Pápai Lapok, 1888 (15. évfolyam, 1-54. szám)

1888-01-01 / 1. szám

gos férfiak czége alatt nyilvánosságra bocsáttatná áruit a szédelgés s hogy a fennkölt szellem ár­­nyékában is terjeszkedhessenek az erkölcsi rot­hadás csirái! Mennyi figyelem, mennyi körültekintés, mennyi üdvös intézkedés óvja s őrzi az anyagot a szellem e gyarló sárfészkét, mig maga a szel­lem, — mint látatlan kincs — őrizet nélkül ha­gyatik a lelketlenek prédájára. A ki nyilvánosan bolond gombát árul, be­záratik; a ki eladásra szánt tejet hamisít meg­sarczoltatik, az éretlen gyümölcs és romlott tápszer elkoboztatik; mig a hitel és becsületes­ségnek tápul hozott bolond gombák és romlott tápszerek a szellem fényes világításánál árultat­nak a közérdek és közerkölcs teljes megron­tására. Egymás mellé helyezve találjuk itt Csillag Annát az uraságoktól levetett ócska ruhákkal; a hizelgőleg ajánlott sorsjegy előleget (eltakart utó fájdalmaik nélkül), csodaszerek csalhatlan apotheozisával; a Rabinovisz-féle lópokróczokat az olcsóvá sülyedt érzelem utczai fitogtatásával. Oly zsibvásár ez, hol a nagy és kicsiny, tiszta és mocskos, magasztos és förtelmes karöltve ke­ringőznek álarcz nélkül a spekuláczió ez örökös karneválján, káprázatba hozza az áldozatra ki­szemelt jóhiszeműséget .. . s mindez megtörtén­hetik a­nélkül, hogy csak egy rendőr szeme is kutatná és fürkészné e hajsza kul­sszáit! . . Éi foglalkoznék ily csekélységekkel, hiszen ezek az adóanyagot közvetlen sem meg nem támadják, sem meg nem rövidítik ? ! Pedig­ nagyon is megérdemelné, hogy e je­lenségekkel tüzetesebben foglalkozzunk, de kü­lönösen a szerkesztők, kiknek e felszólalásunkat becses figyelmükbe ajánljuk. Képzőművészetek és színházak. Budapest, decz. 30. Mintegy szokássá vált a polgáriaso­dást a „nyugot európai" polgáriasodás­sal egyjelentőségűnek tartani; noha, mi­ként az ó- és a középkorban többféle polgáriasodás volt, az uj- és a legujabb­korban is számos ilyennel kell számol­nunk, s így azok között a „nyugoteu­rópai" joggal nem követelheti, hogy őt, csakis őt, tekintsék a polgáriasodás fo­galmával azonosnak.­­ De azért tény, hogy a korábban szerepet játszó polgá­riasodások: a csínai, a japán, a török, az arab, a hindu és a nyugateurópai között, ez utóbbi az, mely mind föld­részünk, mind Amerika, mind pedig az európai nemzetek által beírt gyarmatok fehérbőrű lakóinak leginkább tetszik, sőt állíthatjuk, leginkább fejleszti a feleba­ráti szeretet minél na­gyobb mérvű gya­korlását. E polgáriasodás eg­yik fő jellege, hogy rendkívül pártfogolja a képzőművészetek, a zene s a színjátékok művelését,­ szok­tatja híveit az elősoroltakban való gyö­nyörködésre. Shakespeare találólag jegyzi meg, hogy a „fölösleg" is megkülönbözteti az embert az állattól. Ily fölösleg ugyan az ember élet- s tajfentartási működésénél a képzőművészetek, a színjáték s a zene ápolása, de azért annak jelentőségét nyugateurópai polgáriasodás emlőjén föl­a nevelt egyénekre nézve minden szakértő ismeri, méltányolja. Az elősorolt divatos szellemi­ élve­zetek között a legnépszerűbb a zene; mögötte áll a színház, leghátul sorako­zik a képzőművészetek által teremtett művekben való gyönyörködés. Más, miénknél már előrehaladottabb polgária­a­sodással dicsekvő országokban e három népszerűsége között jóval kisebb a kü­lönbség, mint nálunk, de örömmel ta­pasztalható, hogy fővárosunkban a kép­zőművészeti­ kiállítások évről-évre na­gyobb-nagyobb közönséget vonzanak, népszerűségben