Pápai Közlöny, 1908 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-05 / 1. szám

XVIII. évfolyam. IP árpa, 1908. január 5. 1­ szám. KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP.­­MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed évre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ: HIRDETÉSEK és NYILTTEREK felvételnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Ha valahol van létjogosultsága azon hagyományos szokásnak, hogy az ó évet lepeltakarással búcsúztat­ják és az újévet üdvözléssel és nagy reménnyel fogadják, úgy Pápa váro­sát első sorban illeti meg ezen pro­ceszus. Mi, kik Pápa város jólétét és felvirágzását óhajtjuk, nekünk sem marad most már egyébb hátra, mint a szokásnak hódolni és a kórussal elmondani . Az 1907. évet ünnepélyesen átadjuk a mulandóságnak. Szűk lenne a tér, ha ez alka­lommal az elmúlt év mulasztásairól akarnánk részletesen megemlékezni. De minek is, hisz ezt a nótát fújtuk egész éven át s aki csak egy szik­rányi érzéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthetett bennünket. El kell ugyan ismernünk, hogy felszólalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk nem áll még azon nivón, melyen ál­lania kell, hogy a haladó városok közé számitassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörek­vés eszméje, de sajnos nem irányt követi, melyet követnie azon kel­lene. Hivatásunknak megfelelőleg, e bajok kulforrásait eléggé szellőztet­tük s megjelöltük azon irányt, me­lyet követnünk kell, de sajnos — eredménytelenül. Régi hiba ez már nálunk, de mi türelemmel várjuk azon időt, midőn felszólalásunk helyessé­géről meggyőződve, a helyes útra térnek. Nagyon helyesen mondja a köz­mondás, hogy „Szemesnek áll a vi­lág", de ez reánk eddigelé nem vo­natkoztath­ató. Mert hát az örökös tervezgetések csak szép álmok ma­­­radnak és előbb utóbb nevetségessé lesznek. A szomszédos városok foly­ton emlegetik, hogy Pápa mi min­dent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi aka­­­runk, minden csak tervezgetés, ak­kor csak nevetve emlegetnék eredménytelen erőlködéseinket. a­mi Igen, oda jutottunk a folytonos tervezgetés folytán, hogy az időnként felvetett terveket még a lakosság nagy része sem veszi komolyan. A vélemények erre vonatkozólag ka­rakterisztikus vonásaik szerint a kö­vetkezők : A legnagyobb rész a köz­érdekű kérdésről tudomást sem vesz, vagy egyszerűen csak vállat von reá­juk. A második csoport lemondott, mivel nem lát intézkedéseket melyek a város régi jólétét és virágzását­­ visszavarázsolnák —, azért maga sem mozog és habár többen jogosan ki­ragaszthatnák az ajtójukra . „Itt esz­mék bőven kaphatók", ők hallgatnak mélységesen. A harmadik csoport a maradiak. Nem hogy kezdeményez­nének, de megakasztják a fejlődést. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a sajtónak első kötelessége a | TAR­C­Z­A. "\ae\ecj assT0t\>(. Tibu­d Géza már korán reggel elment hazulról. Egy kis levegőhöz kell jutnia. Bor­zasztó éjszaka volt ez megint. Az a beteg­ asszony ! Az a kínos vergődés ! És így tart már hónapok óta. Hát hiszen szereti a feleségét, szereti, de ha vasból lenne az ember, akkor sem bírja már tovább. 8 az asszony azt akarná, hogy az ember ott üljön mindig az ágya mellett. Minek ? Segitni már úgysem lehet. 8 az embernek magára is kell gondolni. Milyen jól esik egy kis séta ezen a friss tavaszi levegőn. Azután bemegy a ká­véházba. Az ember ismerősöket talál ott. •— Nini, te vagy, Gyuri? Mikor jöt­tél föl ? Ke­ve Gyuri is örült, hogy találkoztak. Tegnap jött föl. Lovakat akar venni. — Talán bizony házasodol ? Keve Gyuri fitymál­ón ránt egyet a vállán. Van eszében. — Igazad van. — bólintott fejével Tibád Géza. Szivarozás közben sokáig kinézegettek a nagy tükörablakon át az utcán elhaladó nőkre. Mennyi csinos asszony, leány van ezen a Budapesten ! Aztán együtt elmentek lovakat nézni a vásárba. Ott más ismerősökkel is talál­koztak. — Együtt ebédelhetnénk — mondta­­ Keve Gyuri. Tibád Géza mindjárt fölcsapott. Iga­zán ráfér, gondolta, egy kis szórakozás. Hazaüzent, hogy nem mehet haza ebédre, nagyon sürgős dolga akadt. Úgyis olyan szomorú otthon az az ebéd ugy ma­gányosan a két kis gyerekkel. Ha az a kis pirosképű, tüzes szemű benne nem volna, , hát az ember nem tudna kivel váltani egy­­ szót. A Pannoniában sokan összegyűltek : falusi úri emberek. Nagyon jó kedvük volt.­­ A czigány is muzsikált. Tibád Géza egé­szen felüdült. Úgy érezte, mintha tíz évvel fiatalabb lett volna. Mintha csak most volna huszonötéves és semmi gondja sem volna a világon. Otthon pedig azalatt bágyadtan, tompa, szomorú kábultságban fekszik az álmatlan éj után a beteg asszony, csak az erős, ful­dokló köhögés riasztja föl néha s időről­időre az ágya mellett bóbiskoló öreg cse­léd hangja : — Tessék bevenni az orvosságot. A fiatal asszony undorodva vonta félre száját, de azért beveszi az orvosságot. Ha még undorítóbb volna akkor is bevenné, mert nem akar meghalni. Hiszen még oly fiatal, még élni szeretne. — Mit mondott a doktor, Zsuzsi — kérdezte a vén asszonyt. — Hát mit mondott volna ? — felelt az együgyűen. — Azt mondta, hogy csak tessék bevenni az orvosságot. — Jobban leszek ? sága. — Hát hogyne lenne jobban a nagy­ A beteg szemében mintha a remény­ségnek valami sugára villant volna meg. De mindjárt eltűnt. Jobban lesz, jobban lesz, ezt hallja mindennap, de ő érzi, hogy nem lesz jobban. Hiszen már oly’ gyönge, hogy alig bír fölülni az ágyában. És a kar­jai .. . Istenem! azok a szép, gömbülyü karok ugy lefogytak, hogy már csak a csont és bőr maradt. Milyen vékonyak az ujjai. Olyan kicsi lett a keze, mint valami gyer­meké. Megtapogatja beesett mellét, sovány arczát. Milyen csúnya lehet­­ — Adja ide a tükröt, Zsuzsi. A vén cseléd csak bambán nézett rá és nem tudta, hogy mit csináljon. — Adja ide, — nyöszörgött türelmet­lenül a beteg. Látni akarja magát, 8 oda kell adni neki a tükröt. — Oh, milyen rut lettem! — sóhaj­tott, mikor beletekintett s látta ott azt az ijesztő, elaszott képet, azt a sovány, ólom­szinü arczot, melyből kimeredt két nagy szeme­. És a haja, az ő legfőbb büszkesége

Next