Pápai Lapok, 1877 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1877-10-14 / 41. szám

IV. évfolyam. Pápa? vasárnap 1877. október 14 A szer­k­esztő és k­iacLó­lxiva­lla­l W­aj­d­­i­t­s Károly könyvkereskedésében van, ahova az előfizetési és hirdetési díjak is intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Vegyes tartalmú hetilap: 14 VAS. 621 Ka liszt püsp.).~ Szerencs 7 B. Jer­el") 15 Hétfő Terézia )~ Adviga ) ( 8 Xeb. élt.")"( 10 Kedd Flórent Flórent )"( 9 )•­Heti naptár 17 Szerda h­edviga Gál (kath.) Hedvig (>ot.) 10 Félb. (>r.) j 20 Szombat 41. szám. Előfizetési díjals.: Egy évre 6 fr. — Félé­­re 5 fr. — Negyedévre 1 fr. 50 kr. Egy szám­ára IS kr. Hirdetések 6 hasábos pelitsorban 5 kr. nyílttérit* eit soronkint "2*5 krral vétetnek fel. Bélyegdij mindig külön fizetendő. 18 Csütörtök Luk. evangélista)- Lukács)­^ 11 ) . 19 Péntek Alkantari Péter )~ Ágnes)? 12 ) ^ Vendel pásztor )( Vendel) a 13 Sah. Valéra) • 1 Pápa, 1877. október 14-én. Egy hazafi elmélkedései­). Tisztelt szerkesztő,annak nemes törekvése, mely a mun­kásság és jólét felélesztése és támogatása felé hánynl, a job­bak helyeslésével találkozott és a kik a Pápai Lapok" mult számainak vezércikkeit olvasták, mindezt kétségkívül el fog­ják ismerni. On valóban szép, magasztos, áldásos munkához fogott és reménylem, hogy ennek folytatása és kivitele nem fog kizárólag az ön vállain nyugodni. Mert a ki hazáját ig­azán szereti és a­kit e szeretet el nem vakít, akarva nem akarva munkatársa lesz. Hisz mi magyarok mindig híresek voltunk hazaszeretetünkről, sőt­­ , állíthatjuk, hogy mint jó hazafiak világi hírnévre tettünk szert. Hazaszeretetünk, azon­b­­an meg kell vallanunk, nagyon gyakran csak forró lán­goló alakban lépett fel. A történelem, a népek és nemze­tek ezen hit tükre eléggé kimutatja, hogy még a legnagyobb veszélytől, a legnagyobb áldozattól sem­ riadtunk vissza. — Mindenütt és mindenkor nagyszerű lelkesültséget és oda­adást tanúsítottunk a hazárt. Gyermekeinket is készséggel engedtük át a hazának, ha szüksége volt rájuk. Azon szá­mos hadviselés, melyeket évszázadokon keresztül a bel- és külbéke helyreállításáért folytattunk, fényesen illustrálják a haza iránti érzületünket. Amit­ csak ember vitézséggel, erős lélekkel, kitartással, szívós akarattal kivívhat, azt kivittük és kivívjuk még most is, ha szükségünk van rá. És épen ezen megpróbáltatások, e hőstettek, e számos és nagy tű­zpróbák, melyeken keresztül kellett mennünk azok tévhitre vezettek bennünket, hogy nekünk magyarok­nak egyedüli hivatásunk a harci és politikai nagy tettek ki­se fejlesztésére szorítkozik nemzetünkben, a kisebb apróbb dolgokat, a békés foglalkozásokat, a m­unkát nagyon sze­rettük lerázni nyakunkról, sőt a legtöbb esetben meg is ve­tettük. Ha hazánkat úgy nemzet és közgazdasági szempontból tekintjük, önkénytelenül el kell ismernünk, hogy ugyancsak szerencsétlen csillag uralkodik felette. A süni népességű or­szágokban mint pl. Belgium, Francia­, Németországban úgy­szólván fukarkodnak a legkisebb idővel, itt az idő drága, „az idő pénz," melynek legcsekélyebb elvesztése a nemzeti vagyon kárára van. Itt nem igen akadunk munkátlan em­berre, a beteg a legfigyelmesebb ápolásban részesül, nem is annyira a Humanitás