Pápai Közlöny, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-01 / 1. szám

4­ munkakedvünket, melynek egyetlen célja : a közügyek önzetlen szolgálata, a cog érdekeinek nagy közön­megóvása. A midőn még az uj év köszöbén lapunk jóakaróinak „Boldog u­j évet" kivánunk, lapunkat további szives pártfogásukba ajánlja Pollatsek Frigyes felelős szerkesztő. PÁPAI KÖZLÖNY 1898. január 15 Hol a hiba? Nincs szándékunk az uj év kü­szöbén szemrehányásokkkal illetni mind­azokat, kik városunk jóléte és felvi­rágozását kötelességünknek kell, hogy ismerjék, de igenis figyelmeztetni akar­juk őket, hogy a lefolyt év alatt eléggé tapasztalhatták, hogy városunkban sok, de nagyon sok a tenni­való. Ha visszapillantunk a lefolyt évre, úgy el kell ismernünk, hogy egy nagy horderejű kérdést valósítottunk meg, városunk rég vajúdó ügyét, a vízkér­dést. Ezenkívül azt is mondhatjuk, hogy városunk haladás tekintetében —a kivált utóbbi időben — ért el egyes sikereket, de mindezen sikerek­nél nem éretett el azon cél, melyet elérni óhajtunk — városunk anyagi helyzetének javítását. sunk Vannak talán egyesek, kik váro­jelenlegi helyzetét elég tűrhető­nek tartják, de mi megvalljuk, hogy ez optimismusra vall. Mi nem valljuk ezt akkor, midőn szükségleteink és kiadá­saink folytonosan emelkednek, a pót­adó «lassan de biztosan» szaporodik, de sem a városnak, sem a lakosság­nak újabb bevételi forrást teremteni nem tudunk. Nos hát, mi ezt, a helyzetet nem tartjuk még kielégítőnek sem, s így azt hisszük, volna még mit tenni, volna még miről beszélni, volna még miről gondoskodni, csak akarna és tudni kellene ! Ha valahol van létjogosultsága azon hagyományos szokásnak, hogy az ó évet lepeltakarással búcsúztatják és az uj évet üdvözléssel és nagy re­ménnyel fogadják, úgy Pápa városát első­sorban illeti meg ezen processus. Mi, kik Pápa város jólétét és fel­virágzását óhajtjuk, nekünk sem marad most már egyébb hátra, mint a szo­kásnak hódolni és a kórussal elmon­dani . Az 1898 évet ünnepélyesen átad­juk a mulandóságnak. Szűk lenne a tér, ha ez alkalom­mal az elmúlt év mulasztásairól akar­nánk részletesen megemlékezni. De mi­nek is, hisz ezt a nótát fújtuk egész éven át s a­ki csak egy szikrányi ér­zéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthet bennünket. El kell ugyan ismernünk, hogy felszól­alásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk nem áll még azon nivón, melyen állania kell, hogy a haladó városok közé számítassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörekvés eszméje, de sajnos nincs elég anyagi erőnk ehhez s ezt kell megteremtenünk. Hivatásunknak megfelelőleg, e ba­jok kutforrásait eléggé szellőztettük s megjelöltük azon irányt, melyet követ­nünk kell s van reményünk most már, hogy ezen czélt követve elérjük óhajain­kat azzal, hogy helyes útra térünk. Ezen időt most látjuk elérkezett­nek az új év küszöbén­. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a közönyt ! Öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. nyerő Ellenőrző, indítványozó, kezdemé­orgánumra van most szüksé­günk, hogy a tervbe venni igyekezett alkotásokat létesíthessük. Egy képvise­lőtestületre van szükségünk, mely nem­csak a magánkörben, igen, a városi közgyűlésen de illetékes he­is el merjék mondani a mi szivünkön fekszik. Csak ennyi önállóságot kérünk, kivárunk s talán követelhetünk azok­tól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk, vagy polgártársaik bizalma foly­tán, mintegy a város közönségét kép­viselik. De nemcsak a városi képviselők­től, hanem a városi tanács tevékenysé­gére is számítunk az új év küszöbén. S ezt joggal remélhetjük. Városunk tanácsa élén egy oly polgármester áll, mint Mészáros Károly kihez a legszebb reményeket kötünk. Vállalkozási szelleme, önálló gondolko­­zása biztosít bennünket, hogy közjöve­delmeink szaporodni