Pápai Hírlap, 2002 (15. évfolyam, 1-44. szám)

2002-01-08 / 1. szám

4 Kultúra A természetgyógyász szemével Pápai Hírlap Bibliai szent növények (Folytatás az 1. oldalról) A Biblia két fajtáját is emlí­ti: a valódit, vagyis a ceylonit és a kínai fahéjat. A fa elérheti a 10 méteres magasságot is. A gyűjtők az illatos kérget a 3 évesnél nem idősebb fák fia­tal ágairól hántják le. A régi utazók hozták Egyiptomba, ahol előszeretettel keverték fűszeres balzsamaikba, az ara­bok, a görögök és a rómaiak fűszernek és illatszernek használták, de emésztési za­varokat is kezeltek vele. A modern­ fitoterápiában felfú­vódás, hányás, hasmenés el­len javasolják. Gátolja a fogszuvasodást és elpusztítja az egyéb betegségeket okozó baktériumokat, gombákat és vírusokat. Egy német tanul­mány szerint tökéletesen el­pusztítja a húgyúti fertőzéseket okozó baktériu­mokat, az Escherici coli-t, és a több száz betegségért felelős gombát, a Candida albicans-t. Emellett segíti a zsiradékok lebontását és japán kutatók szerint csökkenti a vérnyo­mást. A napkeleti bölcsek a gyer­mek Jézusnak staktot hoztak, egy olyan friss mirhából ké­szült anyagot, mely még a mirhagyantánál is értéke­sebb. A mirha - Commiphora myrrha- Közel-Keleten, Etió­piában és Szomáliában termő nagy cserjeféle, melynek kér­ge repedésein kiszivárgó, át­látszó vagy vörösbarna színű, könnycsepp alakban megke­ménykedő illatos gyantája ke­rül felhasználásra. Az ókori Egyiptomban balzsamkészí­tés alapanyagaként, a test illa­­tosítására és temetési szertartásokhoz is használták. A görög hiedelmek szerint a mirha az asszír király, Thesis lányának, Myrrhának könny­cseppjeiből jött létre. Myrrha nem volt hajlandó a szerelem istennője, Aphrodité szolgála­tába lépni, és az engedetlen­ségen haragra gyűlt istennő büntetésből apja és leánya el­méjét megzavarva arra kényszerítette őket, hogy együtt háljanak. Szörnyű tet­tét felismerve Thesis meg akarta gyilkolni gyermekét, ám ekkor az istenek a lányt - hogy életét megmentsék - fává változatták. A fakéregből gyöngyöző mirha a lány könnyei, melyet a népi gyó­gyítók külső fertőtlenítőszer­nek, fájdalomcsillapítónak, megfázásra, gégegyulladásra, asztmára, bronchitisre, torokfájásra használtak. Az Európában használatos fog­krémekben gyakran találunk mirhát, melyet a fogszuvaso­dás megelőzésére visznek be a készítményekbe. Napjaink­ban maga a mirha gyógykészítmény, porrá őrölt szemcsés kiszerelésben kerül forgalomba. Izraelben a sáfránynövényt csak a Biblia korát követő időkben honosították meg. A sáfrány - Crocus sativus - aranysárga fűszernövény, amely évszázadokon keresz­tül a szó szoros értelmében olyan értékes volt, mint az arany. Értéke még ma is majdnem 80.000 forint kilo­grammonként. Az ókori Egyiptomban a sáfrány külö­nösen nagy népszerűségnek örvendett. A nemesek sáf­rányfestékkel színezett ru­hákban jártak, sáfrányos illatszerekkel kenték be ma­gukat, sáfránnyal fűszerezett ételeket ettek és emellett a légúti, valamint az emésztő­rendszer betegségeit is ezzel a növénnyel gyógyították. Az indiai nyurvédikus orvosok a sáfrányt keringésserkentő­nek, a vese- és a májbetegsé­gek gyógyszerének, a kolera ellenszerének tekintették. A népi gyógyítók az álmatlanság és a daganatok ellen is gyógy­hatásúnak hitték. 