Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1928-05-06 / 9. szám

és szellemi fővárosa Kolozsvár Er­délynek, azaz két millió más gazda­sági testbe és kultúrába tartozó ma­gyarnak, mint azelőtt, ahol kétségtelen térfoglalása van egy önállósuló iroda­lomnak és művészetnek. A kolozsvári Magyar Színház — s ez legyen közép­ponti bíráló megjegyzésünk — az ön­álló műsorú és kultúrpolitikájú erdé­lyi színház kialakítása irányában nem tett egyetlen egy lépést az idén sem. A kolozsvári Magyar Színház az idén sem adott elő egyetlen egy olyan da­rabot sem, amely nem pesti előadás által fémjelzett pesti darab volt. A ko­lozsvári Magyar Színház műsora az idén is a régi kényelemmel válogató­dott össze, ad hoc és minden belső terv­­szerűség nélkül, szinte találomra véve­ ki a pesti színházak műsorából ezt, vagy amazt. A kolozsvári Magyar Színház úgy látta az idén is, hogy „teljesítmény“ a részéről ha műsorá­ban kicsinyített tükrét adja Pest öt, vagy hat próza-színházának. A kolozs­vári Magyar Színház az idén is gyar­mata volt a pestinek s ebben a reláció­ban sem mindig komoly és aggodalmas igényű gyarmat. A kolozsvári Magyar Színház válogatása sok esetben (mint pl. a Hotel Napoleon, a Macska, a Vi­lágbajnok, a Templom egere stb. esetei­ben) kritika nélküli átverés volt csu­pán, nem pedig igényes válogatás, úgy hogy az igényes, válogatás elve szinte nem is érvényesült a színház vezetésében ... Természetesen a fenti megjegyzések nem azt jelentik, hogy a kolozsvári Magyaar Színházban az idén nem lát­tunk jó darabokat. Láttunk jókat is. Hisz a Régi Oroszország, a Külváros, a Dybuk, a Krétakör, sőt az Olympia előadásai eléggé beigazolják ezt. Ám ezek a jó darabok is Pestről expor­­tálódtak. Ezek felé a jó darabok felé is csak azért nyúlt a színház, mert elő­zőleg Pesten játszották őket. Minden­kép téves volna azonban ezekből a megjegyzésekből azt következtetni, hogy az erdélyi színháznak nem volna szabad pesti darabot adnia Hogyne volna szabad! Ám százszázalékos de­pendence­ lenni Pestnek legalább is sivár a„vidékiesség“, amit pedig a ko­lozsvári Magyar Színház a legkevésbé sem intencionálhat s nem is intencio­nál. Hisz a reprizek megválogatásában a kolozsvári Magyar Színház sem igazodott kizárólag Pest után. A rep­rizek közt (a Vén Leányokon kívül) hozott olyan darabokat is, melyeket (mint pl. Hamlet­­frakkban), Othelló, Cyrano, Monna Vonna, stb., a világ­­irodalomból merített, nem pedig a Színházi Élet hasábjairól. A többi da­rabok megválogatásában is elvileg on­nan kellett volna merítenie, hisz a pesti színházi ügynökségek produkálta és alumnálta dráma-irodalmon kívül van egyéb dráma-irodalom is, ha nem a múlt vagy jelen (Magyarországon sem lanszírozott) magyar drámája, ott van a régi és új világirodalom tömén­telen darabja, csak ép önállóan bele kell nyúlni ebbe a halmazba és fölébe kerülni akarni annak a drámai és szín­padi válságnak, mely Pesten is olyannyira akut. Belenyúlni a világ­­irodalomba,­ a legfrissebbe ugyanúgy, mint a legódonabba és önállósulni és eredeti munkát végezni a megszoká­sok és másolások, a beidegzett és elunt ismétlések helyett, azaz megcsinálni az itteni erdélyi atmoszféra idetar­tozó színházát s vele új és elevenebb érdeklődést kelteni az agonizáló szín­pad-kultusznak a közönség körében! Többet és mást adni, mint a film s fő­leg csak azt adni, amit a film nem ad­hat. Elsősorban más és idevalóbb szín­ház-politikát jelent tehát, amikor ki­fogásoljuk a gyarmati helyzet átk­ozá­­sát. Mert: értjük a nehézségeket, értjük és ho­noráljuk a magas adók kötő­erejét, értjük a gazdasági viszonyokat és ért­jük és hangsúlyozzuk a kisebbségi sorsot; ám a Pesttől függetlenített, maibb és igényesebb műsor­politika nem jelent semmiben sem új anyagi terheket. Sőt az önálló és minden te­kintetben az adott színház-érdeklődési­­válság tényeivel számoló műsor-poli­tika csak a színház iránt érdektelen rétegek ellenállásán lazítana. Az egész vonalon, azaz úgy a drámában, mint a rendezésben és színjátszásban a meg­­unottságok helyett új feladatokat és célokat látó, illetve közelgető színház feltétlenül új érdeklődést támasztana