szempontjából, mindinkább azért, hogy m­inél előbb munkaképessé tétessék. Nálunk, ritka népességű­ hazánkban, hol annyi tenni való volna sok oly dologgal, melynek szüleiben vagyunk, pazarul bánunk el de legpaza­r­abbul az idővel. Nálunk, mint mindenkinek kevés jutott, ki a munkából, nálunk majd mindennek szüleiben vagyunk semminél sem mutathatunk fel fölösleget, egyedül az időnél-Mi úgy vagyunk mint a nagyon éhes ember, ki a táp­szert félig nyersen nyeli el és gyomorbajt okoz magának­­­ a baljza­­ miért nem lát idővel az étel elkészíttetéséhez, hogy megmaradhasson egészségénél. Mi saját gyapjúnkkal ruház­zuk magunkat, e­­­t azonban előbb Franciaországba, Belgi­•) Ezen cikket, lapunknak egy budapesti, a pápai viszonyokat jól is­merő barátjától vettük, ajánljuk a t. olvasók figyelmébe. Szerb­i­umba vagy legalább is Morva- vagy Csehországba kell el­küldenünk. Mi a saját árpánkból készített sert isszuk , az árpát azonban előbb Austriába kell elküldenünk. Szint igy vagyunk fánkkal, vasunkkal, ha bútorok, vasszerek és edé­nyekre van szükségünk, nyers bőrünkkel, ha cipőnkre v v­an szükségünk. Miért nem készítik mindezt hazánkban ? Hisz mindezek­­hez nem szükséges valami nagy rendkívüli művé­szet vagy tudomány! És ha készítik is, miért nem oly mi­nőségben nyújtják ezt az illetők, mint a „külföldi?" Sok külföldi városban fordultam meg, hol hazánk nem egy fiát láttam a munkások közt, ki oly ügyességet fejtett ki, hogy e nemben a keresett munkások közé tartozott. Miért nem ma­radnak ezek itthon. Azért mert nálunk mindenki könnyen akar élni­ a munkát .A legtöbben megvetik. t Engedje meg, hogy erre nézve, városukból válaszhassak néhány példát. Néhány évvel ezelőtt ott egy igen szorgalmas szappanos­mestert ismertem ; ez egy kis vagyont szerzett magának, a mesterséget abba­hagyta és az undok uzsoráskodásra adta magát­­­­ külföldön az ilyen a vagyonszerzés által saját mun­kakörét iparkodik terjeszteni és ezt ujabb meg újabb be­rendezésekkel ellátni, hogy más országokbeliekkel a ver­senyt kiállja és lehetőleg felülmúlja ezeket. Egy másikat ismerek, ki ezelőtt molnár volt; ez meg­irigyelvén az „urak" könnyű életét, kik úgymond napon­kint egy kicsit írnak a városházában, vagy nem bánom a járásbíróságnál, egy pár „bukkerlit" csinálnak a tanácsos stb. urak előtt, megtanulnak egy kicsit szájaskodni — és ebből aztán megélnek. Miért ne élhetnék én is ily könnyű módon a nevét? — mondogatja magában a mi . . . (majd kimondtam irni csak tudok ugy mint az az X. Y. úr. A mi molnárunk abba hagyja a mesterséget és kezd „készülni" más „pályára" es addig „jár" az „urak", nyakára, mig végre a fejibe vágnak egy kis „hivatalt." Ne neked hivatal ! Mol­nár kezébe adtak ; ha eddig hangya módra ment minden benned, ha eddig kerekeid nem igen forogtak — a gyer­s,m­e­g­k­e­ll­é­s" miatt majd járnak most, akár mint a ma­lom ; ha az egyik felén az aktákat beöntik, a másik felén „őrölve" kerülnek ki ; a korpából természetesen utólagosan azért ki kell tisztítaniok. Hazánk igen gazdag a természet adományaiban ; e gaz­dagság azonban jól tudjuk nem nyújt oly könnyű, gondtalan életet, mint a­milyennel a nyugatiak dicsekednek, ha előbb éppen ugy mind ezek elő nem mozdítjuk a munkásságot, a szorgalmat mindazon tereken, melyeken eddig