1851-ben a kutatóknak sikerült izolálni­uk a növény legaktívabb ha­tóanyagát, a krocetint. Ennek az anyagnak az ismerete ré­vén alkalmazták a későbbiek­ben nyugtatóként, köpte­tőként, fájdalomcsillapító­ként. Az injekciós úton bejutta­tott krocetin a kolesz­­terin­­szint jelentős csökkenését eredményezi és növeli az oxi­gén mennyiségét a vérben. Egyes kutatók szerint az oxi­géntöbblet lassítja a szívroha­mokat elsődlegesen kiváltó lerakódások kialakulását a vérerek falain. „A te csemetéid gránátal­más kert, édes gyümölcsök­kel egybe, cziprusok nárdusokkal egybe. Nárdus és sáfrány, jóillatú nád és fa­héj, mindenféle tömjéntermő fákkal, mirha és alpes, min­den drága fűszerszámokkal... és gyümölcsük eledelre és le­veleik orvosságra valók.” (Énekek éneke 4,13-14; Ezékiel könyve 47,12). Németh Péter Nyelvklubok a Nagy László iskolában (Folytatás az 1. oldalról) Egyelőre kísérleti jelleg­gel, júniusig működnek az in­tézményben a „Kids Club”­­ok és a „Kinder Klub”-ok.­­ Ez egy Angliából kiindult nyelvtanítási módszer, mely­nek az a lényege, hogy kiscso­portos formában, szinte észrevétlenül, anyanyelvéhez hasonlóan sajátítja el a gyer­mek az idegen nyelvet. Mi az iskolában angolból és német­ből vezettük be ezt a mód­szert. A szülők szerették volna, ha több órában tanul­hatnák gyermekeik az angol és német nyelvet, mivel dél­előtt 38-as létszámban oktat­juk őket ezeken az órákon. Ezért elhatároztuk, hogy kis­csoportos formában fogjuk őket németre és angolra taní­tani délutánonként - mondta Kovácsáé Frank Zsuzsa, a „Kids Club”-ok vezetője. A gyerekek elmondták, az a jó ezekben a délutáni foglal­kozásokban, hogy sokat ját­szanak, énekelnek, szavalnak és ismételnek, nem kell tan­könyvből tanulniuk. Kedvenc játékuk az „Are you sleeping...”. Vilmanné Ikervári Lilla, a német csoport tanítója szerint az egész rendszernek az a lé­nyege, hogy a gyerekek meg­szeressék az idegen nyelvet és megismerkedjenek az adott országok kultúrájával. Az is nagyon fontos, hogy mindezt játszva tegyék. El­mondása szerint semmi olyas­mi nincs ezeken a foglalkozásokon, ami óra jel­legű lenne. A csoportok mun­kájára a felszabadultság, a vidámság, a sok-sok szereplés és a sikerélmény, valamint a jutalmazás jellemző. A Mikulás-napi program­hoz hasonló rendezvények pedig mind-mind azt szolgál­ják, hogy a tanulók ízelítőt kapjanak más népek, orszá­gok kultúrájából. - Teljesen véletlenül talál­koztam ezzel a lehetőséggel, annak ellenére, hogy ez a nemzetközi hálózat 1990 óta létezik Magyarországon. Mi csak a rendszernek az átvevői vagyunk, akik most próbáljuk ki, hogy mit lehet egy nyel­ven keresztül elérni, hogy le­het egy nyelvet megszeret­tetni. A létszámok azonban mindenképpen sikerre utal­nak, hiszen például a 165 an­golos gyerekből száztizenket­­ten ilyen formában vállalták a fizetős nyelvtanulásnak ezt a formáját - jegyezte meg Kovácsné Frank Zsuzsanna. Varga Bea 2002. január 8., kedd Költőnő a kisvárosban (Folytatás az 1. oldalról) 1994-től, nyugdíjas korától kezdve pedig kifejezetten so­kan ismerik és szeretik Pápán - különösen a nemzedéktársai -, akiknek gyakran mond ver­set, s gyakran teszi színessé, maradandó élménnyé-leg­­többször műsorvezetőként is - az idős emberek életét. Mun­kájának középpontjában em­beremlékezet óta a közösség önzetlen szolgálata áll. Szinte sugárzik egyéniségéből a sze­retet, mert jól tudja a harma­dik évezred társadalmi berendezését nem a gyűlölet­re, hanem az utóbbira kell fel­építeni. Élete eseményekben bő­velkedett, hiszen van egy de­rék fia, s vannak unokái, minderről írásai, valamint a Álomvaló (Mátyásháza) isko­latörténet (1999) és a Tükör­­cseppek című novellagyűj­teménye (1999) részletesen, művészien beszámol. Az írá­saiból megtudjuk, hogy 1956- ban került házasságkötése ré­vén Zala megyéből Pápára, il­letőleg annak külterületi lakott helyére Mátyusházára, midőn a helyi illetőségű Pus­kás Kálmán textilgyári tisztvi­selő felesége lett.