Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-05-06 / 9. szám
és szellemi fővárosa Kolozsvár Erdélynek, azaz két millió más gazdasági testbe és kultúrába tartozó magyarnak, mint azelőtt, ahol kétségtelen térfoglalása van egy önállósuló irodalomnak és művészetnek. A kolozsvári Magyar Színház — s ez legyen középponti bíráló megjegyzésünk — az önálló műsorú és kultúrpolitikájú erdélyi színház kialakítása irányában nem tett egyetlen egy lépést az idén sem. A kolozsvári Magyar Színház az idén sem adott elő egyetlen egy olyan darabot sem, amely nem pesti előadás által fémjelzett pesti darab volt. A kolozsvári Magyar Színház műsora az idén is a régi kényelemmel válogatódott össze, ad hoc és minden belső tervszerűség nélkül, szinte találomra véve ki a pesti színházak műsorából ezt, vagy amazt. A kolozsvári Magyar Színház úgy látta az idén is, hogy „teljesítmény“ a részéről ha műsorában kicsinyített tükrét adja Pest öt, vagy hat próza-színházának. A kolozsvári Magyar Színház az idén is gyarmata volt a pestinek s ebben a relációban sem mindig komoly és aggodalmas igényű gyarmat. A kolozsvári Magyar Színház válogatása sok esetben (mint pl. a Hotel Napoleon, a Macska, a Világbajnok, a Templom egere stb. eseteiben) kritika nélküli átverés volt csupán, nem pedig igényes válogatás, úgy hogy az igényes, válogatás elve szinte nem is érvényesült a színház vezetésében ... Természetesen a fenti megjegyzések nem azt jelentik, hogy a kolozsvári Magyaar Színházban az idén nem láttunk jó darabokat. Láttunk jókat is. Hisz a Régi Oroszország, a Külváros, a Dybuk, a Krétakör, sőt az Olympia előadásai eléggé beigazolják ezt. Ám ezek a jó darabok is Pestről exportálódtak. Ezek felé a jó darabok felé is csak azért nyúlt a színház, mert előzőleg Pesten játszották őket. Mindenkép téves volna azonban ezekből a megjegyzésekből azt következtetni, hogy az erdélyi színháznak nem volna szabad pesti darabot adnia Hogyne volna szabad! Ám százszázalékos dependence lenni Pestnek legalább is sivár a„vidékiesség“, amit pedig a kolozsvári Magyar Színház a legkevésbé sem intencionálhat s nem is intencionál. Hisz a reprizek megválogatásában a kolozsvári Magyar Színház sem igazodott kizárólag Pest után. A reprizek közt (a Vén Leányokon kívül) hozott olyan darabokat is, melyeket (mint pl. Hamletfrakkban), Othelló, Cyrano, Monna Vonna, stb., a világirodalomból merített, nem pedig a Színházi Élet hasábjairól. A többi darabok megválogatásában is elvileg onnan kellett volna merítenie, hisz a pesti színházi ügynökségek produkálta és alumnálta dráma-irodalmon kívül van egyéb dráma-irodalom is, ha nem a múlt vagy jelen (Magyarországon sem lanszírozott) magyar drámája, ott van a régi és új világirodalom töméntelen darabja, csak ép önállóan bele kell nyúlni ebbe a halmazba és fölébe kerülni akarni annak a drámai és színpadi válságnak, mely Pesten is olyannyira akut. Belenyúlni a világirodalomba, a legfrissebbe ugyanúgy, mint a legódonabba és önállósulni és eredeti munkát végezni a megszokások és másolások, a beidegzett és elunt ismétlések helyett, azaz megcsinálni az itteni erdélyi atmoszféra idetartozó színházát s vele új és elevenebb érdeklődést kelteni az agonizáló színpad-kultusznak a közönség körében! Többet és mást adni, mint a film s főleg csak azt adni, amit a film nem adhat. Elsősorban más és idevalóbb színház-politikát jelent tehát, amikor kifogásoljuk a gyarmati helyzet átkozását. Mert: értjük a nehézségeket, értjük és honoráljuk a magas adók kötőerejét, értjük a gazdasági viszonyokat és értjük és hangsúlyozzuk a kisebbségi sorsot; ám a Pesttől függetlenített, maibb és igényesebb műsorpolitika nem jelent semmiben sem új anyagi terheket. Sőt az önálló és minden tekintetben az adott színház-érdeklődésiválság tényeivel számoló műsor-politika csak a színház iránt érdektelen rétegek ellenállásán lazítana. Az egész vonalon, azaz úgy a drámában, mint a rendezésben és színjátszásban a megunottságok helyett új feladatokat és célokat látó, illetve közelgető színház feltétlenül új érdeklődést