Parlando, 1994 (36. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 1. szám - Ittzés Mihály -Somorjai Paula: Kodály és Orff, Orff és Kodály - párhuzamok és eltérések
anyagnál megemlíti, hogy „az ötfokú dallamok (amelyek harmonikusan nem meghatározottak) leginkább bordán-szólammal és osztinátóval kísérhetők." De mivel? A különböző hangszerek egész serege áll rendelkezésre az instrumentáriumban: szoprán és alt xylofon, illetve metallofon (Glockenspiel), és a többi melyek együttese „tükrözi a stílust és aláhúzza az efféle muzsikálás jellegét". Ezzel szemben Kodály csak segédeszközként ajánlja a xylofont (ld. ötfokú zene II. füzet), s a furulyát helyezi előtérbe (igaz, Orff is bőven használtatja a későbbiekben a Blockflőtét). Az éneklést pedig félti a túl sok csengő-bongó hangszertől. Mindketten kiemelik tehát a zenei aktivitás szerepét az elméleti megközelítéssel szemben. Ha azonban megnézzük a fokozatosan felépített zenei anyagot, akkor azt látjuk, hogy Kodály célja a mindenkori nagy művészet, a legnagyobb mesterek, az igazi értékek megközelítése. Ezt a célt szolgálják énekgyakorlatai és az útmutatásával készült tankönyvek is. Ha a bővülő hangkészletű feldolgozásokat és eredeti darabokat sorra vesszük a német szerző és követői könyveiben, azt látjuk, hogy voltaképpen ugyanazok az elvek, feldolgozásmódok stb ismétlődnek, s ezek mind magukon viselik a komponista jól ismert zenei stílusának jegyeit, így például — az inkább melodikus ihletésű Kodály-gondolkodással szemben — a ritmikusságot, az osztinátót (illetve afféle) ismétlődéseket. A „zenecsinálásban" számít a jellegzetes „patronok" szabad, improvizatorikus felhasználására, s arra, hogy a manipulálás révén élvezik a gyerekek a hangszeres zenét. Az improvizáció Kodálynál sem marad említetlenül, de mint az aktív stílusismeret eszköze jelenik meg: „(...) rögtönözne minden épkézláb gyermek, ha hagynák (...)" és másutt: „(...) „de nem lehet magára hagyni zenei világképe kialakításában." Mi a helyzet a zenei írás-olvasással? Kodály szerint: „Zenekultúra ma már írás-olvasás nélkül csakúgy nem lehet, mint irodalmi kultúra." Ennek eszköze pedig elsősorban és alapfokon, de még később is a relatív szolmizáció. Orffnál efféléket olvashatunk: „A gyermekeknek mindent emlékezetből kell játszaniok — csak ez biztosíthatja a teljes szabadságot —, de a kottaírást sem hagyhatjuk figyelmen kívül; ellenkezőleg, a kezdetekkor be kell vezetni (együtt a beszédelemekkel, amelyeknek ritmusát lejegyezni elegendő), s a gyermek leírhatja a ritmusokat, dallamokat, amelyek elébe kerülnek (eszébe jutnak)." Itt jegyezzük meg, hogy Kodály is leírta, hogy „a ritmust (....) sokkal előbb és sokkal behatóbban kellene gyakorolni, mint azt manapság szokás, éspedig szintén két szólamban." Másutt azonban a ritmus túlzott kultuszától óva int. Vagyis a gyakorló zenész-pedagógusoknak kellene megtalálni a helyes arányt és módszert (mint annyi minden másban...). A mozgás szerepét is sokszor emlegetik, s méltán, az Orff-féle zenepedagógiában. Az csak a gyakorlat hibája, ha a legkisebbek énekes-mozgásos játékai után nem kap nálunk kellő teret. Kodály Zoltán többször is hivatkozott a néptánc tanításának, művelésének fontosságára. A zenére való mozgást, mint a muzsika „felfogásának" egyik módját kétségbe vonta, mondván, hogy ezen az úton megmaradunk a művek felszínén.