Pápai Közlöny, 1895 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-06 / 1. szám

PAPAI KÖZLÖNY 1895. JANBÁP 6. Lesz-e csornai vasút? Nem érhet bennünket vád, hogy e városunkra nézve ily fontos kérdésben újra, meg újra fel kel szólalnunk. Kö­telességünk ez, mert ezzel csak tiszta képét akarjuk adni azon annyira meg­hurcult vasútnak, melyet egyesek min­den áron, minden alkalommal befeketí­teni akarnak. N­a tehát ma — nem is tudjuk hányadszor — ismét e t­ernát vesszük tollunkra,­­­és csak közönségünk meg­nyugtatás­át célozzuk, de külünben is van még egy és, más elmondani valónk ez ügyben. A pápai-csornai vasút kiépítése utóbbi időben már oly akut kérdéssé vált, hogy annak megvalósulása már csak hetek kérdése. Ily értelemben re­gistráltuk ezt nemcsak mi, de a szom­széd vármegyebeli lapok is, által vannak városunkban egy­­ adazon­, kik ezen hírekkel szemben régi álláspontju­kat fenntartják. Ezen régi álláspont pedig azt han­goztatja, hogy az eszme technikailag kivihetetlen, közlekedési és kereskedelmi szempontból Pápa városának nemcsak előnyöket nem nyújt, de annak kárára van. Mi nem törődnénk most már egye­sek ezen ósdi felfogásával s türelemmel várnók azon időpontot, midőn önön ma­guk be fogják ösmerni téves nézeteiket, de mi ezen pessimusban városunk jövő­jét látjuk veszélyben s így jónak látjuk idő előtt e dolgot tisztázni. Nevezzük meg a gyermeket csak saját nevénél. Itt most már nem az elv, nem a meggyőződés, hanem a szemé­lyes érdek lóggatja ki a lábát. Nézzük csak miért ? A pápa-csornai vasút kezdeménye­zése városunk nagy közönyével talál­kozott. Dacára, hogy a város és a megye szép összeggel járult a vasútvo­nal kiépítéséhez, voltak számosan váro­sunkban hangadó urak, kik mindent elkövettek ezen eszme meghiusítására. Ezen körülménynek tudható be az is, hogy e vasútvonal ily hosszú vajú­dáson ment keresztül. A­helyett, hogy egyes hangadó urak aminálták volna a kezdeményező­ket hozzájárulásokkal, vagy közremű­ködéssel buzdították volna, a törekvést összetett kezekkel, tétlenül nézték ezen vajúdást, mely vajúdás éppen csakis ezen közöny kifolyása volt. A­helyett, hogy iparkodtak volna a közjóra irányuló eszmét megvalósítani meghúzták magukat a mindennapiság szűk határai közé, oda sem hallgattak a haladó kor hivő szózatára, sőt ellen­kezőleg mindent megmozdítottak arra­­ nézve, hogy ezen terv dugába dűljön. Tervök azonban nem sikerült. Az­­ eszme tervezői bárha hosszas küzdel­mekkel törhettek utat maguknak, de ugy szeretetök és áldozatkészség­ük megtermé a gyümölcsöt. A pápa-csornai vasút most már­­ abban a stádiumban van, hogy kiépí­­­tése több mint bizonyos s még e hó­­ folyamán megkötik a vállalkozóval a szerződést. Ezen hírt a vasútvonal elle­nesei nem a legszívesebben fogadják s még most is igyekeznek akadályokat gördíteni, a terv megvalósítására — ha­bár most már eredménytelenül. Szerintök, sok kézfogó volt már, melyet nem követett lakodalom, mivel ellenzői meghasonlást idéztek elő a je­gyesek között. Ezen jellege alatt gon­dolják "k is e vasútvonal meghiúsítását. No ez egyszer azonban nincs mit félnünk. A jegyesek már évek óta ös­merik egymást s az anonym levelezések­nek nem adnak hitelt s nemsokára meg­üljük a lakodalmat is. Ne is fáradjanak tehát, mert csak meddő munkát végez­nek s a mi fő, nagyon is kilátszik a lóláb, mely a sértett hiúságban leli magyarázatát. Nézetünk szerint, most már nem az a baj, hogy a vasútvonal kiépitése több mint bizonyos, de csupán az, hogy nem ők voltak a vasút kezdeményezői. Régi baj az nálunk, hogy minden oly eszme és terv, mely nem az illetők ne­veit hirdeti, az ellen állást foglalni, ros­­szalni s megdönteni — elvül tüze­tett ki. De hát ki tehet róla, hogy ők nem szerepelnek ? Csakis a saját hibá­juk. Miért ellenezték ? Miért nem volt a jóakarat a közjó előmozdítására ? Miért fogadták közönnyel a haladás szellemét, mely városunk virágzására irányul ?