Parnasszus, 2018 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2018-09-01 / 3. szám
„Én csupán imáK vagyok... Tóth László válaszol G. Kovács László kérdéseire - Vissza tudsz emlékezni első találkozásodra a verssel? - Nem. Valószínűleg valamelyik népdal vagy mondóka lehetett. Ezt valószínűsíti az is, hogy szülővárosomból, Budapestről ötéves koromban, édesapám halála után egy olyan faluba kerültem, ahol még elcsíphettem a klasszikus paraszti kultúra utolsó óráit, a maga életformájával, hagyomány- és szokásrendszerével, a mindennapokat is kitöltő, eleven népköltészetével. Esetleg, szélesebb, liturgikus értelemben valamelyik ima (a Miatyánk vagy az Üdvözlégy) vagy egyházi ének is lehetett. De akár egy folklorizálódott Petőfi is. Mindemellett azonban állítom, bár bizonyítékom nincs rá, itt és ekkor szólított meg, ha tudatalattimban is, elsőként s rögtön végérvényesen a nyelv is mint olyan. Úgy képzelem, hamar megtanultál olvasni. - Erre a kérdésre sem tudom a választ. Nem hiszem, hogy jófejű gyerek voltam, így írni-olvasni is valószínűleg csak az iskolában tanultam meg, s lehet, csak üggyel-bajjal. De tízéves korom tájt már faltam a könyveket. Mindenekelőtt a falum népkönyvtárában találhatókat, de akkor került a családunkba nevelőapám is, aki paraszti sorból indult, elsőgenerációs tanító lévén, már könyveket - tucatnyit? kéttucatnyit? - is hozott a házunkba. Később, kamasz koromban nagy felfedezést jelentettek számomra az 1958-ban indult pozsonyi Irodalmi Szemle addig megjelent számai, melyet apám - matematika-fizika szakos falusi pedagógus létére - kezdettől fogva járatott, s a Csehszlovákiai Magyar Könyvbarátok Körébe is már az indulásakor belépett (így a klasszikus és a kortárs magyar és világirodalom, valamint az újraszerveződő csehszlovákiai magyar literatúra egy-egy alkotása is kezdett hazára találni otthonunkban). Később anyám is - aki Budapestre kerülve parasztlányból lett bolti eladó, azután visszatérve Szlovákiába, egy élelmiszer-nagykereskedésnél adminisztrátor, már bőven benne a harmincas éveiben, a dolgozók esti iskolájában leérettségizett, majd távúton óvónői képesítést szerzett, amint körülményei engedték, szenvedélyes olvasóvá, s ami külön megemlítendő: a kortárs magyar költészet, irodalom (Passuth és Berkesi, Szabó Magda és Jókai Anna) szenvedélyes olvasójává vált. Ilyképpen a kezdeti budapesti kültelki munkás- és közalkalmazotti környezet, majd öt-tíz éves korom falusi népi-paraszti világa után lassan-lassan megjelent közvetlen családomban is az értelmiségi elem. Ami természetesen a könyveket is magával hozta, s ez, mint később kiderült, végül az egész életemet eldöntötte... - Gyerekkorodból mely olvasmány-, illetve versélményedre emlékszel, melyet ma is meghatározónak tartasz? - Verne, Cooper s általában az indiánregények lehettek ilyenek (s minden, amit anno, majd hatvan éve egy falusi kiskamasz a helyi népkönyvtárban megtalálhatott, bár ez merőben más volt, mint amit egy kiskamasznak a mai kínálatok, divatok és ideológiák megszabnak). De talán ezek is inkább már a tudatalattimban vannak jelen. A tartásomban. A reflexeimben. A máig kielégíthetetlen kíváncsiságomban... S persze még Jókai is, Mikszáth. Érdekes viszont, hogy gyermekversekre vagy mesékre nem emlékszem. Talán csak egyedül A