gyorsan emelkednek. És hogy ez így van, az jól van! Miként a „félműveltség" vajmi erős, s nagy ellensége a „teljes műveltség"-nek, s úgy ellenségei a képzőművészetek, me­lyek valódi művészetek­ pompás termé­­­­keinek, ha nem is mindenkor, de gyakran,­­ a selejtes ipar — mely e téren csak kontár­kodás a jóizlés rovására— készítményei. Például, a festészetet tekintve, vajon ki nem tudná, mily nag­­y kárt okoznak en­nek a gyárilag készült olaj­nyomatú ké­pek, amelyek, kivált a legújabb időkben, hatalmas versenytársai az olcsóbb olaj­festményeknek. Pedig H1Í13- nagy különbség rejlik e kétféle „képek" között az olajfestmények javára! És kivált erre való tekintetből nem küzdhetni eléggé a középső társadalmi­állásúak körében tapasztalható helytelen szokás ellen: szobáik, termeik falait olaj­nyomatú­ képekkel aggatni tele, oly ké­pekkel, amelyek nagyon sértik a jóizlést. Az országos­ képzőművészeti­ társulat­ elkövet mindent, amit hatáskörében te­het; hogy e­rosz, helytelen szokás ne harapódzhassék el: az évenkint rendezni szokott „karácsonyi­ kiállítás"-on igen szá­mos, csinos képet mutatván be rögtöni eladás céljából, melyeknek ára bizonyára nem mondható drágának, még pedig nemcsak viszonylag, hanem tényleg sem : azaz becses (sőt értékesek is!) festmé­nyeket vásárolhatni olcsó árért. A vidéki­ hírlapsajtó azonban, igen sajnos­ még mindig nem pártolja úgy a képzőművészeteket, mint tehetné; pedig ez oly rendkívül hatalmas tényező egész összességében, hogy felülmúlja befolyás te­kintetében a fővárosi napisajtót. Termé­szetesen, található a vidéki lapok között kivétel is: e kivételeket azután nem di­csérhetjük kellőleg. Mikor Fenyvessy Ferenc, országgyű­lési képviselő hírlapjában, a „Pápai La­pok "-ban, megkezdette az utánzásra méltó cikkezést, buzdítást képzőművé­szetünk érdekében, várnunk lehetett: az összes vidéki lapok követni fogják e jó példát és ha e várakozásunk beteljesült volna, bizony­ára legalább is több vidéki taggal bírna az félannyival országos­képzőművészeti társulat, mint jelenleg bír. Sajnos­ nem úgy történt. Színházi dolgokban bizonyos vissza­esés tapasztalható Budapesten. Vonatko­zik e megjegyzésünk nemcsak a színház­látogatás csökkenésére. Ha tekintetbe vesszük, hogy a „nemzeti­ színház" meg­nyitásakor Pest csak 90—100 ezer la­kossal bírt, (már­pedig a főszínházidény­ben, télen, Buda és Óbuda nem valami jelentékenyen szaporították nézőközön­ségét, hiszen az összeköttetés, a híd, hó­napokon át hiányzott!) s ez aránylag (a jelenlegi lakossági­ számhoz nyílva) kisszámú lakosság közöl viszo­merő­ben hiányzottak a minisztériumok egyéb központi legfőbb hivatalok tiszt­s­viselői, bankhivatalnokok, vasúti, bizto­sítási, gyári és nagyipar-telepi alkalma­zottak: csupán kis számmal voltak kép­viselve a főnemesi családok tagjai; jó­formán tekintetbe sem jöhettek a nagy­kereskedői s a kereskedői osztály kép­viselői s azoknak hozzátartozói; a „nem­zeti szinház" pedig 1700 néző befoga­dására volt berendezve; mind ennek, da­czára nem panaszkodhatott, „üresség" fölött, noha a terjedelmes, pompás be­rendezésű és jó színtársulattal biró „vá­rosi szinház"-ban német nyelvű előadások jártak, — szerfölött kell csudálkoznunk a „nemzeti szinház" jelenlegi látogatott­ságán, mikor „üres," és vajmi természe­tesnek tart­omn­, ha „telt." Hiszen a mos­tani Budapest csaknem ötödfélszázezer lakossal bír, sőt, ha ezekhez számítjuk (pedig ha színházlátogatásról van szó, így kell