Pápai Közlöny, 1904 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-03 / 1. szám

nak, hogy elvben és tervekben a hala­dás országútján száguldoznak tulaj­don­képen pedig a stagnatio fojtogató kar­jai között tespedünk. Pedig nincs időnk a gondolkodásra. Tettre hív a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pató Pál politikával és nem érez­zük át a fontosságát a közmondásnak, hogy „Szemesnek áll a világ" ugy az örökös tervek és jámbor óhajtások ke­retébe kerülünk, mely nem haladást, hanem lassú pusztulást von maga után. Ezen időt most látjuk elérkezett­nek az uj év küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot a közönyt s öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezdemé­nyező orgánumra van most szükségünk, hogy a tervbe venni igyekezett alkotá­sokat létesíthessük. Egy képviselőtestü­letre van szükségünk, mely nemcsak a magánkörben, de illetékes helyen, a városi közgyűlésen is el merjék mon­dani a mi szivükön fekszik. Csak ennyi önállóságot kérünk, kivárunk s talán követelhetünk azok­tól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni ál­lásuk, vagy polgártársaik bizalma foly­tán mintegy a város közönségét képvi­selik. De nemcsak a városi képviselők­től, hanem a városi tanács tevékenysé­gére is számítunk az új év küszöbén. Vállalkozási szellemet várunk a városi hatóságtól, főleg pedig legyen kon­zeqvens. A szükséges újítások és pótlások számos kérdéseit sorolhatnák föl, me­lyek elintézésre várnak, de mi ez al­kalommal a napirenden álló dologra, városunk létkérdésére, a csatornázás kérdésére szorítkozunk. Minden más kérdést mellőzve, csatornázás kérdése végleges megoldá­­­sára törekedjünk. Készséggel elismer­jük, hogy ily fontos tárgyban elhamar­kodva ítélni nem szabad és a döntésre hivatott fórum helyesen teszi, ha kellő megfontolással jár el, mindamellett el­érkezettnek látjuk már az időt, hogy városunknak e régi óhaja teljesedésbe menjen. Reménytelve üdvözöljük az új év küszöbén a városi hatóságot és váro­sunk képviselőtestületét, kiknek legszen­tebb kötelessége a közérdek szolgálata. Lobogtassuk azon zászlót, melynek fel­irata : „Pápa város virágzása és jólléte !" Városunk közélelmezése­­i » A piaci árak alakulása — nem újat mondunk, csak régi nemzetgaz­dasági igazságot ismételünk — a ke­reslet és kínálat viszonyától függ. Nagyobb kereslet kisebb kínálattal szemben az árak emelkedését vonja maga után, míg­ ellenben, ha a kíná­lat nagyobb, mint a kereslet — az árak hanyatlása következik be. Mi nálunk az előbbi eset elő. Városunk lakossága ugyanis állott — részint természetes szaporodás révén, részint pedig számos új hivatal itteni felállítása, illetve a meglevők kibő­vítése következtében az utóbbi évek alatt jelentékenyen szaporodott. A fo­gyasztók számának e növekedésével nem tartott lépést­­ a kínálat. Ez szülte piacunk drágulását, melynek fokozódására is el lehetünk készülve az utóbbi időben létesült intézményeket úgyszinte nagyobb vas­úti összeköttetéseinket tekintve, biztosan bekövetkezendő nagyobb ide­­­gen­forgalomnál fogva a fogyasztók száma, tehát a kereslet az eddiginél is nagyobb arányban emelkedni fog. Ha tehát már a mai drágaság is kezd tűrhetlenné válni, annál inkább kell ellenében védőleg, intézmények­kel föllépni, mert a mai helyzetnek rosszabbodására nézve van alapos ki­látásunk. Összetett kezekkel, keleti fataliz­mussal nem vonhatunk vállat az e c­meni zsebkérdésre. Ha példa leg­alább Magyarországon és különösen a vidéki városokban nincsen is előt­tünk, ha mindjárt töretlen úton járva, elsők leszünk is a kezdésben: sajá­tos viszonyaink parancsolólag rójják reánk e kérdés megoldásával való és pedig mielőbbi komoly foglalkozást. Nem várhatunk arra sem, míg a kínálat és kereslet mai egyensúlyának természetes megzavart helyreál­lása szanálná a helyzetet. Ami előbb­utóbb okvetlenül bekövetkezhetnék , mert hiszen csak természetes, hogy a máris magas és még mindig emel­kedő irányzatban levő árak végre is nagyobb tömegben vonzanák pia­cunkra a termelőket és igy a kiná­lat emelkedés végre kiegyenlítődnék a kereslettel, dob­a magában. Téged most néhány napra befűznek." — Szégyelje magát főhadnagy ur! — dörögta a vén Agi — Atády felé. „Hát nem látod vén Agamemnon, hogy mennyire röstelkedem ?" Hiszen olyan va­gyok mint egy sült rák" — gondolta a fő­hadnagy, de nagy bölcsen hallgatott. — Hogy mer Ön az utczán csóko­lódzni ? Feleletet kérek ! Atády nem felelt. — Arról, hogy nem tisztelgett, — folytatta a mosdatást az öreg — nem is szólok, habár nem csak jogom de köteles­ségem is, hogy alantasaimtól a tisztelgést megköveteljem.­­Felismerhetett volna mert éppen egy égő lámpa alatt csintalankodott. Pedig tudnia kellett, hogy ilyen esetekben nem szoktunk a csillár alá állani, nemde ? Avagy tán nem volna igazam? Az a csillár ugyan csak egy légszesz­lámpának az esti szélben rezgő gyenge lángja volt, mindazonáltal Atády beismerte az ezredes úr véleményének az igazságát. — És még csak becsípve sem volt — folyt a korholás tovább. — Én legalább nem vettem észre. Sőt meggyőződtem az étkezdében, hogy ebéd közben csak egy üveg ,,Magyarádi"-t ivott, ennyitől pedig nem szoktunk berúgni. Vagy tán nem bírja ^ a bort ? Igenis bírom ezredes ur, — szólt Atády önérzettel a komoly helyzet daczára elmosolyodva. — Ki volt az a hölgy akit tegnap este karjaiba zárt?" A vén Agamemnon, a hölgy szót kü­lönös megvetéssel hangsúlyozta. Ez boszan­totta a főhadnagyot. — Igenis, hölgy volt, ezredes úr! — felelte ez határozottan. — No igen, igen, monda az ezredes, gúnyosan mosolyogva, hölgy, olyan, aminőt mi szokás szerint hölgynek nevezünk. Vagy talán bizony a menyasszonya volt, mi ? — volt még a csípős kérdés. —­Igenis ezredes ur, a menyasszonyom volt! — vágta vissza Atády keményen. Az ember sokat elbír, amig elájul, mert különben mindhárman hanyatt estek volna. Az ezredes szinte kővé meredve bá­mult Atádyra, a segédtiszt kezéből kiesett a toll, de legjobban Atády maga volt meg­lepődve mert e pillanatig maga sem tudta, hogy vőlegény lenne amig e végzetes kije­lentést nem tette. — De hiszen ez újság előttem, szólt végre az ezredes. Miért nem jelentette ezt nekem és miért nem adta be mind ez ideig nősülési engedély iránti kérvényét ? — Ezredes urnak alásan jelentem, azért mert a dolog egyelőre még családi titok még némelyes elintézni valóink van­nak, de remélem, néhány hét múlva már a nyilvánosság elé léphetek. Addig is, alásan kérem ezredes urat szíveskedjék e nyilat­kozatomat bizalmas jellegűnek tekinteni. — Ha így van a dolog az már egé­szen más főhadnagy ur, — szólt Sándorffy ezredes kiengesztelődve. Bocsánat, igy vis­­szavonok minden czélzást s biztosítom ti­toktartásomról. Mindamellett mint korosabb bajtársa, szolgálok egy jó tanác­csal. —• Ne csókolózzék menyasszonyával a lámpa alatt, mert az árthat jó hírnevének. — Köszönöm. Atády el volt bocsájtva. A vén Agami­mnon haragja elmúlt a nap minden következmények nélkül folyt. Atády a kihallgatását megelőző napon nem ment egyenesen a lakására a tiszti étkezdéből, hanem utközben egy párbajban megsebesült bajtársát látogatta meg, akinél vig társaságot talált, s ő is ott ragadt. — Este hazafelé menve virágos jókedvben volt rózsaszínben látta az egész világot, és ked­vencz dalát dúdolgatta. És csakugyan lányka állt előtte, házi­asszonyának szép és kedves kis bakfis leánykája. — Azon három év alatt amióta Atády náluk lakott, baráti viszony fejlődött köztük, s a főhadnagy a csinos leánykát testvéreként szerette. Abban a tudatban, hogy a testvéri csókkal nem vét a tisztes­ség ellen, sátoros ünnepek és nép­napja alkalmával mindig egy csókot nyomott Rózsika piros orczájára. — Hát a csók ? — Majd pünkösdkor. — De isten nem várok én addig és

Next