Pásztortűz, 1929 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1929-05-19 / 10. szám

----------­ Wimberger Anna: Versek Par excellence női líra, amit Wimberger Anna ebben az alig harminc verset tartal­mazó kötetben nyújt. Csupa válogatott vers, meglátszik rajtuk, hogy a szerző reprezentációs daraboknak szánta. Ezek a költemények époly kiegészítői korunk lelkivilágának, mint akár a kollek­tív tömeghangulathoz fordulás, vagy a cselekvés kihangsúlyozása. Akkor igaz a költő, ha hű önmagához, egyéniségéhez. Wimnberger Anna nem tévesztette szem elől ezt az elvet és ezért lírájában alig találunk hamis vagy eltanult hangot. Inkább meg­marad a maga szűk, de elmélyült érzelem­világában, semhogy egy pillanatra is neki idegen területre lépjen. Legjellemzőbb köl­tői tulajdonsága az érzékenység, mely az apró hangulatok eszenciáját fogja föl. Egy-két mondattal is távlatot nyit, mert ért ahhoz, hogy miképpen kell meglepni a lényeget. Legjobb versei rövidek; ha részletezni akar, már csak színei vannak demonstráló tartalom nélkül. Legfőbb ér­deme, hogy közel hozza hozzánk a nőt, akit a verseken keresztül értünk meg a mindennapi élet szürke gondjai között. Költészete — Szenes Erzsié mellett — e nemben Szlovenszkóban a legkiválóbbat adja. Föltétlen igazmondása és verseinek meleg festőisége belekapcsolja Wimbergert a tiszta művészetbe, mely az élet sokféle­ségét és üideségét tü­krözteti vissza. Tamás La­jos Egy csók története Irta: dr. Éjszaky Ödön 1355. évi március 20. éjszakáján Velen­cében egy nemes ifjú, a báli és forró han­gulatában, tánc közben megcsókolta meny­asszonya meztelen vállát. Ez a csók az akkor uralkodó dogénak, azután Velence egyik legnagyob építő szobrász művészé­nek, ki a dogé palotát építette, Calendario Fülöpnek és még 500 embernek került az életébe. Dand­elo Andrea doge halála után a ve­lencei nagytanács, a haza iránt tanúsított kiváló érdemei jutalmazásául Marino Fa­­leriot választotta meg dogénak. Falerio megválasztása idejében, mint követ, Ve­lencét képviselte Rómában. Velence mindig szeretett és tudott ünne­pelni, és meg is ragadott minden alkal­mat arra, hogy gazdagságát fitogtathassa. Természetes, hogy ez alkalommal is nagy díszkíséretet, díszhajót küldtek az új­­lö­ge­­lébe. Nagy ünnepséggel hozták haza. Mikor hajója a Piazetta traghettájánál ki­kötött, még nagyobb ünnepélyességgel fo­gadták és koronázták meg. A dogéi hatalmat ezekben az időkben a nagytanács s még inkább a tizek taná­csa mér erősen megnyirbálta. Annyira, hogy a dogénak uralkodói hatalma és joga már egyenlő volt a semmivel. Majdnem csak egy báb, ki a trónon ülhetett, és vi­selhette a koronát és a hermelin palástot. Ezek a korlátozó törvények beleszóltak még magán­életébe is. Minden cselekede­tét lealázó, majdnem sértő módon szabá­lyozták. És ami még a legsértőbb volt, nem elégedtek meg azzal, hogy ezen tör­vények betartására a dogé koronázásakor esküt tett, hanem még minden hónapban egyszer felolvasták a dogé előtt ezeket a törvényeket. Így megrendszabályozták a dogé min­den tettét, cselekedetét, hogy végre is, — ami a földkerekségen még egy országban sem fordult elő, — az államnak legke­­vésbbé szabad és legjobban ellenőrzött polgára az államfő volt. Faberio hiú, érzékeny, nagyravágyó és hirtelen lobbanékony ember volt. Az ál­lamfői méltóság, mivel majd minden cse­lekednte az államfői hatalmat korlátozó rendeletekkel állandó összeütközésbe ke­rült, nem megelégedést, örömet szerzett neki, hanem sértődést, megbántást, elége­detlenséget és haragot okozott. V­alerio közben, 81. éves kora dacára, egy egészen fiatal leánykát vett el feleségük Az ősnemes I,ereden patritius családnak Angelina nevű szép, fiatal leányát. Hogy