cselekednünk) a szomszéd köz­ségek: Újpest, Rákos-Palota, Kispest stb. lakóit, e ponton félmillión­ 7­ embert ta­lálunk: itt vannak a minisztériumok el­helyezve; bank, pénzintézeti,­­ vasúti, biztosítási és különféle magány­intézeti tisztviselő ezrével számítandó; főiskolai, középiskolai s egyébféle tanár és tanító sok-sok száz körül; gyári és nag­yipar­telepi alkalmazott tízezrével lakik itt; a főnemesség gazdagabb része csaknem tel­jes számmal időzik Budapesten a téli­évad folytán; kereskedőink családjai szé­pen magyarosodtak; a „nemzeti­ szinház" pedig csak 848 üléssel bir, e számból is csupán 800 bérelhető, illetőleg váltható; a helybeli német színház képtelen va­lami veszélyes, nagyszabású­bb versenyt fejteni ki, mert társulata viszonylag gyönge. Az ország évi „subventio"-ja és a nemzeti — adakozások — alapjai révén a „nemzeti­ szinház" mintegy százezer fo­rintnyi évi pénzsegélyben részesül; a fél­milliónyi lakosság közel vajmi könnyen találkozik 800 néző: merőben fölösleges hát, hogy e „nemzeti 1i műintézetben, a napipénztár megtölthetése okáért, a divatos francia színpadirodalom erkölcstelen darab­jait adják elő — a honi színműirodalom jelentékeny kárára. A királyi dalmaház jelenlegi veze­téséről jót nem írhatni, tehát szíveseb­ben hallgatunk. De örömest állapítjuk meg, hogy jeles szolgálatot tett az ügy­nek azon képviselő, aki a képviselőház­ban beterjesztett „interpellatio"-ja által egészen útját vágta a mostani dalma­házi­ vezetés folytatásának. A Pápai Lapok albuma. 1. Woita József: Sylvester napján írjuk e sorokat. Ilyenkor pedig az emlékezet fonalán még egy futó pillan­tást szoktunk vetni a lezajlott év érdekes­ ese­ményeire, — s lehet-e csodálni, ha a csábos ígéretekkel kecsegtető újév küszöbén előnyt adva a kellemes dolgoknak, hosszabban időzünk ezek­nél, mint a sors játszi szeszélye által okozott fájdalmak szomorú emlékeinél. Azon kevesek között, kiknek a letűnt év kedves emlékezetű marad,o bizonyára az elsők közé tartozik városunk volt derék polgármestere Woita József, ki ez évben hármas és pedig nem kicsin­ílendő jubilaeumot ünnepel. Bár polgármesteri állásáról való lemondása az előző év közepére esik, mégis érdemteljes, hosszas közszolgálatának igazi méltánylása ezen évben ünnepeltetett akkor, midőn a korona el­ismerése őt a Ferencz József renddel tüntette ki. A minde­nki által szerénynek ismert vete­ránunk nem kereste e kitüntetést és sohasem kérkedik azzal ; a diszes rendjelet még ünnepé­lyes alkalmakkor is csak egyszer, Szent István napján láttuk mellére illesztve,­­ megtisztelvén ezzel a nagy király dicső emlékét. A városi képviselő testület még tavaly le­festette Woita József arczképét a városi tanács­terem számára, természetesen akkor még nem lehetett oda pingálni a Ferencz József rendjelet, mit a festő­művész utólagosan pótolt az öreg ur tudta nélkül, mit semmi áron meg nem en­ged, ha előre megtudja vala. Volt polgármesterünk, kit még mindig nem is tudunk más néven nevezni, mint tisztviselő (Folytatás a mellékleten.) virány volt szivünkben és boldogságtól sugárzó arczczal fogadtuk a különféle kivánatokat. Atyám víg kedélyét, mel­lyel boldogságunkat szemlélő, lassan komorság válta fel. Anyámmal együtt aggódva kérdezgettük beteg-e? mi bántja? de ő folyton kitérőleg felelt. Egy megfoghatlan ag­gály kezdett erőt venni rajtam, mit Henri előtt sem titkoltam, ki szintén komolyabbnak látszott és néha elmélázva, hosszan tekintett reám. Egy napon