Pásztortűz, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-07-23 / 29. szám
a lapok bűnügyi rovatával, amely biztosabban, találóbban, keményebben adja az élet beteg rángásait. Tehát azzal se lehet ilyen esetben menteni az írót, hogy „ilyen is“ az élet, mert ezt már biztosabban, igazabban kapjuk a mindennap történetírójától, a napilapoktól. Hagyján ha egy monumentális műben az író, hogy teljes legyen az élet képe, beteg pontokat „is" megrajzol. De csak egy igen kis beteg szögletet venni és kiszélesíteni, határozottan felesleges és irodalom kívüli. Minek nevezhetnők mégis ezt az irányzatot, amelynek az író ebben a kis regényben áldoz ? Legfennebb csak „pesszimista romantikának“, realizmusnak semmiesetre. Kár, hogy az író, aki határozottan eleven, egyszerű helyzeteket néha meglepő ügyesen megjelenítő elbeszélő, nem talált még oda, hogy ne annyira „érdekes“, mint értékes mondanivalója legyen. Farkas Antalnak pár éve egy bántóan éles tendenciájú társadalmi rajzát olvastam. Jelen regénye ebben a tekintetben mintha nem is tőle származna. Egyszerű novella-téma, néhány meglehetősen ismert adomával és borsos jelenettel kiszélesítve Jókai-Mikszáth-Móricz keverékének valami elhullott foszlánya érzik rajta. A sok anekdotától eltekintve leginkább az utóbbi regényíró-művészetének hatását lehet benne megérezni. Maguk a szereplők is a Móricz-regények rendes alakjai. Pap, káplán, papkisasszony, a fiatal zsidó-korcsmárosné. A falu piros arcú, erős emberei, közéjük keverve, mintegy ellentétként egykét hivatal, vagy zaklatott élet miatt elfakult arc. A kis történet, amelynek keretében ezek az alakok helyet kapnak, meglehetős gyakori a regények és elbeszélések szerelmi romantikájában. Elkényeztetett falusi úri lány, akit az erős, komoly és egyszerű lelkű káplán szeret és aki Pestről és színésznői karrierről álmodik, amikor a férfiak mind a lábai előtt hevernek, egy majdnem szerencsétlenül végződő csolnakázás alkalmával mégis felfedezi a káplánban az ő férfiát. Olyan téma, amit sohse fognak megunni az emberek. Az a meglehetős hoszszadalmas mese azonban, amint a lány ájult álmában a halacskával álmodik, teljesen felesleges. E nélkül is érthető a lány amúgy is lappangó szerelmének tudatossá ébredése. A harmadik regény emezeknél sokkal gyengébb íróra vall. Pedig nagy írónőre méltó feladat volna megírni a csúnya lány tragikus sorsát a szép lánnyal szemben, akinek a szépségén kívül egyéb vonzó tulajdonsága sincs. A jelen regény szerzője azonban a Beniczkyné és Marlitt modorában megírt egy történetet, amely megríkathat néhány 15 éves gyermeket, de egyébként semmi komolyabb benyomást nem tehet. Már az ismertetések elején jeleznem kellett volna, hogy bár mind a három könyv a „regény“ alcímet viseli, regénynek valóban már kis terjedelmüknél fogva sem mondhatók, de az alcímek általában amúgy se nagyon fontosak a mű tartalmával szemben. Kovács László.