Pápai Közlöny, 1898 (8. évfolyam, 1-51. szám)

1898-01-01 / 1. szám

Nos hát, mi ezt a helyzetet nem tartjuk még kielégítőnek sem, s így azt hisszük, volna még mit tenni, volna még miről gondoskodni, beszélni, volna még miről csak akarni és tudni kellene! Ha valahol van létjogosultsága azon hagyományos szokásnak, hogy az ó évet lepeltakarással búcsúztatják és az uj évet üdvözléssel és nagy re­ménnyel fogadják, ugy Pápa városát első­sorban illeti meg ezen processus. Mi, kik Pápa város jólétét és fel­virágzását óhajtjuk, nekünk sem ma­rad most már egyéb hátra, mint a szokásnak hódolni és a kórussal el­mondani . Az 1897. évet ünnepélyesen átadjuk a mulandóságnak. Szűk lenne a tér, ha ez alkalom­mal az elmúlt év mulasztásairól akar­nánk részletesen megemlékezni. De mi­nek is, hisz ezt a nótát fújtuk egész éven át s a­ki csak egy szikrányi ér­zéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthet bennünket. El kell ugyan ismernünk, hogy felszóllalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk nem áll még azon navón, melyen állania kell, hogy a haladó városok közé számítassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörekvés eszméje, de sajnos nincs elég anyagi erőnk ehhez s ezt kell megteremtenünk. Hivatásunknak megfelelőleg, e ba­jok külforrásait eléggé szellőztettük s megjelöltük azon irányt, melyet követ­nünk kell s van reményünk most már, hogy ezen czélt követve elérjük óhajain­kat azzal, hogy helyes útra térünk. Ezen időt most látjuk elérkezett­nek az új év küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a közönyt s öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezdemé­nyező orgánumra van most szüksé­günk, hogy a tervbe venni igyekezett alkotásokat létesíthessük. Egy képvise­lőtestületre van szükségünk, mely nem­csak a magánkörben, de illetékes he­lyen, a városi közgyűlésen is el merjék mondani a mi szívükön fekszik Csak ennyi önállóságot kérünk, kívánunk s talán követelhetünk azok­tól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk, vagy polgártársaik bizalma foly­tán mintegy a város közönségét kép­viselik. De nemcsak a városi képviselők­től, hanem a városi tanács végére is számítunk az új év tevékeny­­én. S ezt joggal remélhetjük, 1 üsző Városunk tanácsa élén egy oly polgármester áll, mint Mészáros Károly, kihez a legszebb reménye­ket kötünk. Vállalkozási szelleme, ön­álló gondolkozása biztosít bennünket, hogy közjövedelmeink szaporodni fog­nak, hisz erről már eddigi működésé­vel is teszi bizonyságot szolgáltatolt. A szükséges újítások és pótlások számos kérdéseit sorolhatnók föl, me­lyek elintézésre várnak, de mi ez al­kalommal a napirenden álló dologra, városunk létkérdésére, a pápa-bánhidai vasút megvalósítására szorítkozunk. Készséggel elismerjük, hogy ily fontos tárgyban elhamarkodva ítélni nem szabad és a döntésre hivatott fó­rum helyesen teszi, ha kellő megfon­tolással jár el, mindamellett elérkezett­nek látjuk már az időt, hogy váro­sunknak e régi óhaja terjedésbe men­jen. Elég idő volt már a megfontolásra taláin több is mint kellett volna. Törjük meg tehát ezen rendszert! Ez legyen a jelszavunk és ezért kel­lett ily őszinte szavakkal rá­mutatnunk a városi életünk több hiányaira annál is inkább, mert a baj csak orvosolható, ha az fel van ismerve. Igen ! Viruló életetet kér Pápa város közönsége és vétkes az, aki en­nek útját állja.