Pápai Közlöny, 1902 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-05 / 1. szám

fiai, a közügyek napszámosai és hogy jól dolgoztunk, mutatja munkánk ered­ménye, mutatja a tény, hogy a „Pápai Közlönyt" utat tört magának városunk és megyénk­ közönségéhez, hanem tény az is és erre önérzettel hivatkozunk, h­ogy a „Pápai Közlöny” számot tesz és álta­lánosan elismerik, hogy a vidék leg­nagyobb és legjobb hetilapja között foglal helyet. Ezek nehéz, következetes, ön­megtagadó munkájába került ez ered­mény, de meghoztuk, mert günkért tettük, hivatásunkért közönsé­áldoz­tuk. Jól esik tudnunk, hogy közönsé­günk, ha szeret is kritizálni, de mégis­ méltatj­a fáradozásainkat. Ám e téren megállapodás, meg­nyugvás nem lehet. A czélok, melyek­ért lapunk küzd, az évekkel, az el­ért eredményekkel növekednek. És ha a „Pápai Közlöny" a vidéki hírlap­irodalom terén ma már valami, beval­juk őszintén, hogy szeretnénk még több, még nagyobb lenni. És hogy ezt elérhessük, fordulunk az újév beál­tával a közönséghez, az olvasóhoz azzal a kéréssel, hogy ne elégedje­nek meg lapunk megkritizálásával, hanem mindenki, aki csak megteheti, tartsa kötelességének azt szellemileg és anyagilag is támogatni. Bátran elmondhatjuk, hogy becsü­lettel megszolgál az előfizetés fejében, ön­zetlenül, ambíc­ióval, jóakarattal, felvilá­gosult hazafisággal, idegsorvasztó ernye­detlen munkával. Hogy ily vége­szakadatlan munka közben olykor félrecsúszik a toll, váj­jon ki háborodnék fel ezen ! Nem a hibán kell örökké rágódni, hanem te­kinteni kell a végzett munkát. A sajtó minden független orgá­numának csak egy lehet a köteles­sége, hogy bátran és férfiasan reá mutatva a bajokra, ezáltal remél or­voslást. Hogy felkeltse bennünk az akaratot, a férfias elhatározást, hogy megszüntesse a közönyi érdektelen­séget ! A független sajtónak ezen harcza nem könnyű. A nyilt és alattomos tá­madások, a kisebbítés, a rágalmazás ezer és ezer nemével kell megküz­denie. Az anyagi haszonnak minden meg nem engedett módját el kell ma­gától utasítania és egyedül a közön­ség önzetlen támogatásából kell erőt merítenie. Mi is érezzük ennek a harcznak a súlyát és nehézségeit, de ez nem fog bennünket visszarettenteni, hogy ugy, mint eddig férfias bátorsággal szálljunk síkra a közérdek védelmére. Hogy függetlenül minden hatalomtól, minden érdektől és minden befolyás­tól, küzdjünk továbbra is a közjó ér­dekében ! Lapunk előfizetési díja aránylag oly csekély összeg, mely — tekintet­tel az általa előmozdítandó czélra — szóba sem jöhet, — és meg vagyunk győződve, hogy városunk és megyénk nagy közönsége megérti a mi szavun­kat és bizalmával megajándékozva támogatni fogja a „Pápai Közlöny" független közérdekű hetilapot, mely­nek főtörekvése, hogy hű tükre le­gyen Pápa város és Veszprém me­gyének s annak mindenkor javára szolgáljon. Pollatsek Frigyes: Jó tanács az újévre. Nagyon gyakran halljuk emle­getni a pápai régi jó időket, mikor még Pápa tejjel-mézzel folyó város volt, a­melyben — ha igaz — az emberek úgy szerették egymást. — mintha csupa édes testvérek lettek volna. Halljuk emlegetni, de Diz mi nyomára sem jövünk annak a dári­dós vig életnek. A régi jó időket most már hiába keressük. Eltűntek a sarkantyús csiz­mával örökre. Emberek, szokások, vi­szonyok, erkölcsi és vagyoni állapo­tok mind megváltoztak.­­ Általános és jogos a panasz Pá­pán, hogy nincs társadalmi élete. Nem panaszkodhatunk ugyan, hogy nem rendezünk bálokat, egyleti és jótékony mulatságot, színi előadást és közvacsorákat és mégis: nincs társadalmi életünk. A­mi van, az csak beteges láz, rohanunk a saját veszedelmünkbe va­kon, mint az esti lepke a gyertya­lángba. Feledni akarjuk gondjainkat, reméljük, hogy elviselhetőbbé lesz egyik vállunkon az élet terhe, ha a másikra is rakunk valami cipelni valót, valami nehéz, lázas álomban tűnt föl egy kép a gyermekkoromból. Hat éves voltam, mikor az anyám meghalt. Kívülem még két nagyobb bátyám sírdogált ott a béresház kis sötét szobájában az ágy mellett. S akkor bejött az uraság