Pápai Közlöny, 1911 (21. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-01 / 1. szám
PA, 37XIX évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. REFORMÁTUS FŐISKOLA JP&jpeb, 1911. jan 2L-uár? 1. 1. szám. Közérdekű ffiggetlen hetilap — Üf megjelenik minden vasárnap. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETÉSEK ÉS NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A könyv- és papirkereskedésében. Husz év után. — Évi beszámolónk. — Lapunk jelenlegi számával a XXI-ik évfolyamba lépünk ! Minden embernek, minden intézménynek vannak ócsárlói, kritikusai. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy még jótékony nőegyleteket, templomi beszédeket, műkedvelő közreműködőket is „lekritizálnak". De senkinek sincs annyi birálója, ellensége, mint egy hirlapnak. És ezek a birálók, még a leghiggadtabbak is, türelmetlenek, elfogultak, igazságtalanok. Egy ártatlan sajtóhiba kihozza őket sodrukból. Ha ellenkező véleményben vannak azzal, amit az újság ír, akkor a szegény hírlapírónak jobb lett volna nem is születni. Ha pedig a cikk véletlenül az olvasó anyagi, vagy más egyéb érdekeit érinti, akkor az írója legalábbis máglyára való. Alább nem adják a t. kritikus urak, már t. i. a hírlapot megkritizáló urak, akiknek számuk légió, úgy hozzávehetőlegesen legalább is annyi, mint amennyi a lap olvasója. Mindezzel csak azt akarjuk jelezni, hogy egy lap helyzete az olvasókkal szemben nagyon kényes. A hírlapíró nagyon jól tudja, hogy örökös Scyilla és Charibdis között „kacsázik", hogy vagy ezért, vagy másért szapulják és dorongolják, de azért kimondjuk bátran nem hirlapiró az, aki irtában csak azt nézi, hogy népszerű legyen, vagy kegyeket hajhásszon. Minden hirlapiró szereti a maga közönségét, annak szellemi, erkölcsi és anyagi javáért küzd, buzdít, korhol vagy szatirizál, de azért elveit, eszményeit, meggyőződését meg nem tagadja soha. És legyen bár a legerősebb, a hirlapíró ha érzi, vagy tudja, hogy neki igaza van, vagy hogy ő jót akar, nem törődik vele. És e félszeg helyzet viszásságait hatványozott mértékben érezzük a vidéken, ahol a közelség, a közvetlen érintkezés egyaránt kisebbíti úgy az olvasót, mint a hirlapírót. Ahol gyarlóságok jobban szembeötlenek és a bántóbbak is. Bizonyos perspektívára van szükség, hogy fesztelenül írhassunk és épen e perspektíva az oka, hogy a vidéki hirlapíró a centrumban csak nehezen válik be, másrészt azonban bizonyos, hogy a fővárosi hírlapíró sem való a vidékre. Mióta lapunk pályafutását megkezdte, egyetlen törekvése volt, hogy a közönséget és a közügyet szolgálja. Háttérbe szorítottunk minden egyebet, az irat jogosult személyi ambíciót épen úgy, mint az anyagi boldogulás követelményeit, mert élt bennünk a tudat, hogy a közbizalomnak vagyunk letéteményesei, Pápa város közérdekeinek vagyunk szószólói, lakosságunknak öntudatosan működő szervei. Soha egy percre nem tettük szem elől, hogy mi a tévesz„Pápai Közlöny" munkásai nem magánemberek vagyunk, akik saját szerencséjüknek kovácsai, hanem a közélet férfiai, a közügyek napszámosai és hogy jól él. TÁRCZA A valóság. A budai várhegy oldala tele van szórva ócska, apró házacskákkal, melyek, mintha szégyenkeznének a közbe épült egy pár nagy, óriás mellett, félig a földbe bújtak. Az emberek is, akik azokban az apró házacskákban laknak, mintha elbújtak volna, naphosszat alig láthatni embert az utcán. Csak reggel és délután két órakor csoszog ott egy-két kopott, cilinderkalapos férfi, aki hivatalba megy, vagy hivatalból jön haza. Biz azok közt nem igen akad olyan, aki egy, Marlitt, regényeit olvasó, tizenhat éves, fiatal leány ideálja lehetne és Csongor Ilonka csak a levegőben keresheti az ő tündérhercegét, aki majd egyszer eljön érte. Mert bizonyosan el fog jönni. A regényekben mindig így történik. És Csongorné is szentül hiszi, hogy így fog történni. Olyan szép leányért, mint az ő Ilonkája, egyszer majd csak eljön valami nagyúr, valami dúsgazdag fiatal ember, valami mágnás, vagy legalább miniszteri tanácsos. Kár, hogy a miniszteri tanácsosok már nem igen szoktak fiatal emberek de akad köztük még déli, javakorban lenni lévő férfi. A szegény, özvegy asszony is álmodozik, mint a leánya s mialatt beülnek kis kertecskébe, a zöldre mázolt, lécekből a összetákolt lugasba, melyre fölfut a vad szőlő és a pirosvirágos tót bab s Ilonka fölolvassa anyjának a kölcsönkönyvtárból kikerült ócska regényeket, tündérképek szálldogálnak körülöttük. Mint valami varázslatra, ragyogó ifjak emelkednek föl az elnyűtt könyv piszkos lapjairól. Fény, pompa, boldogság jön velük. Özvegy Csongornénak köny szökik a szemébe s egy percig megáll a keze, mely szüntelen kötögeti a harisnyákat. Már egész halommal van a szekrényben. Jó lesz majd Ilonkának, ha férjhez megy. Mert a kelengyét készitgetni kell már lassacskán. Már amilyent, ilyen szegény, özvegy asszony adhat a leányának. Sokra nem telik abból a kis nyugdíjból, amit az állam ad a meghalt hivatalnokai után az özvegyeknek. De szükecskén megélnek belőle valahogy Csongorék. Az özvegy most is a boldogult ura életében vett ruhákat, hordja, Ilonka meg maga varr magának olcsó szövetből. De abban is olyan, valami mint valami tündérkisasszony. Lehetetlen, hogy szerencséje ne legyen. Hiszen csak van szemük a férfiaknak, láthatják, micsoda gyönyörű teremtés. Látják is. Ha néha kimennek Csongorék a bástyára sétálni, a szembe jövő férfiak, fiatalja, vénje, mind megbámulják Ilonkát. Még vissza is nézegetnek. Sőt némelyik hangosan is megjegyzi: — Terringettét, milyen szép leány! Az ismerős nénik, akik olykor eljönnek meglátogatni őket, szintén azt mondják kávézás közben : — Jaj, milyen édes, aranyos ez az Ilonka ! De azok csak szegény. Özvegy asszonyok, nem házasulandó fiatal emberek, nem is igen ismerek házasulandó fiatal embereket s akiket ismerek, azok csak aféle szegény hivatalnokok. Aztán, édes Istenem, minden szentnek maga felé hajlik a keze s ha már akad egy-egy fiatal ember, minden anya inkább a saját számára iparkodik azt megszerezni. leánya Horvát néni azonban, akinek nincs magának sem leánya, sem unokahuga, egyszer azzal állított be Csongorékhoz : — Én tudnék ám az Ilonka számára jó pártit. Jó pártit ? Oh, hogyne hallgatnák meg azt. Csongorné még második csésze is tölt Horvátnénak s a kuglófból egy kávét darabot még papirosba is csomagol, hogy vigye haza Horvátné, jó lesz holnap a reggelihez. — Csakugyan, lelkem, nagyon jó lesz, — dicsérte Horvát néni; — mondhatom, hogy kitűnő. Magatok sütöttétek ?