­­A múlt megtaníthatott már ben­nünket a mi rész vasúti­­ illetőleg. Ott volt a celli, a politikánkat keszthelyi vasúti érdeklődésünk. Így jártunk volna a csornaival is, ha az intéző férfiak igazi előteremthetem. A hitelezők kopei már a kastély ajtai előtt leskelődnek ; a hitel for­rással elapadtak .... Istenem .... Istenem ... mi lesz ennek a vége!« A gróf végig törölte sápadt arcát, me­lyen a hideg verejték gyöngyözött, majd rekedt hangon válaszolt : »Nekem pedig a pénzre — bármi tör­ténjék is — égető szükségem van !« »Ha parancsolja méltóságod — dadogta a,, öreg — ugy kijátszom az utolsó kártyát, melyet meg kezeimben szorongatok ; de mi fog történni azután ?« »Semmi .... semmi« — sietett a gróf közbeszólni, hogy az öreg kételyeit, melyek lelkén rágódtak, szétoszlassa. — » Akarata parancs előttem. Mindent meg­­kisérlek , de ha a terv nem sikerül ?« »Si­kerülnie kell,« vágott vissza bátoritó hangon a gróf. »Az üflei grófok hitele kiapadhatat­lan. Erre számitok !« Az öreg szemeit törölgetve távozott a szobából, s kiérve a tágas folyosóra, fájdal­masan mondogatta : »Istenem .... iste­nem ... mi lesz ennek a vége !« III. Orloff gróf a kormányzó távozta után, nyugtalanul sétálgatott tol­l­ala szobájában. — Gondolatai melyekkel foglalkozott, elri­asztották almát. Merész terveket szőtt, melyre, mint kockára, reá dobta egész jövőjét. Az utolsó kártyát játszotta ki s a legjobb eredmény re­ménye erőt adott neki. Bizott a só esélyeben, mint fuldokló a szalmaszál, mentő erejében. A legvégsőre volt elhatározva; vagy ez, vagy az ; egy harmadik tényező nem ját­szott nála szerepet. .­. Ily gondolatok rajzottak lázas lelkeken, midőn sétálgatása közben tekintete­nül az íróasztalra esett, egy levélre, véletle­mely­nek rózsaszínű burkolata fölkeltette figyelmet. Közönyösen vette kezébe a levelet s a címzést meg sem nézve, stoikus nyugalom­mal bontotta föl. A levél igy hangzott : „Szeretett jó Atyám ! Lujza néni egészsége helyre állott s igy a holnapi gyorsvonattal jövünk. Isten veled ! LolIa.« Urloff gróf, a levél elolvasása után, mereven tekintett maga elé s gondolkozni látszott valami fölött, majd hangosan mondá: »Szegény jó Lollám ! Csak jöjj, csak jöjj, hisz' te vagy az egyetlen melegítő sugara rideg életemnek. A te derült kedélyedre minden örvend, minden éled, mint jótékony eső után ; fű, fa, virág ! Harmatos lelked valóságos áldás a háznak ; nélküled sivár, puszta lenne az élet, e örökös szürkeség deregne körülöttem, mely előbb-utóbb elnyelne, mint a sir­a holtat, mint az örvény a fuldoklót.« Mi alatt ezeket mondotta, görcsösen szorongatta kezében a levelet s nehogy el­feledje, csöngetett, hogy az előkészületek leánya és testvére fogadtatására megtörtén­jenek. — Miután mindent elintézett, kimerülten dőlt az ottománra, hol a jótékony álom, mely már kerülgette szemeit, csöndesen elringatta lázas lelkét. IV. Fényes teremben, előttünk ismeretlenek társaságában, találjuk Orloft­ grófot, — Kerek, fekete márvány asztal mellet, magas, szálas, szőke férfi — Morton ezredes — adja a bankot. A­z ezredes őrült szerencsével játszik. Nagy halom arany fekszik előtte, mely káp­ráztatóan csillamlik a csillártól leverődő fény­ben. Orloft­ gróf sápadtan, izgatottan ül az asztal bal sarkán. Teteit tetejre vészti. Keze reszket, szemeiben a szenvedély tüze gyűl ki, midőn belemarkol aranyaiba s a bankár elé tolva félhangon dadogja : — az egész áll ! A bankár újra nyert ! Orloff gróf el­födte kezével arczát; hirtelen szédülés fogta el ; fátyolképek tánczoltak szemei előtt, melyek borzalommal töltötték el egész va*­lóját. — »Vége elvesztem« — suttogta elkékült ajkakkal. A bankár felszólította a játszókat a tételre. — Orloff* gróf mereven­ bámult a bankár örömtől csillogó szemeibe, majd az az előtt halomban álló aranyakra, melyek elnyelték boldogságát. — Furcsa érzés fogta el e perczben, pil­lanatnyi eszméletlenség, majd egy őrült gon­dolat által ösztönözve, rekedt hangon kiák­ott a bankár fele : «megálljon, ne vesse még ki a kártyát!«

Next