­­ Borítsunk fátyolt az ó-évre és en­gedjék remélnünk, hogy az uj év kü­szöbén városunk felvirágzása és jóléte érdekében működő egyének ezen fel­szólalásunkat megszívlelve ez irányban fognak működni. Ez legyen programmunk az uj év küszöbén ! Pollatsek Frigyes. — ——1 "ül - •' -- 11" ' 1 m i— —• Levél a szerkesztőhöz. — Válasz. «A pápai iparosokhoz« cikkre — A tekintetes szerkesztő úr engedelmével élve és Ígéretemhez szíves hí­ven most az egyszer felcserélem a ka­lapácsot tollal, hogy az iparososztály rossz helyzetének okát — én mint ipa­ros — saját tapasztalatom és nézetem alapján ecseteljem. jelent Noha már a december 19-én meg­cikkből meggyőződtem, hogy cikkírót a jószándék vezérelte , de fel­ismerhető volt az is hogy cikkíró teorice, de nem practice ismeri azon osztályt, melynek tanácsot oszt és a kivételes mulató iparosról alkotott véleményt a­nélkül, hogy a lefüggönyözött ablak résein bepillantott volna a pislogó lámpa mellett dolgozó iparosokhoz. Azonban a karácsonyi példányban azon sziklá­ból, melyet tördelni akartam, már csak a romok maradtak részemre. Cikkíró szerint nem szorgalmas az iparos, erre eszembe jut azon beteg, kinek az egyszeri orvos azt rendelte, hogy többett kell járkálnia , mire patiens felsóhajt : Orvos úr ? ! hisz le­ a vérhordó vagyok. Vagy úgy ? ez vál­toztat a dolgon : járkáljon kevesebbet. Nálunk iparosoknál is nem az a baj, hogy keveset, hanem, ha sokat dolgozunk,­­­­ tehát iparkodnunk kell, berendezve s körös körül a mamelukok ülőhelyei a „gardedames"-ok helye. A névre szóló meghívottak az oszlop­csarnokban sorfalat álló, díszbe öltözött hu­szárok között vonulnak fel, míg fent az elő­csarnokban a frakkos ifjúság vezeti be a bálterembe, a lehető kellemmel megáldott, vagy a mutató úri társaságot. Két óra múlva már sürgő-forgó párok bontják fel a kimért, eleinte feszesen induló mulatságot. S mikorra a szünórának vége, már hangos az ősi, sérelmek orvoslása iránti intézkedések szónoklataihoz szokott terem a „hogy volt ! Soh'se halunk meg !" . . . „Még egyszer Samukám !" . . . felkiáltásoktól. Elemér úr — a főispáni titkár — kü­lönösen elemében van. "A soupe csárdást hatszor újrázza meg s Aliz szívesen moso­lyog mellé szemébe, hogy „Soh'se halunk" meg.* A garde dámok összenéznek, suttog­nak is valamit egymásnak a legyező mögött a leányok tánczosaik vállán átnézik ezt az igazi táncot, a hivatalos tánczos párok „lassú" mellett gyönyörködnek mellé. Aliz mamája mosolyog, az öreg urak a kvaterka és csendes mellől az ajtó közzé gyűlnek s ugy nézik a nyüzsgő ifjú életet s különösen az a lelkes tánczor­­gódva. — Aliz ! elég lesz. Szól a mama ag­— Csak még egy két fordulót mamám. — Csak csak . . . mondja Elemér is. Aztán bekacsint a téli hajnal az ab­lakon. A táncverte por a napsugár irányá­ban játszi felhőt képez. A frizurák szétbom­lottak, gallér leizzadt s a leányfejekről s gomblyukakból a virágok sajátos helycse­r­é­t rendeztek. Egy-egy csipkekendő elveszett, néhol a a legyező is. No majd — megkerül. Lenn fogatok előrobogása hallik. A téli hideg közelebb vonja egymáshoz Elemért és Alizt, amint karonfogva fogatukhoz kiséri. A mamának egy kézcsók, a leánnyal még egy kézszorítás, a szemeknek még egy villanása . . . Jó reggelt ! . . . Szép álmokat . . . szép álmokat ... A hajnali cocnag mellett pedig elvonul az éj képe. Ez a leány szép volt, szebb volt mint — a többi. Fiuk ! Jó éjszakát ! . . A szikra gyújtott. T­ű­z van! * * * Megtörtént az első feszes vizit is. A salonban fogadták. Mikorra a bál élményei, a tél mulat­ságai, szinház és mindennapos történet, le­tárgyalva lett megjő a papa is. Távoztában aztán kap Elemér ur egy illatos havanna czigarettát és egy szabad­jegyet oda, hozzá . . . — Legyen szerencsénk máskor is ! — Ha megengedik !? . . . S Alizra néz. A mama könnyedén bic­czent. Aliz nem szól, csak a szeme beszél. — Magának — igen ! nap És aztán a ma, holnap és minden­között oly rövid lesz az időköz, mint az itt a feszes szalon zsölléjétől a csa­ládi ozsonnázó asztalig és a bizalmas kot­taforgatásig. Nem kell hozzá csak a ma, holnap és mindennap . . . Aztán elcsattan az első csók és hibásan lett fogva az első accord. — Szerelem ! . . . suttogja Elemér. Szeret? . . . A szomszéd szobában ozsonnához te­rítenek.

Next