kisasszonya, — a mostani asszonyom, — és magával vitt. Gü­gyögtetett és becézett, pe­dig csúf, kócos és szurtos kisleány voltam. S ott maradtam náluk a kastélyban. Száz­szor jobb dolgom volt itt, mint az anyám­nál. A kisasszony nagyon szeretett, maga mellett tartott mindig. Én sem tudtam nél­küle meglenni. Minden lépését követtük, az álmát is virrasztottuk, én meg a Tisza, az a vén vak kutya, a­kit a vásott gyerekek kínzó kezétől szabadított meg egyszer. Az a jelenet, a­mi eszembe villant, már tíz éves koromban játszódott le előttem. A kastélyban sok volt a vendég. Én az as­­szonyom szobájában ültem, a sarokban meg­húzódva, és vártam, hogy bejön. Egyszer aztán bejött egy úrral. Nagyon haloványak voltak mind a ketten és látszott, hogy vala­mit beszélni akarnak egymással. De nem jutottak szóhoz. Végre a férfi kérdezte, foj­tott hangon és csöndesen, szinte félve : — Hozzámegy ? Az asszonyom megállt előtte. Valami reménysugár suhant át az arcán, szinte hal­lani lehetett a szíve dobogását, s kérdő, égő, lázas pillantással tapadt az arcára. — Hát mentsen meg, — mondta. A férfi lehajtotta a fejét. — Tudja, hogy nem tehetem, ha be­leőrülök is. Olyan körülmények. Még beszélt sokat, de az asszonyom, mintha nem is hallaná, mintha ott sem lenne, messze révedező tekintettel, gőgösen emelt homlokkal járt föl és alá. Aztán elment az az ur,­­ hogy bucsúzott hirtelen, hogy az észre sem vette, — megcsókolta az asszo­nyom kezét. Ő megrezzent és valami mély, hideg, nyugalmas megvetéssel nézett le rála. De mikor egyedül maradt, összeroskadt és zokogott, igen sokáig, oly heves fájdalom­mal, oly kínosan, hogy én azt hittem, az én szivem szakad meg mindjárt. Zokogott és csókolta a kezét, ott a­hol annak a férfi­nak az ajka érte. Hosszú, keserves idő mul­tán aztán elhallgatott és száraz, égő szemek­kel bámult maga elé. Akkor odakúztam hozzá és átöleltem a térdét. Jó ideig észre se vett. Aztán rámtévedt a pillantása és megpihent rajtam hosszasan. A férjemre tette a kezét. Szinte öntudatlanul suttogta hozzám : — Ugy­e, te nem ismernél akadályt, ha az én boldogságomért kellene küzdened ? Ugy­e, te képes lennél értem minden áldo­zatra ? Szegény, jó, ha kis lélek te. És forró, száraz ajkával megérintette a homlokomat. Engem valami heves indulat öntött el akkor. Őrült sírással borultam rá, vadul csókoltam a lábát, ruháját, a­hol értem.. .. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy az életemet oda tudnám adni érte. Aztán egy hónap múlva volt az eskü­vője a mostani urával. S azt az urat nem láttam azóta. Hát most azzal az úrral tánczolt az asszonyom. És hogyan ! Sohasem volt még olyan szép ! Vörös ruhájából, — mintegy csodavirág, — tündöklött elő gyönyörű, ifjú válla, keble, álmodó, ittasult, elbűvölő . . . S hogy hajlott, hogy simult ahhoz az em­berhez, hogy csókolta a tekintetével, remegő mosolyával, vállán pihenő karjával. A sej­í­telmes, sötét szemében ott világlott őrjöngő imádat, lelket tépő kín, és szívszakasztó gyö­nyör. Az ura olyan sápadt volt egész este, annyiszor szólította, mire el tudott szakadni attól a férfitól. Hazament, a kocsiban szemközt ültem velők. Tartottam össze az asszonyomon a meleg takarót. — Az ura néha szólt hozzá, valami idegen nyelven, éles, kegyetlen han­gon, ő nem is hallotta tán. Egyszer aztán indulatában még rólam is megfeledkezve, a mi nyelvünkön vágta oda neki: —­ Kedvese vagy. Az asszonyomnak meg se rezzent az arca, csak a szeme ragyogott föl. És ráfe­lelte : — Az vagyok. A keze oda­ért az enyémhez. Hideg volt mint a halotté. Hogy aztán otthon mindenki elment a maga szobájába, én sehogyse tudtam lenyu­godni. Űzött, hajtott valami, folyton a sötét­ben is világított rám az asszonyom különös tekintete. Mintha valami láthatatlan erő sar­kalt volna, hogy legyek most mellette. Azt gondoltam, oda fekszem le a szobája küszö­bére, úgy is könnyebb lesz a lelkemnek. Már fogtam a vánkosomat és indultam az ajtó felé. S ekkor egy lövés reszkettető hangja csattant bele az éjszakába. Hogyan kerültem oda a szobába, a

Next