a közönség körében. Hiszen, s a kolozs­vári Magyar Színháznak ezzel a körül­ménnyel is számolnia kell, a közönség nagyon sok esetben joggal dönt a film és a színház közül a film javára. S korántsem csak azért, mert a film ol­csóbb és megfelelőbb az idegeknek. De azért, mert a közönségnek nem kell a Templom egere és a Macska s más ezekhez hasonló színpad-ügyeskedési változat, mely ugyanazt a keletien tésztát gyúrja át más-más sütetté. Nem érdekli s ennek következtében nem kell. Annak a rétegnek, mely a színházat látogatja: több kell! Darab és előadás, melyben friss tartalomra és mondani­valóra akad, nem pedig az örök egy­­ü­gyüség mathematikailag várakozta­tott fércélményeire. A színház pár idei előadása, mint pl. a Régi Oroszország, vagy a Külváros előadásai s a közön­ség körében felkelt érdeklődés e dara­bok irányában igazolta, hogy igen is lehetséges és van talaja Kolozsvárt a komolyabb igényű prózának is. A kö­zönség bármilyen okból, ha a snobbiz­­musból is, látogatja. S méltán. E dara­bok többet adtak neki a magyar boule­­varde drámáknál, de többet a filmnél is s mert többet kapott, meg is nézte. Mert, és ezt sem szabad elfeledni, a színház is szükségleteket kielégítő in­tézmény s a színházak is sikerre és tündöklésre csak akkor számíthatnak, ha a fentálló szükségleteket tényleg kielégítik. A csupán kulturális jelsza­vakra, mint a „nyelvében él a nemzet“ és hasonlók, még oly igaz és jogos agitációira számító, de minden valósá­gos feszítő és kitartó kohéziv erőt nél­külöző „pártolásokra“ épített színház, sajnos, nem prosperál sem itt, sem se­hol a világon. A színház a vállalko­zója felé üzlet s ugyanígy üzlet a kö­zönség­ felé is, azaz árut kínáló intéz­mény, melyért pénzt csak akkor ad, ha szüksége van rá ... Persze mindezekkel nem azt akarjuk mondani, hogy a kolozsvári Magyar Színház az elmúlt szezonban nem adott semmit. Igen­is adott. De meggyőző­désünk szerint még többet ad és sok­kal jobban prosperál, ha műsorával több iniciatív erőt és kísérleti szelle­met árul el; ha meggondolja, hogy a színpadi dráma és így a színház vál­ságát a filmmel szemben csak egy fo­kozottabb igényességű s a modern szín­pad-kísérleti mozgalmakhoz csatlakozó dramaturgiai és rendezői irányváltoz­tatás tarthatja fel és ezzel egyértel­műen egy a pesti megszokásoktól gyö­kerében függetlenített műsor­politika. Mert, ami a színház erőit, azaz rende­zőit, dr. Janovics Jenőt és Imre Sán­dort s a színház drámai színészeit il­leti, egy korszerűsítési folyamatnak nincs akadálya. Dr. Janovics Jenő ren­dezői frissessége és érzékenysége, hogy idei munkáiból csak kettőt említsünk, a modernizált Hamlet és a Régi Orosz­ország előadásait, mindenkép korszerű. Viszont a fiatalabb Imre Sándor talán ép azért nem futhatja ki teljes erejét, (amire eléggé utal a Külváros, vagy a Dybuk megrendezése), mert rendezői talentuma a semmiféle rendezői talá­lékonysággal nem menthető komme­rz­­drámákra kötődik le. A kolozsvári Ma­gyar Színházban tehát a kisebbségi sorsnak s a közönség hullámzó érdek­lődésének ellenére, a pompázatosabb lét lehetőségének feltételei adva van­nak. Adva vannak a direktorban, csak ép nem éli ki teljesen és adva vannak munkatársaiban, csak ép nem érvénye­sülhetnek eléggé a hagyományos mű­sor­politika miatt. Mert ha kemények­nek is hallszott egy-egy fentebbi meg­jegyzésünk, még mindig tény, hogy a kolozsvári Magyar Színház első, való­színűleg egyetlen valódi félének nevez­hető színpada Erdélynek, és ezért vár rá ugyanaz a szerep, mint amilyent a nagy német színpad legújabbkori tör­ténetében a német vidéki színpad be­töltött, megvíjította és felfrissítette a berlinit. Ezek a színpadok azonban „önálló munkakörrel“ dolgoztak. Autochton, senki után se igazodó, vá­logatós és igényes fellegvára voltak a német színpadi kultúrának. A magyar szellemiség történelmi kényszerre be­következett decentralizációjával ez a szerep a kolozsvári Magyar Színház számára is történelmi kényszerű . Még kényszerűbb a Kolozsvárt egyre izmo­sodó mozgóképszínházak miatt, me­lyek félő, hogy idővel teljesen elapaszt­­­ják a színház közönségét. Gaál Gábor: 216 -

Next