ez a szép, ifjú leányka hozzá­ment a nem is apjának, de nagyapjának beillő dogéhoz, csak azt bizonyítja, hogy a leányok 600 évvel ezelőtt sem gondol­koztak másként, mint ma, ugyanis Falerio a legnagyobb vagyonú úr volt Velencé­ben, sőt még uralkodói korona is volt a fején. A dogé 1355. március 20-án nagy és fé­nyes udvari bált adott, mint a mai meg­hívók mondanák, a dogé palota „összes termeiben“. Egész Velencének színe-java meg volt hiva. Közel 1000 vendég tolon­gott a külön ez alkalomra feldíszített, de a díszítés nélkül is csodaszép termekben. Ezen a bálon történt, hogy egy nemes ifjú, Miki­de Steno a felsőtörvényszék tagja, menyasszonyát, kit az őrülésig imádott, a báli éjszaka forró hangulatá­ban, tánc közben nagy szerelmében, göm­bölyű, szép vállán megcsókolta. Ez a csók különben nem lett volna va­lami nagy dolog. Mert bizonyos, hogy Ste­no menyasszonyát már ezelőtt is pár százszor, illetve ezerszer, megcsókolta, az­után meg abban a nagy tömegben alig egy páran vették ezt a csókot észre. É­s akik látták, azoknak is nagy része való­színűleg jóakaratú mosollyal vette ezt tu­domásul. A nagyobb baj abban állott, hogy ez a csók véletlenül a dogó köze­lében történt, aki ezt meg is látta. Falerio ezt az esetet úgy államfői méltósága, mint személye elleni sértésnek vette, rettentő dühbe jött s megparancsolta pár szolgá­nak, hogy Stenot dobják ki a bálterem­ből. A szolgák a parancsot szó szerint tel­jesítették és Stenot valósággal kihajítot­ták a teremből. Hogy egy nemes ifjú, kit Velence leg­előkelőbb társaságának és saját meny­asszonyának a szeme láttára kidob­nak, a legkétségbeejtőbb lelki állapotban került, érthető. Tehetetlen dühében Steno a palota üresen maradt termeiben bo­lyongva, tudtán kívül feljutott a felső emeletre, a tizek tanácstermébe. Ott leült a dogé trónjára és elkeseredésében a trón előtti asztalra a dogé feleségéről sértő sza­vakat írt. A teremszolgák másnap megtalálták az írást. De a­helyett, hogy letörölték volna, jelentést tettek róla. A doge is tudomást szerzett a történtekről. Rettentő dü­hvel követelte, hogy a tettest kerítsék elő és nyakazzák le. Mivel Steno az írását nem változtatta meg, nagyon könnyű volt a tet­test személyében megtalálni. A törvényszék előtt Steno a tettét be­ismerte. Védelmére csak annyit mondott, hogy attól a nagy gyalázattól, mely őt egész Velence előkelői előtt érte, beszá­míthatatlan állapotban követte el tettét. A bíróság tényleg tekintetbe vette lelkiálla­potát, továbbá fiatalságát, magas állását és különösen azt, hogy vétsége magánter­mészetű, s nem ütközik az állam érdekei­be. 2 havi elzárásra és 1 évi száműzetésre ítélte. A doge természetesen, ki folyton Steno lefejeztetését követelte, nem volt megelé­gedve ezzel az ítélettel. Elkeseredésében és haragjában az itélőszék és a nagytanács ellen fordult. Az ítélethozatal napján a nagytanács egyik tagja, Barbaro patricius kiment az arzenálba és ott Bertuccio Izrael munka­felügyelőtől egy pár hajótervrajzot kért ki, átvizsgálás végett. Bertuccio a kérést megtagadta. Barbaro erre olyen méregbe jött, hogy a munkafelü­gyelőnek az arcába csapott, még pedig oly szerencsétlenül, hogy a homlokán gyűrűjével nagy sebet ejtett. Bertuccio azonnal felszaladt még úgy vérző homlokkal Faleriohoz és elégtételt kért. Falerio a Steno ítélete miatti elkeseredé­sében azt felelte: — Ugyan jó ember, hogyan adjak én neked elégtételt, mikor azt még magam­nak sem tudom megszerezni. Bertuccio erre így válaszolt: — Lennék csak én a felséged helyén, tudom, hogy mit tennék. Falerio kiváncsi volt, hogy Bertuccio mit akar ezzel mondani, a késői éjjeli órákra visszarendelte magához a palo­tába. Körösi Csom­a Sándor,­ ­ 239-

Next