Parnasszus, 2018 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2018-09-01 / 3. szám
Soha nem néztem fel senkire (kivéve, ha testmagasságuk miatt tettem), soha nem irigyeltem és soha nem csodáltam senkit (gyerekkoromban sem)... Úgy emlékszem, kicsi korom óta helyén volt az önértékelésem, a „mindenki más” nagyanyámtól eltanult szentenciája mindig megkímélt attól, hogy másokra irigykedjek, aminek köszönhetően viszont több időm jutott magamra... Illetve egyvalakit mégis már évtizedek óta csodálok, mert ő valóban maga volt a csoda: Weöres Sándort. Mintáim persze voltak, nem tagadom, százezren is talán, hisz tulajdonképpen mindenkit kész vagyok mintául venni, akinek sikerül megmutatnia valamit belőlem. Pontosabban: lehetséges magamból. Abból, amiről (akiről) úgy gondolom: bennem is bennem lehet, ami én is lehetek... Tehát kész vagyok s mindig is kész voltam tanulni mindenkitől... tanulni magamat... tanulni énnek lenni... Én viszont, mert tagadjam, igen sok emberből, igen sok mindenből vagyok én... Mért irigyeltem volna bárkitől, hogy ő is az, ami (aki)? Különben is már a Bibliában is ez áll: „És kérdező tőle: Mi a neved? És felele, mondván: Légió a nevem, mert sokan vagyunk” (Márk 5,9). De Márai egyik legelső, szinte senki által nem emlegetett írásának (kisnovellájának?) is a címe ez: Sokan vagyok. Hát így vagyok én is, ez vagyok én is: a légió (egyébként versem is van ilyen címmel, mely így indul: „Néha megrettenek, mennyi múltam van...”). Ami pedig a csehszlovákiai magyar irodalmat, költőket illeti... említettem: fent voltak a padláson apám Irodalmi Szemléiben, amelyeket aztán kilencedikes korom tájt szépen lehordogattam onnan, s bár az elején csak bele-belekaptam bennük ebbe-abba, elsős középiskolásként viszont már visszamenőleg is elolvastam a lap valamennyi megjelent számát... tehát a csehszlovákiai magyar irodalmat illetően is már úgy-ahogy elég korán képben lehettem... Meg aztán - mondjam? - ez lett az egyik utam is önmagam felé... Tudniillik gimnazista koromban alapított saját könyvtáram egy hónapi nyári aratómunkáért járó keresetemből vásárolt legelső darabjainak egyike ugyanis már egy csehszlovákiai magyar verseskötet lett, Gály Olgáé, a Halkan szólok (s ezt én is csak igen halkan vallom be). Minek alapján azt szoktam mondani, szemben azon esztétákkal, akik diktátori szigorral megszabnák, mi az, amit ki kell adni, s mi az, amit nem szabad, mi az, ami az olvasó kezébe való, s mitől kell óvni őt, mintha úgy működne a világ, hogy egy-egy általunk privilegizált könyvhöz keresnénk olvasót, s nem úgy, hogy kinek-kinek szíve-joga az is, hogy „tudatlanságában” vagy ha úri kedve úgy kívánja - a szerintük sz.-t is választhassa. Azt gondolom ugyanis, nem szabható meg előre, mi lesz az ember épülésére, mert végül a hiányérzetet is a maga javára fordíthatja bárki, amit esetleg valamely írói mű hagyott benne. A második, az előbbivel egy időben beszerzett könyvemmel, Simkó Tibor 1967-es Pólusokjával viszont azóta sincs semmi bajom, mi több, nem kis elégtétellel olvastam néhány évvel ezelőtt a már nálam is nemzedékekkel fiatalabb Csehy Zoltán rehabilitációját a költőként méltatlanul elfeledett Simkóról és a Pólusokról... - Szlovákiai magyar diákként óhatatlanul már az általános iskolában és a gimnáziumban meg kellett ismerned a cseh és szlovák írókat, költőket. Volt köztük, akire már akkor felfigyeltél, akit már akkor megkedveltél? - Nem. A szlovák és a cseh költészetre, költőkre nem ott és nem akkor... Sőt, szlovákul sem ott és akkor. Hanem Pozsonyba kerülve, s úgy vetve rá magam az ottani könyvesboltok akkoriban páratlan kínálatára, hogy szinte szlovákul sem tudtam. És így voltam a csehekkel meg a lengyelekkel is... (S nézegettem még néhány oroszt is... erősen szótárazva persze, szinte minden