Parlando, 2005 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 1. szám - Dolinszky Miklós: Zenetörténet
Európán kívüli zenekultúrára próbáljuk alkalmazni. A pápua zene története például nem írható meg egyszerűen azért, mert ilyen történet nem létezik. Tradicionális zenének nem a története, hanem szabályai és szokásrendje írható meg. E zenék valójában egy archaikus, körkörös időszemlélet jegyében állnak, vagyis folytonos változékonyságuk mögött a rítus és a világrend állandósága húzódik. Ezzel szemben a modern, lineáris időszemlélet mellett elköteleződő Európában a rituális körforgásból kiszakadó, önállósuló és individuális zeneművészet bontakozik ki, amelyben gyors változások követik egymást. Az újdonság, amely a tradicionalitásban létezik ugyan, de észrevehetetlen lassúsága révén marginális jelenség, Európában egyenesen alapkövetelménnyé és a zenetörténet lényeges tényezőjévé emelkedik. Már Tinctoris a 15. században úgy nyilatkozott, hogy huszonöt évnél régebbi zenét nem érdemes meghallgatni; a 18. század közepén Joachim Quantz ugyanennyi évben jelölte meg a zenei elévülés idejét. A zenetörténeti jelen azonban mindig több idősík - múltak és jövők - párhuzamos és összeszövődő fonalaiból adódik össze, és felettébb kétséges, hogy például Richard Strauss kései műveit, amelyek egyidősek az aleatorikus kísérletekkel és a véletlen zene első megjelenésével, etikailag alacsonyabb rendűeknek tekinthetnénk csak azért, mert még a romantikus tapasztalatból merítenek. E példa tanulságai mindenesetre korlátozottak: ha nehéz is meghatározni nemes hagyományőrzés és regresszió megkülönböztetésének kritériumait, az mindenki számára nyilvánvaló, hogy aki például Mozart-stílusban komponál a 21. században, az a zenei hazugság etikai vétségét követi el. Ettől függetlenül aligha cáfolható, hogy a zenetörténet fogalmát a maga emfatikus haladáseszményével maga az európai zene termelte ki. Másfelől valószínű az is, hogy amikor valamely tőlünk időben távol eső korszak zenei termése egyneműnek és személytelennek tűnik számunkra, s az eltérések elmosódnak, akkor egyszerű optikai csalódás áldozatai vagyunk. Valójában szó sincs arról, hogy a korai európai műzene ténylegesen kevésbé sokrétű és kevésbé individuális volna az úgynevezett barokk vagy romantikus zenénél. A helyzet inkább úgy fest, hogy már nem halljuk e különbségeket, mert hallásunk különbségtevő finommunkája óhatatlan hanyatláson ment keresztül, még ha ezt a veszteséget egyes korok feletti és közötti összefüggések feltárulása, egy új távlat megnyílása némileg kiegyensúlyozza is. Európában, az önmagában álló létezés statikusságának megjelenítésével szemben, Carl Dahlhaus szavával, a „valamivé tevés" dinamikus magatartása vált uralkodóvá több síkon és több lépcsőben is. Ez a rituális átváltozás lezajlik egyfelől a zenei folyamatban: maga a mű anyaga esik át átalakuláson, eljut valahonnan valahová - ez Európán kívül ismeretlen gondolat. Másfelől ugyanezt az elképzelést a zenetörténeti folyamat nagy léptékére is kivetítették: a zenetörténet fogalmának késő 18-19. századi megszilárdulása egybeesett a zenetörténet teleologikus elképzelésének kikristályosulásával, vagyis azzal a hittel, hogy nemcsak az egyes műalkotás időbeli lefolyása, hanem a zene története is mint folytonos tökéletesedés, egyetlen összefüggő, és meghatározott végcél felé tartó vonulatot alkot. A zenetörténetet ekkor olyan fejlődési útvonalnak tekintették, amely egyre pontosabb válaszokat ad egy kérdésre, melyet a különböző korokban változatlanul tesznek fel. Kétséges azonban, hogy ebben a kétdimenziós modellben