Pápai Közlöny, 1910 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-01 / 1. szám

günk, hogy a tervbe venni igyekezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselő­testületre van szükségünk, mely nem­csak a magánkörben, de illetékes he­lyen, a városi közgyűlésen is el merjék mondani ami szivükön fekszik. Csak ennyi önnállóságot kérünk, kivárunk s talán követelhetünk azok­tól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk,­­ vagy polgártársaik bizalma folytán mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi képviselők­től, hanem a városi tanács tevékeny­ségére is számítunk az új év küszöbén. Vállalkozási szellemet várunk a városi hatóságtól, főleg pedig legyen kon­zequens. Ne táncolja a medvetáncot, hanem önállólag gondolkozzon. A szükséges újítások és pótlások számos kérdéseit sorolhatnók föl, me­lyek elintézésre várnak, de mi ez al­kalommal a napirenden álló dologra, városunk létkérdésére, a csatornázásra és közvágóhíd létesítésére szorítkozunk. Minden más kérdést mellőzve, ezen intézmények végleges megoldá­sára törekedjünk. Készséggel elismer­jük, hogy ily fontos tárgyban elhamar­kodva ítélni nem szabad és a döntésre hivatott fórum helyesen teszi, ha kellő megfontolással jár el, — mindamellett elérkezettnek látjuk már az időt, hogy városunknak e régi óhaja teljesedésbe menjen. Elég idő volt már a megfonto­lásra, talán több is mint kellett volna. Törjük meg tehát ezen rendszert! Ez legyen a jelszavunk és ezért kel­lett ily őszinte szavakkal rá­mutatnunk a városi életünk általános tengődésre, annál is inkább, mert a baj csak akkor orvosolható, ha az fel van ismerve. Igen ! Tengődés helyett viruló éle­tet kér Pápa város közönsége és vét­kes az, aki ennek útját állja. Borítsunk fátyolt az ó évre és engedjék remélnünk, hogy az uj év kü­szöbén városunk felvirágzása és jóléte érdekében működő egyének ezen fel­szólalásunkat megszívelve ez irányban fognak működni. Ez legyen programmunk az uj év küszöbén ! POLLATSEK FRIGYES: Pápa és a kétmillió­ 11500 koronát kapott a város. Most számunkban jeleztük, hogy karácsonyra megjött a kétmillió és Pápa is megkapja a maga részét. Akkor örömhírként adtuk közre a híradást és ma látnunk kellett, hogy a­mikor a kétmillióból megjött a Pápának juttatót 11500 korona, savanyú ábrázattal böngészte min­denki az irást a városnál, az öröm helyett csalódás szállt a szivekbe, boszúság ült az arcokon, a kormány karácsonyi ajándékát ugy fogadták, mint valami büntetést s mintha nem is a pénzt, hanem lealázó hivatalos orrot küldött volna a miniszter, olyan volt a hangulat a városházán. Nem a 11500 korona miatt szo­­ morkodtak, hanem a garnirung miatt, amelybe csomagolva volt a kriszt­kindli. Ha kevés is az a 11500 K azért még csak hagyján. A pénz mindenképp elkel. És ha 11500 K javítást kaptak volna a város tiszt­viselői, kétségtelenül nem emleget­ték volna annyit a tervezetet, mint amennyit emlegették. De a 11500 korona, amint a garni­ung jelezte, nem lesz a tiszt­viselőké. A városok tisztviselői to­vábbra is mostoha gyermekei marad­nak az államnak, nekik csak vékony kenyeret szán a kormány, ami meg­élni kevés, meghalni sok. A kétmillióról szóló törvény­javaslat ugyanis, amely mellékelve volt a 11500 koronához, súlyos sé­relme a rendezett tanácsú városok tisztikarának. Valósággal degradálták a rendezett tanácsú városok tiszti­karát és a városok jogvégzett embe­reit abba a rangsorba állították,­­ amelyikben a vármegyék és törvény­hatósági városok írnokai vannak. — Különösen Pápa tűnik szembe a nagy ellentét, — Pápa ugyanis nagy ad­minisztrációval dolgozó város, amely­nek ügymenete és foglalkoztatott tisztikara ugy kvalifikáció, — mint munkabeosztás tekintetében teljesen w«nr» nn mu iíihihh —t if i—i mm< r A férfiak rajongó elragadtatásának közepette csak a fiatal alügyész simogatta ideges bosszúsággal angolosan nyírt baju­szát. Alig tudta palástolni a szívében hul­lámzó nehéz érzéseket: a vad haragot és a kínzó féltékenységet. Már három hete lebzsel tétlenül a gyönyörű asszony ki­terjedt udvartartásában s még egy haj­szálnyi