. De nem a zsarnokságról, hisz a jámbor állatsereg mit sem törődött a forradalommal. A zöldre komponált kert, a harmat­tal köszöntött hajnal, az ismerős esőcseppek, a napfény, a tenyérbe olvadt hópehely. Aztán az erdő, ahol a gondos pil­lantásoktól minden fának külön lelke nőtt. A zsebből mért parttalan szeretet és ami talán a legfontosabb: az Istennek ajánlott tisztaság megmásíthatatlan egyensúlya. Az a csend, amely alázatos igent mondott a szenvedésre és szelíd mozdu­lattal kopogtatni kezdett az üdvösség kapuján... Az utolsó stáció, a végső feloldás előtti napok, amikor a Teremtő tenyerén hintázott a test és a lélek, amikor már odaátról küldték a lélegzetet. Az egykor bölcsen megmentett rend hirtelen önmaga ellen fordult és makacsul falni kezdte a szivárványt. A szeretet szentélyébe halálos csend költözött. Riadt, mégis reménytől enyhült szenvedés. Aztán lassan megnyíltak a fény kapui. Szökik a vágy, a hallgatás felszakad, az égi tenger most már örökkévaló. Kezedből lassan elfolynak az álmok, ez a pillanat a halálhajó. A bársonyest már nem mond semmit, önmagát oldja szelíden a kín, a felejtést hessenti messze az emlék, halk imák szöknek a remény résein. Angyalkönnyek a kereszt alatt, nyelvetlen bor és szentelt kenyér. Homlokod fölött árva hópehely, Isten ujja lassan ajkadhoz ér. Gil­ch Csaba Régvolt idők híreiből Borhamisítás, borhamisítók itt és ott - olvashatjuk megle­hetős gyakorisággal már hosz­­szabb ideje. A szőlősgazdák tiltakoznak, remélve a méltán híres magyar bor törvényes védelmét. Le is lepleződött már egy-egy „borcsináló”. Jónéhányan megjegyezték:­­ Bezzeg a régi időkben ilyen nem volt. Tessenek csak fi­gyelmesen olvasni az alábbi sorokat. „Évek óta olvasom a felszólalásokat és panaszokat, hogy nálunk műborok vannak forgalomban, a­melyek olcsó­ságuknál fogva a bortermelők­nek nemcsak versenyt támasz­tanak, de a mellett a külföld előtt természetes boraink hite­lét is rontják. Én e panaszok jogosultságában nem hittem, mert tudom, hogy jó termés idején a természetes bor is olyan olcsó, hogy annál a mű­bort sem árulhatnák olcsób­ban. A múlt évi rossz termés azonban meggyőzött arról, hogy tényleg vannak műborok forgalomban. Alig hogy a szü­retelésnek vége volt, a napila­pokat ilynemű hangzatos hirdetésekkel árasztották el, hogy kitűnő bor készítéséhez borkivonat kapható, amiből olyan itóka lesz, melyet az ere­deti természetes bortól nem le­het megkülönböztetni. Úgy látszik, e hirdetéseknek volt eredménye, mert f. év januá­­rius hónapban egy ilyen mű­­borgyárra akadtak. Ennek tu­lajdonosa, a­mint neszét vette, hogy a hatóságnak gyára léte­léről tudomása van, megszö­kött, de a gyár készletét lefog­lalták.” - írta mindezt dr. As­­bóth Sándor anno, aki aztán - lévén szakember - meg is vizs­gálta ezeket a „borokat”, majd a vizsgálatok eredményéről ugyanitt be is számolt, azaz, hogy mi is volt található ez „innivalóban”. Majd közlemé­nyét így fejezte be: „Hogy az ilyen bornak nevezett folyadé­kot már közegészségi szem­pontból sem volna szabad árulni, az már összetételéből következtethető”. Mintha csak ma írták volna. A dolog pi­kantériája az, hogy a szerző, 1892-ben közölte mondandó­ját a Természettudományi Közlönyben. Amiből az is ki­derült: elődeink sem mentek a szomszédba némi ügyeske­désért. Szóval, bánjunk csín­­ján azzal a bezzeggel. -egy- Boldog újesztendőt! 