­­ Költőként Puskás Tófeji Vali írói álnevet használod. Mind­nyájunkat érdekel, írói álneved második eleme, valamint önmeg­valósításod folyamata. Kérlek, beszélj nekünk erről! - A zalai domboktól ölelt kis faluban Tófejen szület­tem 1937-ben. Apám a falu bognármestere volt. Afféle mindenhez értő ezermester, aki kocsikereket éppúgy tu­dott készíteni, mint szobabú­tort. Művészien megformált tárgyai, faragásai ma is laká­sunk díszei. Ugyanígy édes­anyám egykori hímzései. Gyermekkoromban tőlük ta­nultam meg esténként az első verseket, énekeket, meséket, kiolvasókat, mert azt is tudták mondani. Ezek alakították ki bennem elég korán a vers­mondás iránti fogékonyságot, az ütemezést és a ritmust. Fontos szerepe volt a tehetsé­gem felfedezésében első taní­tónőmnek, aki korán felismerte szervezőkészsége­met, és már 10 éves koromban a zalaegerszegi Teleki Blanka Tanítóképzőbe irányított, ahol először gyakorló iskolai tanuló, majd tanítóképzős diák lettem sok-sok szereplé­si lehetőséggel. - Mikor kezdtél el rendszere­sen verset írni ? - Elég későn. Mátyásházi tanító koromban, amikor egy­­egy diákomnak a nevenapja volt. Mivel jól ismertem min­den gyereket, az ünnepeite­ket felköszöntöttem egy két, vagy négy soros rigmussal. A kollégáim biztatására - meg a magam szórakoztatására is - több vers született, melyet 1989-ben Látkép című kötet­ben gyűjtöttem össze. A köl­temények megjelenése városszerte nekem nagy si­kert és elismerést hozott, úgy­hogy megnőtt az ambícióm, s 1994-ben megjelent a máso­dik kötetem is Gyöngyparázs néven. Közben részt vettem pályázatokon, ez is minden esetben sikerrel zárult. Verse­im összesen 4 antológiában szerepelnek, s azóta a vers és novellaírás életelememmé vált. A sikerek erőt adnak a to­vábbi munkához s újabb írá­sok elkészítésére sarkallnak. Nagy örömet lelek a Pápai Kristály szerkesztésében, mellyel alkotótársaim 1994- ben bíztak meg. - Kérlek röviden fogalmazd meg ars poeticádat! - Mindenekelőtt kívánok békés, boldog új esztendőt al­kotótársaimnak és kedves ol­vasóimnak is! Kívánom, hogy a szeretet kapcsolja össze szí­veinket! ” Az emberért című versem - melyet 1992-ben ír­tam, ma is aktuális - s 10 évvel később is - ugyanezt kérem a Mindenhatótól: „Irgalmas Isten! Segíts, /embertől - emberig építeni hidakat, / lebontani a lelkek­ben épült falakat, / mécset gyújtani és tartani a vak jövő felé, / örömöt hazahozni és vinni száz felé... / Eltenni a szeretet kovászát holnapra, / hogy általa szebb legyen az ember holnapja.” Dr. Tungli Gyula Álom és valóság Az északi szél végigsüvített a hófödte földön. Fel-felkapta a havat. Erre-arra letette, s aztán kezdte elölről. Nappal is leg­alább mínusz 25 fok hideg volt. A jó Mezsnonov hiába tiltako­zott a kinti munka ellen, a szigorú parancsnok munkára parancsolat a stanislaui láger foglyait. 1946 februárjának köze­pe táját mutatta a naptár. A tél még harapott. A lesoványodott, s gyengén öltözött foglyok csontjáig hatolt a dermesztő tél. Felsorakoztak. Menni kellett! Zoltánék most egy kisebb csoportba kerültek, s egy nem túl messze folyó építkezéshez vitték őket. (Az erős fagy miatt szinte hiábavaló munkára.) A csapat oldalán egy orosz kiskatona ballagott. Vállán előre­­hátra mozgatta puskáját, s közben oda-oda mosolygott a fog­lyaira. Szemében huncut mosoly játszott, s kiolvasható volt belőle a bizalom és a barátság. Ő volt Szergej, az orosz őr. Zoltánék őre, vigyázója volt Szergej reggeltől estig. Hosszú nap volt, mint mindig, az iszonyú hideg még ezt is megkettőz­te. A kiskatona alig volt tizennyolc. A háború vége éppenhogy utolérte. A borzalmakból kimaradt, lágeri beosztása elviselhe­tő volt. Fő baja az volt, hogy messze szakadt a szülőföldjétől. Valahol nagyon messze, egy Volga közeli falucskában lakott. Szülei a kolhozban dolgoztak. A faházas kis falu olyan volt, s olyan maradt, mintha még a cár uralkodott volna. Az emberek szegénysége s szemlélete szinte semmit sem változott. Szergej ezt a falut hozta magával, ezt a nyugalmat