Pápai Közlöny, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-01 / 1. szám
4 munkakedvünket, melynek egyetlen célja : a közügyek önzetlen szolgálata, a cog érdekeinek nagy közönmegóvása. A midőn még az uj év köszöbén lapunk jóakaróinak „Boldog uj évet" kivánunk, lapunkat további szives pártfogásukba ajánlja Pollatsek Frigyes felelős szerkesztő. PÁPAI KÖZLÖNY 1898. január 15 Hol a hiba? Nincs szándékunk az uj év küszöbén szemrehányásokkkal illetni mindazokat, kik városunk jóléte és felvirágozását kötelességünknek kell, hogy ismerjék, de igenis figyelmeztetni akarjuk őket, hogy a lefolyt év alatt eléggé tapasztalhatták, hogy városunkban sok, de nagyon sok a tennivaló. Ha visszapillantunk a lefolyt évre, úgy el kell ismernünk, hogy egy nagy horderejű kérdést valósítottunk meg, városunk rég vajúdó ügyét, a vízkérdést. Ezenkívül azt is mondhatjuk, hogy városunk haladás tekintetében —a kivált utóbbi időben — ért el egyes sikereket, de mindezen sikereknél nem éretett el azon cél, melyet elérni óhajtunk — városunk anyagi helyzetének javítását. sunk Vannak talán egyesek, kik várojelenlegi helyzetét elég tűrhetőnek tartják, de mi megvalljuk, hogy ez optimismusra vall. Mi nem valljuk ezt akkor, midőn szükségleteink és kiadásaink folytonosan emelkednek, a pótadó «lassan de biztosan» szaporodik, de sem a városnak, sem a lakosságnak újabb bevételi forrást teremteni nem tudunk. Nos hát, mi ezt, a helyzetet nem tartjuk még kielégítőnek sem, s így azt hisszük, volna még mit tenni, volna még miről beszélni, volna még miről gondoskodni, csak akarna és tudni kellene ! Ha valahol van létjogosultsága azon hagyományos szokásnak, hogy az ó évet lepeltakarással búcsúztatják és az uj évet üdvözléssel és nagy reménnyel fogadják, úgy Pápa városát elsősorban illeti meg ezen processus. Mi, kik Pápa város jólétét és felvirágzását óhajtjuk, nekünk sem marad most már egyébb hátra, mint a szokásnak hódolni és a kórussal elmondani . Az 1898 évet ünnepélyesen átadjuk a mulandóságnak. Szűk lenne a tér, ha ez alkalommal az elmúlt év mulasztásairól akarnánk részletesen megemlékezni. De minek is, hisz ezt a nótát fújtuk egész éven át s aki csak egy szikrányi érzéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthet bennünket. El kell ugyan ismernünk, hogy felszólalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk nem áll még azon nivón, melyen állania kell, hogy a haladó városok közé számítassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörekvés eszméje, de sajnos nincs elég anyagi erőnk ehhez s ezt kell megteremtenünk. Hivatásunknak megfelelőleg, e bajok kutforrásait eléggé szellőztettük s megjelöltük azon irányt, melyet követnünk kell s van reményünk most már, hogy ezen czélt követve elérjük óhajainkat azzal, hogy helyes útra térünk. Ezen időt most látjuk elérkezettnek az új év küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a közönyt ! Öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. nyerő Ellenőrző, indítványozó, kezdeméorgánumra van most szükségünk, hogy a tervbe venni igyekezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, mely nemcsak a magánkörben, igen, a városi közgyűlésen de illetékes heis el merjék mondani a mi szivünkön fekszik. Csak ennyi önállóságot kérünk, kivárunk s talán követelhetünk azoktól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk, vagy polgártársaik bizalma folytán, mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi képviselőktől, hanem a városi tanács tevékenységére is számítunk az új év küszöbén. S ezt joggal remélhetjük. Városunk tanácsa élén egy oly polgármester áll, mint Mészáros Károly kihez a legszebb reményeket kötünk. Vállalkozási szelleme, önálló gondolkozása biztosít bennünket, hogy közjövedelmeink szaporodni fognak, hisz erről