valódi komoly előretörekvés helyett hanyagsággal és végzetteljes hátrama­radással találkozunk az ipar és kereskedelem te­rén. Mi a könnyű életnek, az élvezetnek minden áron és pedig haladéktalanul birtokába akarunk jutni, a természet áldásait elpazaroljuk, terményeinken gondtalanul túladunk és csakhamar azután bekövetkezik a nagyon éhes ember esete. A gazdag, ily körülmények közt lassankint szegény­ségre jut, a szegény pedig a koldusbotra. Nálunk a takaré­kosság, gaz­dag és áldást terjesztő plántájára nagyon gyéren akadunk, itt a legtöbbet keresőtől kezdve le a napszámosig, keresetét mindenki könnyelműen elpazarolja, e sajnos kö­rülmény különösen a munkás (iparos) osztálynál észlelhető. Tekintsük csak pl. más országok munkásait, pl. Franciaor­szágéit. Itt kevés oly föld­míves, kézműves, gyári munkás van, ki egy kis tőke felett u­ rendelkeznék. Németország­ban egyes nagy tekintélyek léptek fel e nemű üdvös in­tézmények létesítése mellett, így Schulze-Delitsch a munká­sok közt mintegy 500 segélyző pénztárt létesített, tőkéjük a munkások betéteiből áll. Amerikában egyes társulatokkal találkozunk, melyek e téren messzeható üdvös intézménye­ket létesítenek. Igy a többek közt van egy társulat, mely a munkások részére kisebb-nagyobb, udvarral és kerttel el­látott házakat állít fel. Minden munkás, ki napi keresetének 6%-át e társaság pénztárába öt évig egymásután befizeti egy ily ház birtokába jut, mely hatóságilag az ő nevére igtatta­tik be. A lefolyt 5 év után lakja a házat, melynek teljes bir­tokába azonban csak a további 1> éven át befolyó­­ részletfi­zetés mellett lép. Hány oly dúsgazdag emberrel találkozunk pl. Angolországban, ki az iparos osztályból emelkedett ily nagy polcra. Kisértsük meg pl. a mi munkásainknál, bizo­nyára kinevetnének és ha találkoznék is valaki a­ki egy­két forintot betesz, hát meg lehetünk győződvet, hogy ha esetleg valahol a csizma szorítja, egy névnap vagy más mu­latság, vásár stb. arra indítja, hogy ismét kivegye ; nálunk a legtöbb esetben csak örökség, házasság, nyeremény vagy uzsora szül gazdagokat. A munkásság ritkán mutat fel egy­egy példát. Mindezek után t. szerkesztő úr méltán kérdezhetné, hogy mi­tevők legyünk e baj kiirtásánál vagy legalább meg­gyógyításánál ? Ennek nagyon egyszerű módja van. A nép, ország, állam saját bajaitól csak önmaga által szabadulhat meg. Kell, hogy megismerje magát, mint a beteg ha meg­gyógyulni akar. Népünknél ez, megvallom nehezen megy. Az önismeretet úgyszólván rá kell erőszakolni. Oly férfiak mint pl. ön ezt szóval eszközlik, a gyakorlati államférfiak­nak — ha ilyeneknek birtokában volnánk — tettel kellene ezt bebizonyítani, h­a, jól tudja nem vagyok sem író, sem politikus. A mi gy­a­k­o­r­l­a­t­i­t én tanácsolhatnék az egy­előre két dologban foglalható össze és ez : az angol birtok­rendszer a nagybirtokosokra, szabad telephely és vízjog az iparvállalatokra nézve. Bízom Önbe, és tehetséges munkatársaiba, hogy ezen általános véleményemet aszerint amint azt felfogták a kellő méltatásban fogják részesíteni. Ha azonban ennek bővebb, részletesebb ismertetését kívánnák, ugy e dologra még vis­­szatérek, ha hazánk mostoha gazdasági viszonyai feletti ked­vetlenségem ismét erőt vesz rajtara­*.. Dr. Psz. . . . Különfélék. — Uj