Pásztortűz, 1926 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1926-11-07 / 22. szám

- 522 -WEGEN 5 EGY MAGAMOS EMBER FÖLJEGYZESE1 REGÉNYE IRTA: KOMÁROMI JANOS (7) Kalapot emeltem a felesége felé is, aztán leültem a kis­padra, az őrház elé. — Hány vonatjuk van mostanában ? — kérdeztem az embert. — Régen nyolcvan is átfutott egy nap alatt, a háború­ban meg egyik a másikat tolta. Most alig tizenhat föl és le. Csendes világ van mostanában, kérem. Szob felől nagy zúgás jött erre s a dombok mögött szinte repült a mozdony tömpe kéménye. Azalatt Hedvig is kijött s mellén ült a padra. Már zörögtek a sínek s egyszerre nagy süvöltéssel kibukkant a gyors. Ijesztő zúgás közt sivított előre s óriásbra futva szét, mint valami szörny. Szél csapott az arcomba s elzúgott, hogy reszket tőle a bakterház. Messze repült már, utolsó kocsiháza mindig kisebbre zsugorodott össze, a sínek utána zengtek még egy ideig, aztán egy fordulónál eltűnt az utolsó kocsi háta is. Vékonyka füst lengett a Duna felett s nagy hallgatás neszett ismét a tájékon. Az őr, mintha folytatta volna, ahol abbahagyta az imént, így szólt: — Csendes világ van most errefelé, kérem. Aztán nem szólt többet. Dolgára ment a ház mögé s nemsokára hallottuk, hogy gyalul valamit. Mi ketten ott ültünk a padon s nem szóltunk egymáshoz. A levegőn érezni lehetett már, hogy a nyár déli ha­tárok felé kezd takarodni. Szemközt, nyaralófalunk tem­ploma fölött, hosszú ideje kerengtek már a gólyák. Őket néztem olyan érzések között, mint amikor a közeledő enyészetre gondol az ember. Később annyit mondtam: — Búcsúznak a gólyák . . . Hedvig nem felelt. A távoli hegyek láncát figyelte szótalanul. Egyszer kijött az őr felesége és befelé invitált. Hed­vig felállt: — Köszönjük szépen, majd aztán ... Talán jövőre .. — Valami baja van a kisasszonynak, hogy olyan rosszkedvű lett ? — kérdezte a fiatalasszony. — Köszönöm, semmi bajom, — mondta kissé ide­gesen. Majd hozzám fordult : — Lóránt, sétáljunk egy keveset az erdő alatt. Igen nyughatatlan vagyok. Elindultunk a sínek mentén, majd felkapaszkodtunk az országútra, amely párhuzamban futott a vasúttal. Las­san haladtunk az országúton s ott, ahol az erdőbe bújt el, többször megálltunk és hosszasan néztünk át a vizen. Csöndes volt a folyam .. . Csak legalább egy uszályhajó mutatkozott volna már! Semmi, semmi nem törte meg a hallgatást. Mély neszbe figyelt az erdő, s tar­gallyai közt átkandikált már az ég. Sok-sok levél feküdt a földön. Óvatosan lépkedtünk rajtuk. Madár nem szólt már az erdőben . . . Érthetetlen, hogy egyszerre csak megnémul minden madár ! A leányra pillantottam. A szeme mintha megrebbent, a szája mintha megvonaglott volna. Talán mondani akart valamit, de nem mert belefogni. Vagy talán félt. Sejtettem, hogy az északi útra kellett választ adnia,­­s rettegett tőle. Úgy éreztem, nem akar megszomorítani, s ezért küzködik magával. Előre föltettem magamban, hogy semmi esetre se hozom szóba. Majd talán megírja egyszer ... " Messzebb jártunk már, amikor annyit mondtam neki: — Talán forduljunk vissza . . . Engedelmesen, szótlanul visszafordult. Megsajnáltam. — Mi lette, Hedvig? Egyáltalán miért kellett ide­jönnünk? — Nem tudom, nem tudom, — hajtogatta egyre. — Valami szerencsétlenség fog érni ... — Nem szabad ilyenekre gondolni ! Gyerekes beszéd! Már kiértünk az erdőből, amikor megállt. Mintha meg­enyhült volna . — Béni bácsi azt mondta, hogy egyszer majd leuta­zik magukhoz. — S maga is vele jön. Nem felelt. Csaknem elértük az őrházat. Mosolyogni akart: — Ugye, fog majd írni ? S gyorsan tette hozzá: — Béni bácsinak is, nekem is . . . — A néninek is, — mosolyogtam rá, — hogy ne legyen féltékeny. Előresietett, s az őrház előtt elbúcsúzott a kis csa­ládtól. A fiatalasszonytól azzal vált el : — Sohase felejtem el magukat ! Az őr meg a felesége szeretettel vette körül: — Aztán jövőre is keressenek föl a kisasz­­szonykáék ... Kezet fogtunk, s lementünk a parton. A csónakig kisértek el. Félóra múlva kikötöttünk odaát. Hedvig megvárt, amíg készen lettem a csónakkal, s akkor vele kellett mennem. Annyira nem engedett, hogy maguknál fogott ebédre. De mintha elfelejtette volna a délelőttöt, gyerekes jókedve volt: — Nézze el ezredes úr, hogy annyira meggyötörtem ... Már azt hittem, meg fog verni! Igen-igen ritkán szólított csak ezredes úrnak: jól tudta, hogy főhadnagy voltam a háborúban. Mindig kaca­gott, valahányszor ezredessé nevezett ki. Huszonnégy szabad órája volt még. Irtóztató vihar volt ezen az utolsó napon , mintha tíz ember akasztotta volna fel magát egyszerre. A hegy tisztásán egy vén csordással elegyedtem szóba másnap. Hetvenhat esztendős múlt ez az öreg­ember, de azt mondta, ilyen istenítéletet sohasem ért meg nagy éle­tében. A pilisi hegyek felől jött valahonnét, s ahogy végig­süvített a tájon, nyöszörögve hűltek meg a fák. Késő éjszakáig recsegtek, s fülettépőn visítoztak és égnek fordí­­tott gyökerekkel zengtek a viharban. A felhők a torony gombja fölött hánykolódtak össze-vissza tépdesve. Dörgött a határ, s az emberek keresztet hajigáltak magukra a becsukott ablaktáblák mögött. Villámok hasogatták a fel­hők kárpitját . . . Ebéd után kimerészkedtek­ a kertbe, s a mennykövektől villogó sötétben a kerítésbe fogózva próbáltam eltapogatózni a part felé, hogy meglássam a Dunát. A szél felkapta a kalapomat, hajam csattogott a süketítő dörgésben. Reszkető lábbal, s még mindig a ke­rítésbe fogózva, sikerült valahogy megállnom a kert aljá­ban. Romhalmaz volt a kert, s folyók zúgtak le a he­gyekből . . . Hanem a Duna ! Elállt a szívem, ahogy rámeredtem a villámcikázásban . . . A folyam őrjöngött, mint a veszett. Hullámok tor­­nyosodtak egymás vállára, toporzékolva vágták a par­tot, s mialatt sörényes tarajjal tajtékzottak, végig-végig mintha ezer ágyú zúgott volna a két parton. Dobhártyát

Next