Pápai Lapok, 1896 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-13 / 37. szám

1 egyikének emlékéhez némi csekélységgel járul­junk. A kath gymnasium évkönyvei tanúságot tesz­nek arról, hogy Deák Ferenc, a legkitűnőbb magyar államférfiak egyike, a gymn. II. osztályát az III 1/2 .évben ezen intézetben végezte. De hát ki volt Deák Ferenc, hogy ezen je­lentéktelen tényt is meg akarjuk örökíteni? Deák Ferenc, 1803-ban okt. 17-én Söjtörön, Zala m­egy­ében született tekintélyes, régi nemes csa­ládból. Atyja földbirtokos volt s gyermekeit gondos nevelésben részesité. Atyja korai halála után báty­ainak, Deák Antalnak, Zala megye követének gond­viselése alá jutott. Tanulmányait a vidéki kisebb is­kolákban, ezek között Pápán végezte, Győrött jogot s bölcsészetet hallgatott. Ezután Pestre ment jog­gyakornoknak s letévén az ügyvédi vizsgát, vissza­­­ment Zalába, hol megyei tiszteletbeli ügyész, majd árvaszéki jegyző, utóbb elnök s táblabíró lett. Mi­dőn az 1825-iki országgyűlésen megindult a szabadelvű ellenzéki mozgalom és Széchenyi is meg­kezdette reform­eszméinek hirdetését, Deák azonnal csatlakozott a mozgalomhoz és alapos jogi ismere­tei, erélye, higgadt gondolkozása és hathatós szónoki tehetsége által nemcsak megyéjében tűnt föl, hanem csakhamar az egész országban elterjedt hite. Deák még nem érte el a 30-ik életévét, mi­dőn bátyja Antal, gyönge egészsége miatt a követ­ségtől visszalépett, a megye közlelkesedéssel öc­csét küldte helyébe Pozsonyba. Bátyja követtársainak, kik távozása felett sajnálkoztak, testvéri büszkeség­gel előre mondta: „Küldök helyembe olyan fiatal embert, kinek kis ujjában több tudománya és ké­pessége vagyon, mint az én egész valómban." Deák azonnal Pozsonyba érkezte után tevékeny részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban és rövid idő alatt vezére­lőn az ellenzéknek. Első beszédét 1833-ban tartotta s ezen beszédben szive egész me­legével felkarolta a testvér lengyel nemzet ügyét. Az urbén kérdésekről, a földmivelő állapotának javításáról s a magyar nyelvről osztály folyta­tott tárgyalásokban tevékeny részt vett és szava e kérdések elintézésében rendszerint döntő volt. Az 1839-iki országgyűlésen pártját oly erély­lyel, ügyességgel és bölcseséggel vezérelte, hogy an­nak a kormány előtt is nagy tekintélyt szerzett és némi közeledést is létesített a nemzet és a kormány között. 1848-ban Deák, Batthyányi kérésére s az or­szág óhajára, elvállalta a minisztériumban az igazság­ügyi tárcát. Azonban a megkezdett törvénykezési munká­latokat csakhamar megszakították a bekövetkezett események, melyeknek Deák higgadtsága sem birt gátat vetni, s midőn belátta, hogy nem képes a bé­kítő rendszabályok keresztülvitelére, irtózván az or­szág ügyének kockára tételétől, annak sorsát Kos­suth Lajos kezébe helyezte, s visszavonult zalame­gyei jószágára s a szabadságharcot követő szomorú időszakot 1854-ig Kehidán töltötte. Az 1849—49-iki szabadságharcunk után az absolutizmus uralma nehezedett hazánkra, melyet e 12 évi szomorú időszak alatt a győztes ellenfél meg­fosztott önállóságától, felfüggesztette törvényes alkot­mányát s erőszakos módon intézte ügyeit. Végre 1861-ik évi április 2-ára összehívták a magyar országgyűlést azon célból, hogy az uralkodó és nemzet között kiegyezés, vagy egyetértés jöjjön létre. Azonban az mindjárt nem sikerült. A Magyarországnak adott új alkotmányt az országgyűlés el nem fogadhatta, hanem Deák Ferenc felirati javaslatát küldték Bécsbe, melyet azonban ott visszavetettek-Deák készített második feliratot, melyben ala­posan megcáfolja a bécsi politikusok érveléseit és nem nyugodott addig, míg 1867-ben megtörtént a kiegyezés, az ország visszanyerte alkotmányát s ő Felségét, I. Ferencz Józsefet június 8-án királ­lyá koronázták. A kiegyezés után az első magyar felelős mi­nisztériumban Deák semmi méltóságot el nem foga­dott, ő csak egyszerű polgár s törvényhozó akart maradni. Mindazonáltal egy ideig még döntő befo­­­lyást gyakorolt az ügyekre, úgy, hogy tulajdonké­pen tárca nélküli miniszter volt cím és fizetés nélkül.