és ezt az em­berséget. A propaganda nem torzította el a lelkét. Úgy gondol­ta, hogy fordítva is lehetne. Ő a fogoly, s­őt kísérik. S a kiskatona első feladatát teljesítve, elkísérte őket a munka­helyre, egy nagyobb telken álló vakolatlan épülethez, amely­nek külső falát kellett volna bevakolni. A munkavezető (a nacsalnik) szigorú tekintetű, kiabálós hajcsár volt. Rögtön hozzálátott a parancsoláshoz, ki-ki meg­kapta a feladatát. A készülő épület rendeltetését nehéz lett volna kitalálni. Ez a foglyokat alig is érdekelte. A fogolyfilozófia lényege az volt: ússzuk meg a napot. Ehhez a helyzet előnyeit igyekeztek kihasználni. Az épület elején és végén kisebb helyiségek vol­tak, a közepén volt egy nagyobb terem. Annak a közepén egy rozoga kályhában állandóan égett a tűz. A foglyok józan eszükkel melegedőnek tartották. A nacsalnik azonban nem. Állandóan kikergette őket a tűz mel­lől a dermesztő szabadba. A kályha melege mellett készült a habarcs, amit gyorsan kivittek, s vakoltak vele, amíg lehetett. Ugyanis, ha nem a ládában, akkor a falon fagyott meg. A fa­gyott habarcsot visszahozták, felmelegítették, újra kivitték, s próbálkoztak valami soványka eredménnyel. Az egésznek nem volt semmi értelme. A nacsalnik mégis tántoríthatatlan buzgalommal és eréllyel hajszolta a szegény foglyokat. Szergej, a kiskatona nagyokat csapott a puskájával a terem betonjára. Nem tetszett neki a dolog. Magyarázta is a nacsalniknak, hogy majd tavasszal, ha megjön a meleg, akkor kellene folytatni. A nacsalnik folyvást káromkodott s meg volt győződve az igazáról. Szergej a tűznél melegedőket nem bántotta. A nacsalnikot is kérlelte, hogy legyen emberségesebb. Persze Zoltán is meg-megfordult a tűznél. Néhány ott töl­tött perc is nyereség volt. Már délutánra fordult az idő, amikor a kis mokány katona magához szólította. Megkérdezte, hogy mit csinál otthon, mivel foglalkozik. A kérdés váratlanul érte. Örült a bizalomnak, de a lelke mélyét a félelem is megülte. Hisz ki tudja, hogy mi a szándéka? Persze azért felelt: diák va­gyok Magyarországon. Mind a kettő tetszett neki, a diák is, s a magyar is. De ezzel nem érte be. Tovább kérdezett. Mit ta­nulsz? Mi akarsz lenni az életben? Zoltánnak döntenie kellett. Be­vallja, hogy teológiát tanul, s lelkésznek készül, vagy mond va­lami mást. Elhatározta, hogy bevallja. Teológiát tanulok, s lelkészi pályára készülök. A kiskatona mindent megértett. Át­karolta Zoltánt, s hosszasan simogatta az arcát, és szíve igaz áhítatával sírt. Zoltánt rendkívüli módon zavarba hozta. Megszólalni se tu­dott, a kiskatona lelkéből viszont felszakadt a szó. Előhömpö­lyögtek emlékei, a faluról, a templomról, az ikonokról, az elűzött pópáról, a titokban gyakorolt vallásról. S mikor boldog vallomását befejezte, Zoltánt leültette a tűz mellé, azzal, hogy neki pedig nem szabad ma itt dolgoznia. A nacsalnik dühöd­­ten követelte Zoltánt a munkába, de a kiskatona puskatussal kergette el. Aztán még sokat elmondtak magukról, az életről. Szergej bevallotta, hogy ő is Krisztus híve, s majd eljön a nap, hogy nem fogják üldözni a keresztyéneket a nagy birodalom­ban. Feladatát teljesítendő, Szergej közbe-közbe megnézte a többi foglyot is, de mindig visszatért Zoltánhoz, mert neki nem volt szabad dolgoznia. Zoltán pedig eltöprenghetett azon, hogy ez is megtörténhe­tett. A nagy ateista állam sem nyelhette el a lelkeket. Minden baj nélkül tértek vissza a lágerbe. Zoltán az új ba­rátját, Szergejt nem látta többé. Nem tudta, mi lett vele. A nacsalnik biztos bepanaszolta. Szergejt nyilván máshová vezé­nyelték. De Szergej biztos ott is Szergej maradt. Talán még most is él, s öreg nagyapa a falujában, ahol ismét áll a templom, s papja is van. Szergej, az orosz őr

Next