elsőbbséget sem ért el az örökké vig, mulatós, szép asszony kegyeiben. Ön­magára is dühöngött, hogy egy ilyen kön­­nyelmű, kacér teremtés szoknyája után a fővárosból eddig az eldugott, kis, primitív fürdőhelyig szaladt, hogy az ő híres, fegyel­mezett esze is beleveszett ennek az as­­szonynak csábító mosolyába. A négyes végeztével az erdőbe ágazó sétautakon oszlott szét a társaság. Vincze kitartott továbbra is Harmathné mellett, de haragosan hullámzó belső szenvedélyei an­­nyira kiültek az arcára, hogy az asszony a szokottnál is gúnyosabban kacagott föl: — Kedves barátom, — súgta oda —• ezek a vasvilla tekintetek a tárgyalóterem­ben holtra ijeszthetik a szegény delinkven­seket, — de engem igazán hatástalanul hagynak. A férfi arca még jobban elsötétült. Összeszorította keskeny ajkát, mitha félne, hogy kitör belőle a keserűség, a megaláz­tatás feletti düh igéinek féktelen árja. Az asszony apró időközökben titkos oldalpillan­tásokkal fürkészgette a komor arcot. Eleinte igen mulatságosnak találta a helyzetet, ma­gában csöndesen nevetgélt legkitartóbb ud­varlója slemili keservén, de midőn egyszer tekintete hirtelen összetalálkozott a férfi tekintetével s megpillantotta abban a mély, gyötrelmes bánat tükrözését, egyszerre el­érzékenyült s bánta rendszeres kacér já­tékát. Az ut egy kanyarulatánál a többiektől előre sietett, csak az alügyész maradt a nyomában Mikor már nem hallhatta senki, engesztelő hangon, — szinte alázatosan mondta: — Látom, Vincze, hogy magának ter­hére van a társaság. Hagyjuk itt őket, úgyis hűvösödik az idő, maga meg szíves lesz és haza­kisér. Elbúcsúztak a társaságtól s Vincze a férfiak irigy tekintetének kereszttüze között indult el az asszonnyal a fürdőtelep felső részén emelkedő villa felé. Pár lépést szót­lanul tettek meg. Csöndes, alig hallható hangon szólalt meg először Harmathné : — Ugy­e, most reám gondol ? A férfi határozottan, nyugalommal vá­laszolt : — Magára. Újra csönd, Vinczét láthatólag elhagyta erőszakolt nyugodtsága. Erős szenvedélyek, vad indulatok viaskodtak lelkében. Nem tudott határozni: odavágja e nyíltan, brutá­lisan az asszony szemébe, hogy könnyelmű, kacér teremtésnek tartja, vagy pedig ver­gődjék őrült szenvedélyének súlya alatt továbbra is hangtalanul. Az asszony sietett a segítségére. Szinte ünnepélyesen csengett a hangja : — Tudom rég, hogy maga őszinte ember. De azt is, hogy talpig lovagias, gyöngéd férfi. Épp azért, hogy megkíméljem az igazság őszinte bevallásának gyötrel­métől, én mondom el, hogy e percben maga mire gondol. De egyet kikötök : semmi udvarias közbeszólás. A férfi ijedt, tiltakozó mozdulatát észrevétlenül hagyva, a hivatásos gondolat­olvasók szakadozott, — fátyolos hangján kérdezte : — Reám haraggal gondol most, az uramra pedig lenéző szánalommal ? A kerek világ leggyámoltalanabb teremtményének tartja ez egyszerű, szürke, nagykorona utcai rövidáru- és vászonkereskedőt, aki isteni naivsággal, hihetetlen rövidlátással szabad­jára ereszti élvezni vágyó, könnyű vérű, kacér feleségét. . . . Nos, barátom, nincsen igazam ? Vincze Zoltánt fiatalsága dacára, erős ítélőképességű, gyors elhatározású jogász­nak ismerték kartársai, mint aki a leg­fonákabb helyzetből is diadalmasan vágja ki magát. Ez egyszer azonban cserben­hagyták kitűnő kvalitásai, annyira kihozta sodrából ennek a boszorkányos asszonynak ingerkedése. Képtelen volt igent, vagy nemet mondani, de egész viselkedése elárulta, hogy legtitkosabb gondolatait fürkészte ki ez az asszony, aki most már tréfás komolysággal leckéztette a szoruló fiatal urat: — Vincze, Vincze, magát ugyan szép kis csődbe vitte „megállapodott" filozófiája, „kemény" logikája. Ha-ha-ha !... Bátran becsukhatja a boltot. Nem az én uram, hanem maga, kedves barátom, az édesen naiv ember. Az az irodai üvegfal mellett görnyedő, — pápaszemes kereskedő ismeri igazán, nemcsak a saját feleségét, hanem általában az asszony természetrajzát. Az élet tanította meg, hogy nem mindig a társaságban csöndes, szemlesütő, urát be­­­céző asszony az ideális hitves és nem minden vidám, mulatni szerető, mondjuk.

Next