­­ Lassankint azonban visszavonult a közügyek­­től, szívbaja kezdett rajta erőt venni, a nagy férfin szenvedése folyton növekedett, melytől a halál 187ü-ik évi jan. 28- és 29-ike közti éjjelen váltotta meg.­­ Tetemei febr. 3-án az egész nemzet mély gyásza s a külföld őszinte részvéte közt helyeztettek a kere­­­­pesi-uti temetőben örök nyugalomra. Deák Ferenc hazaszeretete, páratlan jelleme, bölcsessége, önzetlensége s államférfiú, képessége ál­tal egyaránt kitűnt. Semmi munka sem volt reá nézve terhes, ha abból szeretett hazájára a legcse­kélyebb haszon háramolhatott. Nem volt ő oly fényes szónoki tehetséggel meg­áldva, mint Kossuth, de szavai a szellemre gyako­roltak hatást. Deák maga csak fontos tárgyakban szólott s ekkor szólott bölcsen, kim­eritőleg, mindenkit meg­nyugtatókig. Tudta mindenki, hogy ő a hazafi, hazáját sze­reti szivének minden csöppjével; hogy neki, a nőte­lennek, a haza egyetlen szerelme; tudta mindenki, hogy hozzá, mint okos, méltányos és kíméletes em­berhez a kormánynak s az országgyűlési egyéneknek is bizalmuk és személyes szeretetreméltóságánál fogva, vonzalmuk van. Ő minden párt tiszteletét birá s az általa sán­cai közül több alkalommal kivert konzervatív párt futva is éljent kiáltott neki. Deák Ferenc kétségtelenül a legnemesebb, a legnagyobb törvényhozója és államférfia volt hazánk­nak, kit az isteni gondviselés éppen a legválságo­sabb időben adott nekünk. Ő volt hazánk ezredéves alkotmányának a legönzetlenebb és leghatalmasabb védője; az Ő nagy szelleme teremtette meg Magyar­ország alkotmányának uj, rendithetlen alapját a me­lyen az uj életre ébredt Magyarország Ausztriával oldalán európai nagyhatalommá lett. Kevés ember tevékenysége vált oly áldásossá, mint Deák Ferencé, kit az a szerencse is ért, hogy nagy alkotásának eredményét is megérte és nemzete háláját még éle­tében kiérdemelte, fölruházván őt „a haza bölcse" megtisztelő elnevezéssel. Ő volt az első magyar, kinek ravatalánál Magyarország királynéja térdre borult, kinek halál­hírére koronát királyunk könnyezett, kit az egész nemzet a maga halottjának ismert el. Talán ez volt az első eset, mikor a magyar nemzet százados átká­tól megmentettnek látszott és múltjával ellentétben nagy fia iránt még életében és halála után a hála és őszinte szeretet adóját lerótta. Századokon keresz­tül nagy és önzetlen lelkű fiait e nemzet maga ítélte el, tette hontalanná, kitörölte emlékéből, hagyja po­raikat idegen hantok alatt nyugodni: ez az első eset, mikor nem koronás főt ez egész nemzet meggyászolt, sírhelyéről törvényhozásunk gondoskodott. Legyen áldott emléke, legyen neki könnyű e föld, melynek gyermekeit fölszabadította! Ha az idő vasfoga föl is emésztette életét, mely népünket ki­békítette királyával, szelleme maradjon mindig kö­zöttünk és védelmezzen meg bennünket a hálátlan­ság bűnétől. Öntsön lelkünkbe ragaszkodást nemze­tünk nagy fiai iránt. Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! Ez azon nagy férfiú, kinek emlékét táblával akarjuk megörökíteni. Hulljon le azért a lepel, hadd hirdesse ezen kő hazánk legnagyobb fiának, a haza bölcsének és atyjának, Deák Ferencnek nagy nevét! A szobor átadása a városnak. Az utolsó állomás a honvédszobor volt. Mire a menet ideért, már akkorra a Széchényi teret óriási közönség lepte el, s különösen gyö­nyörű, színes képet mutatott a színház előtti el­zárt tér, hol városunk előkelő hölgyközönsége­­ várta a menetet. A Hymnus­szal kezdődött itt az ünnepély, melyet az egész közönség énekelt. Ezután Cso­masz Dezső lépett a szobor előtti emelvényre, s szépen csengő érces hangon, lelkesen szavalta Lampérth Gézának, a mi jeles poétánknak gyö­nyörű alkalmi költeményét, melyet hatalmas él­jenzés és zugó tapsvihar kisért. Az ihászi-i csata emlékét méltató ünnepi beszédet Habala Péter egyetemi tanár tartotta, ki maga is részt vett az ihászi-i csatában. Megható volt hallani az ősz tanárnak, — ki 16 éves korában az ihászi-i csatán kivitt még 12 ütközetét a szabadságharc­nak küzdötte végig — érdekes visszaemléke­zését. Gyönyörűen fejtegette a szobor hivatását, mely — úgymond — a szabadság, és testvériség szent eszméiért vivott egyenlőség harcban elesetteknek van szentelve, s igy e szobor maga is e szent eszmék örökkévalóságát hirdetendő. Hosszas éljenzés kisérte az ősz szónok be­szédét, mely után a veszprémi honvédegylet derék elnöke dr. Halasi Vilmos rövid beszéd kíséretében elhelyezte a szoborra a bajtársak koszorúját. A pápai hölgyek koszorúját Sült Józsefné tette le a szoborra lelkes éljenzés kö­zepette. A koszorúk letétele után Fenyvessy Ferenc otthagyta az elnöki széket, helyettesül Osvald Dániel polgármestert kérve fel, s az emelvényre lépve a következő beszéd kíséretében adta át a szobrot Pápa városának. Elérkezett immáron az idő, hogy programmunk­hoz híven, e szobrot átadjuk, birtokába és tulajdo­nába bocsássuk Pápa városának és őriző gondjaira bízzuk azt a mindenkori érdemes hatóságnak. E szobor a nemzeti kegyeletnek és a hazáért, alkotmányos szabadságért küzdés nagyy erényének kőbe, márványba, bronzba megörökített szent apot­heozisa. Az az ifjú művész, a­ki ihletett vésőjével az ősmagyarok turul madarának védő­szárnyai alatt odafaragta a szoborra azt az öreg honvédet, a­ki meghal a hazáért, s azt a másikat, a­ki zászlóval küzd, fárad, harcol a hazáért, — az az ifjú művész jól eltalálta és jól kifejezte e szobornak jelentő­ségét. Igenis, meghalni a hazáért, ha kell és küzdeni, fáradni, harcolni érte, ha a sors így akarja, de soha semmi körülmények közt ki nem adni kézből a zász­lót, mely a honszeretetnek, az alkotmányos szabad­ságnak és a koronás király iránti hűségnek a zász­lója: — ez a hazát biztosító erő, ez a nemzetet fen­tartó hatalom. E zászlót — jól énekli a nemzet lan­tosa — ránk hagyták egy erős átok alatt. „Átok alatt, hogyha elpártolunk attól, ne legyen az Isten istenünk azontúl." (Lelkes éljenzés.) És az Isten, a magyarok nagy istene, a­ki velünk volt ime egy ezredéven át, meg fogja hallgatni az első ezredévnek e percben itt ünneplő magyar­ságának esdeklését, hogy álljon e szobor, mig föl­dünkön alkotmányos szabad magyar haza áll. Állj­on szerényen bár külsejével, de büszkén jelen­tőségében. És lásson mindenben boldog dicső országot, s benne viruló, szerencsés vármegyét és várost. (Za­jos éljenzés.) Van szerencsém ezennel a szabadságharc Pápa mellett vívott ütközetének a honalapítás ezredik évé­ben emelt honvédszobrot Pápa városának kegyele­tes megőrzés feltétele mellett örökébe bocsájtani. Tartsa meg Isten a királyt, s a Hazát." Lelkesült éljenzés és a zenekar harsonája mellett vette át Osvald Dániel polgármes­ter a szép honvédszobrot és hálával emlé­kezett meg Fenyvessy Ferencről, kinek első sor­ban köszönheti Pápa városa a hazafias kegye­let­e szép emlékművét, mely a városnak is díszéül fog szolgálni. Ezzel az ünnepség emelkedett hangulatban véget ért. A bankét. Az ünnepélynek méltó és fényes befejezése volt a bankét, mely este a „Griff"ben tartatott. Fényes társaság gyűlt egybe s a­­ 3 sorban, fel­állított asztalokat nem kevesebb, mint 150. sze­mély ülte körül. A mi ez estének legnagyobb ! 1 1 1 1 1

Next