már eddigi működésével is több izben bizonyságot szolgáltatott. A szükséges újítások és pótlások számos kérdéseit sorolhatnók föl, melyek elintézésre várnak, de mi ez alkalommal csakis arra szorítkozunk, hogy az intéző köreinknek közjövedelmeink szaporítására hívjuk fel figyelmüket. Ha ez meglesz, minden meglesz, és városunk helyzetében nagy javulás várható. Törjük meg tehát ezen rendszert! Ez legyen a jelszavunk és ezért kellett ily őszinte szavakkal rámutatnunk a városi életünk ezen hiányára annál is inkább, mert a baj csak orvosolható, ha az fel van ismerve. Igen ! Viruló életet kér Pápa város közönsége és vétkes az, aki ennek útját állja. Borítsunk fátyolt az ó-évre és engedjék remélnünk, hogy az uj év küszöbén vámosunk felvirágzása és jóléte érdekében működő egyének ezen felszólalásunkat megszívlelve ez irányban fognak működni. Ez legyen programmunk az uj év küszöbén ! helyesen szorította át a nyakamat s egy pár vonagló ajk lázasan suttogta : „Nem birok elmenni nélküled . . nem birok . . És egyebet nem kaptam feleletül. Az apja könyörgött, rimánkodott neki térjen vissza hozzá, megbocsát, elfeled mindent. Nem tette. Az öreg személyesen eljött s reszkető hangon kérdezte tőle : S ő csak engemet nézett s azt mondta ... Hát csak azért . . . Persze elvettem feleségül és beleszerettem a bolondulásig abba az aranyos gyönyörű pillébe. Minden tettemnek minden cselekvésemnek a rugója, minden gondolatom csak ő volt. Hogy szerettem ! . . . Hanem a szemeitől, azoktól az aranyhímes szenvedélytől lángoló szemektől még mindig féltem. Aztán még valamitől rettegtem én nagyon ; féltettem a boldogságomat. Midőn végre beleszoktam egünket örökösen tisztának látni : — Várj csak . . . hogy is volt . . . Egyszerre csak észre vettem, hogy a pille kezd unni, megunni engem, a szerelmemet, boldogságomat. Az egészet csak ugy sejtettem és reszketve kutattam adatok után. S bár ezalatt ezer kínokat szenvedtem át, csak kutattam tovább . . . tovább kegyetlen örömmel hurczolva szegény szivemet a legirtózatosabb kínpadra. Ugy okoskodtam, hogy ha megunt, hát lennie kell valaminek . . . tán valakinek, aki miatt ez történik. Kell lennie ! És megfigyeltem éjjel, nappal. Az utczán utánna kullogtam messziről követtem mindenhova és megvártam, míg valami boltból kijött. De semmi, semmi . . . Egész éjjeleket átvirrasztottam hallgatódzva, vájjon nem árul-e el valamit álmában. Gyötrelemmel figyeltem meg azt a változást, mely nézésében nyilvánult. Nem villantak már fel az arany lángok, ha meglátott az csak egyszerű foltos barna szem maradt. Unott volt a tekintete és mily kimondhatatlan közönnyel hárította el gyöngédségeimet. Végre azt hittem, megtaláltam az okot. Lázas agyam kiszemelt magának egy alakot a társaságból, egy csinos fiatal festőt, ki a többinél tüzesebben udvarolt a feleségemnek. Egy este, midőn hazatérve a jégpályáról a vacsorához ültünk, kifakadt belőlem a keserűség és heves szemrehányásokat tettem neki. Mikor végre megértette, hogy féltékeny vagyok, nevetve kérdezte, hogy ugyan kire ? És én együgyü a féltékenység dühétől elkábítva vadul dobtam az arczba a festő nevét. Láttam, hogy meg volt lepetve. Életemnek odaadtam volna a felét, ha visszavonhattam, elfelejtettem volna vele a mondottakat. Késő . . . Késő . . . Vacsora alatt nem evett egy falatot sem, elmélázva nézett a lámpába és csak halkan felelgetett. Rettegtem, hátha arra a másikra gondol. Elfutott a méreg . . . Keserűen kérdeztem tőle, hogy tán bizony tényleg szerelmes abba a naplopóba, mire ő, mintegy álomban felelt: És miért ne ? . . . És akkor éjjel, amint őrült féltékenységemben visszatartott lélegzettel hajoltam feléje, ellesve minden mozdulatát, fölfogva minden sóhaját, hallottam, amint álmában ismételte: „Miért ne ?« ... Ki volt mondva Ítéletem,