1. oldal) A Pápáról és környékéről írott és küldött könyvek díszítik könyvtárukat és az ál­taluk kiadott Csernátoni Füze­tek hasábjain gyakran írnak rólunk. Legutóbb Pápa és környéke 1848/49 című köny­vet mutatták be Hadnagy László ajánló soraival. Az említettek viszonzásaként gyakran küldenek tiszteletpél­dányokat a Csernátoni Füze­tekből. Legutóbb a 30. évfor­duló kapcsán hozzájuk láto­gató pápai küldöttség egyik tagjától, Borbély Lajos osz­tályvezető úrtól kaptunk belőlük, melynek egyikében újévi köszöntésként tették közzé Motor Zsigmond köl­teményét. - Ezúton a Székely­föld szülöttének e kedves versével kívánok Boldog Új­esztendőt a Pápai Hírlap min­den olvasójának. H. Szabó Lajos r ■ ■ ■ v ■■■■ ■■ * wz Újévi koszonto Isten kegyelméből új esztendőt értünk, Kérünk, Atyánk, ebben Te légy a vezérünk Bármit adott az ó, csak emléke maradt, Mert az idő gyorsan, sebes szárnyon haladt. Élethajónk elindult, újabb partok felé, Reménységgel nézünk a jövendő elé. Határkő az újév rövid életünkben, Ha reád gondolunk, könny szökik szemünkbe Mit ad, mit hoz nekünk? - azt remegve várjuk, Te légy velünk, Uram, ez az imádságunk! Őrizz meg bennünket, minden bajtól-vésztől, Súlyos csapásoktól, ég- és földrengéstől. Tartsd meg életünket és egészségünket. Szeretet - békesség csókolgassák egymást, Te add ránk mindennap az atyai áldást, Ha rohan az idő, sebes szárnyon halad, Hisszük, hogy kegyelmed mindig velünk marad, Múló idő, múló világ, múló évek Te maradj meg örök Ige - örök Élet! PÁPAI HÍRLAP Sikeres év a Várostörténeti Körben A nehézségek ellenére igen eredményes esztendőt zárt 1999-ben Pápán a Várostörté­­neti Honismereti Kör, mely a Jókai Művelődési Központ keretein belül a Jókai Kör hatékony támogatásával mű­ködik. Elegendő számba venni a rendezvényeket, hogy erről meggyőződhessünk. Az 1848- 49-es szabadságharc 150. év­fordulója alkalmával az ország legjobb történészei kaptak meghívást ebbe a közösségbe. Dr. Bona Gábor ezredes, a Hadtörténeti Intézet igazgató­ja a szabadságharc fegyveres erejét mutatta be, dr. Hudi Jó­zsef levéltári igazgató a kora­beli Pápán történteket ismer­tette, dr. Hermann Róbert had­történész a város közelében le­zajlott csatákról adott reális képet, dr. Vadász Sándor egyetemi tanár az orosz bea­vatkozás kérdésével foglalko­zott. A helyi előadók szintén sikerrel szerepeltek. Dr. Her­mann István Pápa város hiteles forrásairól beszél rendkívül meggyőzően, Mezei Zsolt a Dunántúli Református Egy­házkerület Tudományos Gyűj­teményében található doku­mentumokról tartott ismerte­tést. Nagy sikert aratott dr. Lukács Endre elnök-igazgató A pápai vízmű 101 esztendeje című előadása, melyet diaké­pek és videofilm bemutatásá­val tett igen érdekessé. Ga­­rabics József alezredes a pápai tűzoltóság utolsó fél évszá­zadáról tartott felolvasást a Lánglovagok Pápán címmel készülő könyv kéziratából. A pápai leventemozgalomról és légószolgálatról tervezett be­szélgetés érdekes volt, de cél­ját csupán részben érte el, mert kevesen jelentek meg azok közül, akiknek ezzel kapcso­latban emlékük van, így a téma tárgyalását január 19-én, szerdán fogja folytatni a kör. 190 évvel ezelőtt jártak Napóleon hadai Pápán. Erre az eseményre emlékezett számta­lan adatot felvonultató nívós előadásában Fejes Sándor helytörténész az utolsó foglal­kozáson. Dicséretes, hogy nem szorítkozott a városban történtekre, hanem széles tab­lót rajzolt a kor Európájáról. A siker nem véletlen műve. A JMK kitűnő gazdája volt a honismereti közösségnek, mindent megtett annak megfe­lelő működtetéséért. Egy si­keres pályázat eredményeként így nem csak az előadókkal kapcsolatos költségeket tudták fedezni, mód nyílt