szerkesztő. A „Gyöngyös" címü lap folyó ok­tóber kezdetétől fogva politikai hetilappá változott és egyszers­mind szerkesztőt is cserélt amennyiben Csomor Kálmán úr a szerkesztőséget Hanák Kolos és Jakab Géza uraknak adta át. A laptulajdonos továbbra is Csomor úr maradt, ki is egyszers­mind mint társszerkesztő a lap szellemi életében is tevékeny részt fog venni. Az uj szerkesztők beköszöntő pro­grammjából a *) Adja Isten, hogy nemsokára visszatérjen — már 1. i. a két tényező bővebb magyarázatára; a kedvetlenség maradjon távol t. munkatársunktól. Szerk. C­s­arn­o­k. Az utolsó­ csók. (Elbeszélés; írta: Gy . . F. Virágzás nyomán a hervadás, emelkedés után a hanyat­lí is; ez a megszokott jelenség nem csak a természetben, hanem a népek éltében is. Nem kerülhette ki e sorsot az egykor oly rettegett török hatalom sem. A harcias­zultánok után,­ kik a győzhet­len jani­csárok élén fényes győzelmekből fontak sugárkoronát a büszke frlholik­nak, elpuhult gyáva uralkodók jöttek, kik kerülve a tettek mezejét, a háremek kábító légkörében tékozolták erejüket s ide­jüket. Bajazid, a villám, ki Nikápolynál hatvanezer keresztyén bajnok sírja felett tudata a világgal, hogy a török úrrá lett Európában . Murád, K­unyadynak nagynevű ellenfele, ki a Rigó­mező­ u s­zárnánál oly leverő gyász­ emléket irt be kardjával a magyar történet könyvébe; Muh­amed ki hódító vasárai porba­döntve a keletrómai császárok ezredéves trónját, nagy Konstanr­tin fényes városából hangoztatá fél világra szóló parancsait; Szo­limán , ki Mohácsnál temetőt ásott a magyar dicsőségnek s ott villogtatva kardját, ellenséget keresve Bécs falai alatt, — már meghaltak régen. Elkorcsosult utódaik nem bírták sértetlen meg­tartani a sok véren szerzett örökséget. Környezetükben mind gyakrabban megújuló jelenség lett a lázongás, s rokonverom­tás. A kormányzók telhetetlen­ség­e egyre nagyobb mérvben élesztette a népben az elégületlenséget, a seregben a fegyelem vésztjósló bomlását. Az ősi erények pusztulása feltartózt­atlanul­ vonta maga után végül a külhanyatlást is.­­A török hatalom erőfeszítése — Bécs ostroma 1683-ban m­egtört a lengyel s német vitézségen, sizután csapás, csapásra érte. Földre hullt a lelhem nem' ;'so6färiif'ife<»-bafi Budának or­ máról; majd elesett Belgrád, elpártolt Erdély, Moldva, fegyvert köszörűlt százados zsarnoka ellen a bosn­yák és a szerb. Ott hordozták zászlaikat a­ keresztyén seregek a török bir­odalom­ keb­lében, maguk előtt űzve a török birodalom keblében, maguk előtt űzve a török haderőt, mely kétségbeesetten tett uj meg uj ki sér­eteket a diadalmi zaj közt előbbre hullámzó ellenséges ára­dat viszanyomására. II. e>«. 1089-ben Badeni Lajos herceg császári hadvezér mélyen benyomulva Törökországba véres diadalok közt egyengeté az utat Konstantinápoly felé. Majd azonban előhaladását megakasztó egyrészről a beállt hideg évszak , másrészről a francia hábor, melynek sikeres folytatására a Rajnához kelle küldenie seregé­nek javát. Ennek folytán a következő évben siker koszorúzta a török­ kormány erőfeszítését. Hadserege több csatában győzött s hódítva közelgett Magyarország határaihoz, s Kiel­re fényes reményekkel készülődött a hadjárat megkezdéséhez. Másfelől Ba­deni Lajos is most több erőt vonhatott