azzal a szomorú hírrel jött, misze­rint áthelyezték más ezredhez és rövid időn el kell bennünket hagynia. Nem akartam elhinni — noha tapasztalatlan voltam, mégis folyton azon tűnődtem, hogy ez nem véletlen játéka, ezt talán Henri maga idézte elő;— az okot bármint tanakodtam, nem bír­tam kitalálni. A búcsúzást, mely csakhamar bekövetkezett, leírni képes nem vagyok. Olyan érzésem volt, mintha örökre el kellene válnunk, noha Henri biztatott, hogy nekem sokat irni, és a­mint lehet jönni fog. Atyám velem könnyezett, anyám méltatlankodott, hogy ez elkerülhető lett volna. — Nekem feled­hetlenek voltak Henri utolsó szavai — jegyezd meg suttogá — én téged soha nem foglak feledni, bár­­merre vigyen sorsom, mind örökké foglak sze­retni! S miért monda ezt, zaklatott képzelmem, el­akar-e hagyni? — Atyár­, te tudod, kiáltok fel fájdalmamban, mond meg, ne hagyj ily 'kínos bi­zonytalanságban. Atyám lecsüggesztő fejét és zo­kogva karolt át. A csend, mi bekövetkezett, mint élet-halál hirdetésének kétséges perczei marczan­golta lelkemet. Tudtam, vész előtt állok, átkaroltam görcsösen atyámat, mond meg, könyörögtem, tudnom kell bármi legyen! — Szegény gyermekem nyögé úgy sem tagadhatom már tovább helyzetünket — végünk van, végünk van! A vállalat mibe vagyo­nom fektettem, váratlan eset folytán megbukott és lenyelte mindenemet — koldusok lettünk. Oh Iste­nem­ miért mérted becsületes ősz fejemre, ártatlan Pillanatra megtántorodtam, még vigasztaltam szüleimet, mondván, hisz ez nem olyan nagy baj, Henri meg én fiatalok vagyunk, majd nálunk lehet­nek, ne essenek kétségbe. Boldogtalan gyermek, monda atyám, nem tudod, hogy ez a csapás lehe­tetlenné tette házasságtokat — nekem, igen ne­kem kelle kérni Henrit, menjen és mennél előbb helyeztesse el magát innen, mert lemondanod róla és őt naponta látni, ez lelki erőmét meghaladná. Ez sok volt, erre nem bírtam elkészülni, csak arra emlékszem még, hogy hosszas ájulásomból éb­redve, anyám forró könnyeit éreztem arezomon. Mi ezután következett, az mind igen szomorú volt. Atyám a csapást nem bírta elviselni — beteges­kedett — és rövid idő mulva meghalt. Szegény anyámmal csak annyink maradt, miből a legvissza­vonultabban élhettünk. Évek múltak, Henri felől nem hallottam semmit. Fellázadtam ellene, miért ily kegyetlen hozzám, de utolsó szavait feledni nem tudtam soha, lázas kép­zeletemben hallam újra: „örökké szeretni foglak." Oh hát miért nem ad jelt magáról, miért lehet oly szívtelen hozzám, feljajdultam a sors ellen, csakis jó anyám vigasztalt és menté őt, hogy másként nem lehet, mert atyám kérésére igére, ki azt remélte, hogy elég fiatal vagyok, hogy lassan feledni tudjak-Szegény atyám nem jól cselekedett, a sors elé vágni, Henri szavát venni, hogy­ a világ mélységébe rej­tőzzék előlem, mit szenvedtem ezért — és meg sem bírtam feledni soha! Nem járt hozzánk senki, mint Jenő távoli ro­konunk, ki igaz szívvel volt mindig hozzánk, ki előtt nem rejtem mély fájdalmamat, kinek elpanaszlom fájó lelkem feljajdulásait vigasztaló szót számomra, és ki mindig talált pár Egész lényemen megváltoztam. A gyermekes leánykából — komoly hajadon lett. Évek multak ismét, s anyám aggódva érzé — mennyire gyen­gül — és én egyedül maradok. Éreztem többszö­beszélni — de látva rémült arczomat — ajkai össze­szorultak és még haloványabb lett. Jenő mind inkább többször jött. Nem éreztem ellenszenvet iránta, sőt hálás voltam ragaszkodá­sáért s mire félve gondoltam — megtörtént — ö megkért! Tudom monda, hogy fájó emlékeket hor­dasz szivedben, tisztelem, kegyelem ezeket, a múltat nem fogom soha érinteni, mert szeretlek rég időtől és vártam türelemmel, talán egy kis rokonszenv jut mégis nekem részedről, és ezzel is megelégszem. Jenő szavát tartá, mindig gyengéd volt irá­nyomban, de én hálánál többel nem bírtam jóságát viszonozni. Miután anyám betegeskedett, fürdőre mentünk. Jenő mindent elkövetett szórakoztatásunkra, felke­restük a legszebb kirándulási helyeket—kedves, víg társaságokkal — színházakat, — körülvett csínnal és sokan irigyeltek. Lassan-lassan új erőhöz jutottam, a múltat igye­keztem mennél sűrüebb fátyollal borítani, bár azon is keresztül pillantva, felsajgott az ott rejtett seb. Sokszor azt hittem, már feledtem és boldognak ér­zem magam, pedig óh mennyire csalódtam! A szá­zados tölgybe vésett nevet, az idő lassankint isme­retlen alakká forrasztja; a sziklába irt szavakat moha lepi, vagy lemossa j az időfolyam — csak az érző sziv tartja meg a m­élyen vésett emléket, nincs reá hatása semminek — ott van az bekva örökre! Trencsén-Tepeczben időztünk anyámmal — Jenő nem volt velünk — csak utóbb igére jönni. Igen lehangoltan ültem egyedül a sétányon, mig anyám fürdőjét használta. A sok súlyos beteg látása, kiket részben toló- vagy hordszékeken sőt ölben vittek ide-oda, nem hat ücsítőleg. A zenekar hangjai hozzám­ is eljutottak- Itt-ott diszes hölgy csoport kí­sérőkkel vonult el előttem, franczia vagy lengyelül csevegve, mely utóbbiak képezték nagy­részt e bár szép, de szomorú fürdőhely közönségét. A nap utolsó sugarú visszafényletAéte a logó fedélzetén, — könyvem újra kinyitottam, hogy olvasással űzzem el rosz hangulatom. Ismét léptek közeledtek, felpilantottam — azt hitém a képzelem az csalfa játékot velem. Egész valómon végig zúgott — ő volt, igen Henri jött botjára támaszkodva. Lélekzetem elállt, — rászege­zem szemem — megismer­e, — jobb ha nem lát, czikázott agyamban össze-vissza — és mégis midőn rámpillantott és elhaladt — majd felkiáltottam Henri, Henri, nem ismersz e hát!? — De van a természet­ben egy láthatatlan magnetikus erő, vonzalom — ő hirtelen visszafordult. Nem csalódtam Karola te A­vagy — annyi év után, mily véletlen találkozás ! Mellém ült — sze­meink találkoztak, szivünk feldobogott, a régi érzel­mek jogaikat megkívánták, feledtük a jelent, a m­ultc emlékeinek hatalma alatt állottunk! Végre elvontam kezem az övéből és félénken, szomorúan kérdem — tudod-e Henri, hogy én más­nak neje vagyok? Tudom angyalom és nagy megnyugvásomra szolgélt hallani, hogy igen jó férjed van. Itt-ott szá­lingott hozzám felőletek egy-egy hit — s bár lel­kem mindig hozzád vágyódott — nem szeghettem meg atyádnak tett igéretemet. Igaza volt, mi ugy sem lehettünk volna egymáséi. Zokogtam — vigasztalt. Nyugodj meg Karola, az élet csak küzdelem s ha kötelességünknek eleget tettünk — ez megnyugvást szerez. Mond meg csak nem tántorodtál meg soha? 3­­em — nem, feleltem rémülten. És lelkedben hű ma­radtál hozzám, kérdé gyengéden ? Igen Henri. . bár sokszor örültem volna, ha a múlt végleg elmosódik és feledésbe megy, sokszor vigadtam, gon­dolva — úgy veszem az életet, mint a van, nem mint lehetett volna és mégis, hogy most látlak Henni, azt hiszem csak át álmodtam ez éveket; szivem irántad a régi. Köszönöm Karola, igy képzeltelek — felesé — és szemeiben köny csillogott. Nézd és elővette arcz­képem­et — emlékezel-e — elválásunk óta szivemen

Next