tapaszta­latcsere-látogatásra is Sárvá­ron, ahol találkoztak egy ott kiválóan működő helytörté­nész kör tagjaival. Ennek so­rán alkalmuk volt megtekin­teni Ostffyasszonyfa irodalmi és történelmi emlékeit és a falu határában található fogolytá­bor temetőjét, ahol közel ti­zenegyezer katona nyugszik. Nem kétséges, hogy az eredményes munka érdekében a legodaadóbb tagok, Fejes Sándor, Szollás László, Szalai Antal, Paksi István, Bakody Lászlóné, Nagyváradi Pál, Nagyváradi József, Szűcs László, Holczer István, Kolo­­szár Ágnes és mások mellett szükség lenne mindazokra, akik a városban helytörténettel foglalkoznak. Szükség lenne minden olyan pápai bekap­csolódására, akinek emléke van a város fejlődéséről, az itt történt eseményekről, vagy várostörténeti dokumentumot őriz. Mindenkit szeretettel hív és vár a kör vezetője minden hónap harmadik szerdáján 17 órakor a Várkastély 7. számú szobájába. Huszár János Ötvenöt évvel ezelőtt történt 1945 januárjának első felé­ben rendelték el a fiatalok, ahogy akkor nevezték, le­venték négy évfolyamának mozgósítását, azzal a céllal, hogy Németországba vigyék őket. A bevonulási hirdet­mény, melyet a honvédelmi miniszter írt alá, a követ­kezőképpen kezdődik: „A m. kir. honvédség szempontjából tekintetbe jövő emberanyag­nak az esetleges ellenséges be­hatás által veszélyeztetett terü­letről való átmentése céljából mindazon leventék, akik 1924 és 1928 közötti időben szület­tek, tehát 16-20 évesek bele­értve a menekülteket is azon­­nal bevonulni kötelesek Sár­várra, a 22. bevonulási köz­ponthoz. A bevonulni kötele­sek lakóhely szerinti helyi le­vente-parancsnokok vezetése alatt, zárt csoportban az illeté­kes járási leventeparancsnok­ságnál jelentkeznek, honnan a járási levente-parancsnok által kirendelt levente-parancsnok vezetése alatt a kijelölt bevo­nulási központhoz bemutatás céljából útbaindulnak. A moz­gás gyalogmenetben történik. Minden bevonuló levente le­venteigazolványát, 5 napra szó­­ló élelmet, két rend meleg al­­sóruhát, jó lábbelit (bakan­csot), evőcsészét és evőesz­közt, valamint meleg takarót magával hozni tartozik.”____ Ezzel kezdődött többszáz pápai és környékbeli fiatal pokoljárása, iszonyú szen­vedése, hányódása az éhség­től, háborútól, bombázásoktól sújtott Németországban. A szerencsésebbek a háború után hazakerültek, de nem kevesen lettek a háború, a bombázás, a nélkülözés áldozataivá. Olya­nok is akadtak, akik hazaté­rőben estek szovjet fogságba, s most valahol Oroszországban alusszák jeltelen sírban örök álmukat. Sok család em­lékezik ezekben a napokban rájuk el nem múló fájdalom­mal. Mi sem feledkezhetünk meg róluk! H.J. 1943 nyarán Pápán az egy­kori Állami Tanítóképző Inté­zetben leventetábort szervez­tek az illetékesek. Ezen közel háromszáz 15-18 éves önként jelentkező fiatal vett részt. Akik itt sikerrel helytálltak, azokat ifjú vezetővé nevezték ki, s a továbbiakban a heten­ként sorra kerülő levente fog­lalkozáson mint rajparancs­nokok szerepeltek felnőtt ok­tatók és tisztek felügyelete mellett. A katonai jellegű kiképzést egyébként a táborban is több­ségében kiváló ifjú vezetők vé­gezték. Képünk az egyik lev­enteszázadot ábrázolja a Tanítóképző Intézet bejá­ratánál a felnőtt oktatókkal együtt, akiknek a neve balról jobbra a következő: Németh Gyula pedagógus, Aranyos hadnagy és Szabó Károly főhadnagy, körzeti leventepa­rancsnokok, Jászay József tartalékos hadnagy, polgári iskolai tanár, Marek László tanító, Illyés József, a Test­­nevelési Főiskola első éves hallgatója. Babos János

Next