támasztana a közönség körében. Hiszen, s a kolozsvári Magyar Színháznak ezzel a körülménnyel is számolnia kell, a közönség nagyon sok esetben joggal dönt a film és a színház közül a film javára. S korántsem csak azért, mert a film olcsóbb és megfelelőbb az idegeknek. De azért, mert a közönségnek nem kell a Templom egere és a Macska s más ezekhez hasonló színpad-ügyeskedési változat, mely ugyanazt a keletien tésztát gyúrja át más-más sütetté. Nem érdekli s ennek következtében nem kell. Annak a rétegnek, mely a színházat látogatja: több kell! Darab és előadás, melyben friss tartalomra és mondanivalóra akad, nem pedig az örök együgyüség mathematikailag várakoztatott fércélményeire. A színház pár idei előadása, mint pl. a Régi Oroszország, vagy a Külváros előadásai s a közönség körében felkelt érdeklődés e darabok irányában igazolta, hogy igen is lehetséges és van talaja Kolozsvárt a komolyabb igényű prózának is. A közönség bármilyen okból, ha a snobbizmusból is, látogatja. S méltán. E darabok többet adtak neki a magyar boulevarde drámáknál, de többet a filmnél is s mert többet kapott, meg is nézte. Mert, és ezt sem szabad elfeledni, a színház is szükségleteket kielégítő intézmény s a színházak is sikerre és tündöklésre csak akkor számíthatnak, ha a fentálló szükségleteket tényleg kielégítik. A csupán kulturális jelszavakra, mint a „nyelvében él a nemzet“ és hasonlók, még oly igaz és jogos agitációira számító, de minden valóságos feszítő és kitartó kohéziv erőt nélkülöző „pártolásokra“ épített színház, sajnos, nem prosperál sem itt, sem sehol a világon. A színház a vállalkozója felé üzlet s ugyanígy üzlet a közönség felé is, azaz árut kínáló intézmény, melyért pénzt csak akkor ad, ha szüksége van rá ... Persze mindezekkel nem azt akarjuk mondani, hogy a kolozsvári Magyar Színház az elmúlt szezonban nem adott semmit. Igenis adott. De meggyőződésünk szerint még többet ad és sokkal jobban prosperál, ha műsorával több iniciatív erőt és kísérleti szellemet árul el; ha meggondolja, hogy a színpadi dráma és így a színház válságát a filmmel szemben csak egy fokozottabb igényességű s a modern színpad-kísérleti mozgalmakhoz csatlakozó dramaturgiai és rendezői irányváltoztatás tarthatja fel és ezzel egyértelműen egy a pesti megszokásoktól gyökerében függetlenített műsorpolitika. Mert, ami a színház erőit, azaz rendezőit, dr. Janovics Jenőt és Imre Sándort s a színház drámai színészeit illeti, egy korszerűsítési folyamatnak nincs akadálya. Dr. Janovics Jenő rendezői frissessége és érzékenysége, hogy idei munkáiból csak kettőt említsünk, a modernizált Hamlet és a Régi Oroszország előadásait, mindenkép korszerű. Viszont a fiatalabb Imre Sándor talán ép azért nem futhatja ki teljes erejét, (amire eléggé utal a Külváros, vagy a Dybuk megrendezése), mert rendezői talentuma a semmiféle rendezői találékonysággal nem menthető kommerzdrámákra kötődik le. A kolozsvári Magyar Színházban tehát a kisebbségi sorsnak s a közönség hullámzó érdeklődésének ellenére, a pompázatosabb lét lehetőségének feltételei adva vannak. Adva vannak a direktorban, csak ép nem éli ki teljesen és adva vannak munkatársaiban, csak ép nem érvényesülhetnek eléggé a hagyományos műsorpolitika miatt. Mert ha keményeknek is hallszott egy-egy fentebbi megjegyzésünk, még mindig tény, hogy a kolozsvári Magyar Színház első, valószínűleg egyetlen valódi félének nevezhető színpada Erdélynek, és ezért vár rá ugyanaz a szerep, mint amilyent a nagy német színpad legújabbkori történetében a német vidéki színpad betöltött, megvíjította és felfrissítette a berlinit. Ezek a színpadok azonban „önálló munkakörrel“ dolgoztak. Autochton, senki után se igazodó, válogatós és igényes fellegvára voltak a német színpadi kultúrának. A magyar szellemiség történelmi kényszerre bekövetkezett decentralizációjával ez a szerep a kolozsvári Magyar Színház számára is történelmi kényszerű . Még kényszerűbb a Kolozsvárt egyre izmosodó mozgóképszínházak miatt, melyek félő, hogy idővel teljesen elapasztják a színház közönségét. Gaál Gábor: 216 -