zászlaj alá s lankadatlan hévvel tette meg az intézkedéseket a török remélyek meghiú­sítására, a még török kézen levő Temesvár szemmel tartására hátrahagyta vitéz gyalog s lovas csapatokkal Batthyányi Ádá­mot s maga a fő­­sereggel tovább húzódott keletre, meggátlandó az ozmánok előnyomulását. A tavasz megnyíltával megzörrentek s vértől áztak a fegyverek. Batthányin­ak Temesvár alatt volt dolga két kézre. A vár védője Omár basa —­ erős őrséggel ren­delkezett­, s kemény kicsapásokkal igyekezett Batthányi seregét a vidékről elűzni. * A magyar vezérnek épen egy uj kirohanásról tesznek je­lentést. Batthányi készen várja, színlett futással lesbe csalja a támadókat. Ekkor hirtelen megfordul s elöl­ és oldalról rajtuk ütve makacs véres harc után szétveri őket. Huszárjai boszos haraggal üldözik a szétbomlott ellenséges csapatokat egészen a­ sáncokig. A harc végeztével a győztes vezér takarodót fúvat. Mi­közben vitézei gyülekeznek, sebes vágtatva tart feléje egy hu­szárhadn­agy, jobbján török lobogót emelve, s közelébe érve a tisztelgés után­ így szól: Eszterházy kapitány üdvözli ezredes urát, s itt küldi tisztelettelül az ellenség egy lobogóját és Ham­alauég kardját. Hol van a kapitány? kérdi meleg érdeklődéssel Batthányi. Személyesen nem jöhet válaszul a hadnagy, mert nehéz sebet kapott. És most készítnek vitézei számára galyakból nyug­ágyat. Vezessen hozzá hadnagy úr — szólt Batthányi; sarkan­tyút ád lovának s a hadnaggyal együtt a jelzett irányban elvágtat. — Eszterházy Imre huszárkapitány — kiről a hadnagy je­lentést, tett — a hírneves Eszterházy Miklós családjának sarja­déka volt. Nemes, lovagias jellemével a sereg kedvence, a tisz­tikar egy kiváló dísze. Eszterházy Imre első ifjúságában nem készült a hadi pá­lyára. Előszeretete után , — melyet a könyvek iránt tanúsított, az ismerősök inkább a tudósok mint a hősök sorában jósoltak számára fényes jövendőt. — másrészről, míg a magasabb körök­ben élénk tudnivágya vonta magára a figyelmet, a köznép előtt jószívűsége tette ismeretessé a jobbágyság egy nemeslelkü pár­tolót s igaz jóltevőt tisztelt benne, s megjelenését a legőszintébb kegyelettel üdvözlé mindenütt. Mikor azonban Buda visszavételével egyre nagyobb eréllyel folyt a harc a százados hódító ellenség — a török ellen s az éledő honszeretet ezrenként ragadta az ifjakat a harcok meze­jére, ekkor megkapta a Uíg Eszterházy Imre keblét is, s sze­meiben a lelkesedés fellobbant tüzével vette atyjának ez intő szavait: „midőn a zászló honszabadító harcra hív, egy Eszter­házy, ki elbírja a kardot, nem maradhat otthon!" Egy hónap múlva kétszáz , a gróf költségén felszerelt hu­szár sorakozott a palota udvarán, várva fiatal parancsnokát, ki most, búcsúzik s bontakozik a hőn szerető szülők karjaiból. — Az utolsó bucsucsókot váltva kedveseivel ép távozni akar, midőn belép a helység érdemes bírája s köszöntés után igy szól az­ öreg grófhoz! „Kegyelmes urunk! Ime gróf urat mindnyájan igen szerettük, m­ert mint igaz Isten áldást ugy is­mertük őt mind eddig." — iItt egy pillanatra elakadt a tisztes agg polgár,­­ majd érzelemtől szakgatott hangon folytatá: „na­gyon óhajtjuk, hogy a háborúból visszatérjen hozzánk; épen ezért fiunkat is elküldjük védelmére. Huszonnégy legényt állí-.

Next