fognak, hisz erről már eddigi működésével is több izben bizonyságot szolgáltatott. A szükséges újítások és pótlások számos kérdéseit sorolhatnók föl, me­lyek elintézésre várnak, de mi ez al­kalommal csakis arra szorítkozunk, hogy az intéző köreinknek közjövedelmeink szaporítására hívjuk fel figyelmüket. Ha ez meg­lesz, minden meg­lesz, és városunk helyzetében nagy javulás várható. Törjük meg tehát ezen rendszert! Ez legyen a jelszavunk és ezért kellett ily őszinte szavakkal rámutatnunk a városi életünk ezen hiányára annál is inkább, mert a baj csak orvosolható, ha az fel van ismerve. Igen ! Viruló életet kér Pápa vá­ros közönsége és vétkes az, aki en­nek útját állja. Borítsunk fátyolt az ó-évre és en­gedjék remélnünk, hogy az uj év kü­szöbén vámosunk felvirágzása és jólét­e érdekében működő egyének ezen fel­szólalásunkat megszívlelve ez irányban fognak működni. Ez legyen programmunk az uj év küszöbén ! helyesen szorította át a nyakamat s egy pár vonagló ajk lázasan suttogta : „Nem birok elmenni nélküled . . nem birok . . És egyebet nem kaptam feleletül. Az apja könyörgött, rimánkodott neki térjen vissza hozzá, megbocsát, elfeled mindent. Nem tette. Az öreg személyesen eljött s reszkető hangon kérdezte tőle : S ő csak engemet nézett s azt mondta ... Hát csak azért . . . Persze elvettem feleségül és belesze­rettem a bolondulásig abba az aranyos gyö­nyörű pillébe. Minden tettemnek minden cse­lekvésemnek a rugója, minden gondolatom csak ő volt. Hogy szerettem ! . . . Hanem a szemeitől, azoktól az arany­hímes szenvedélytől lángoló szemektől még mindig féltem. Aztán még valamitől retteg­tem én nagyon ; féltettem a boldogságomat. Midőn végre beleszoktam egünket örö­kösen tisztának látni : — Várj csak . . . hogy is volt . . . Egyszerre csak észre vettem, hogy a pille kezd unni, megunni engem, a szerel­memet, boldogságomat. Az egészet csak ugy sejtettem és reszketve kutattam adatok után. S bár ezalatt ezer kínokat szenvedtem át, csak kutattam tovább . . . tovább kegyetlen örömmel hurczolva szegény szivemet a leg­irtózatosabb kínpadra. Ugy okoskodtam, hogy ha megunt, hát lennie kell valaminek . . . tán valakinek, aki miatt ez történik. Kell lennie ! És megfigyeltem éjjel, nappal. Az utczán utánna kullogtam messziről követtem mindenhova és megvártam, míg valami boltból kijött. De semmi, semmi . . . Egész éjjeleket átvirrasztottam hallga­tódzva, vájjon nem árul-e el valamit álmában. Gyötrelemmel figyeltem meg azt a vál­tozást, mely nézésében nyilvánult. Nem vil­lantak már fel az arany lángok, ha meglátott az csak egyszerű foltos barna szem maradt. Unott volt a tekintete és mily kimondhatat­lan közönnyel hárította el gyöngédségeimet. Végre azt hittem, megtaláltam az okot. Lázas agyam kiszemelt magának egy alakot a társaságból, egy csinos fiatal festőt, ki a többinél tüzesebben udvarolt a felesé­gemnek. Egy este, midőn hazatérve a jégpályáról a vacsorához ültünk, kifakadt belőlem a ke­serűség és heves szemrehányásokat tettem neki. Mikor végre megértette, hogy féltékeny vagyok, nevetve kérdezte, hogy ugyan kire ? És én együgyü a féltékenység dühétől elkábítva vadul dobtam az arczba a festő nevét. Láttam, hogy meg volt lepetve. Éle­temnek odaadtam volna a felét, ha vissza­vonhattam, elfelejtettem volna vele a mon­dottakat. Késő . . . Késő . . . Vacsora alatt nem evett egy falatot sem, elmélázva nézett a lámpába és csak halkan felelgetett. Rettegtem, hátha arra a másikra gondol. Elfutott a méreg . . . Keserűen kér­deztem tőle, hogy tán bizony tényleg sze­relmes abba a naplopóba, mire ő, mintegy álomban felelt: És miért ne ? . . . És akkor éjjel, a­mint őrült féltékeny­ségemben visszatartott lélegzettel hajoltam feléje, ellesve minden mozdulatát, fölfogva minden sóhaját, hallottam, amint álmában ismételte: „Miért ne ?« ... Ki volt mondva Ítéletem,

Next