Pásztortűz, 1929 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1929-10-06 / 20. szám

A­z első hó írta: Szántó György Megindult. Jólesett a puha hó ropogása, sokáig jár­kált az épülő székesegyház körül. Hogy Medardus mester nem hozta még ide három hónap óta. Hogy lehet ez? Hiszen itt csoda születik. Mi ehhez az a skatulya kis kápolnácska, amin ők törik magukat a nap után. Különben, ha meggon­dolja az ember, abban is megvan az ég felé törekvés szépsége, akármilyen kicsiny. Oh, odahaza még semmit sem tudnak ebből. Ott zömöken nehézkedik a földre minden, akár egy nagyhasú várnagy. Itt ezek a templomok vékony szüzek, tornyuk hegyes csipkefőkötő. Majd bámulni fognak otthon, ha ő megmutatja, milyen könnyű a kő. Nem hiába küldte ki nagy pénzen Jeromos úr, hoz is majd haza valamit. Betért egy korcsmába, megéhezett a kóborlásban. Jó, friss hurkát evett, lecsúszott reá az egész banna vörösbor. (A kiváló erdélyi író ezekkel a kísérő­sorokkal küldte be szerkesztőségünkbe alábbi írását: „Ennek a novellának az az érdekessége, hogy belőle terebélyesedett regénnyé a Bábeltornya egy szép téli reggelen, amikor az első hó lehullott.“ Így tehát az alábbi novella, nemcsak mint a kiváló író szép írása, hanem, mint az egyik legszebb Szántó-regény műhely­titka is, kiválóan érdekes.) János megállt az épülő székesegyház előtt. Az első hó pelyhedzett le mindenre ma, Advent első napján és János arra gondolt, hogy talán Esztergom várában is most fehé­­redik minden. Ez a halkan zizegő hóesés úgy érződött benne, mint egy fehér régi ölelés, amely minden távolsá­got átfog és ő áll a távolságok közepén. Esztergom barna­vörös bástyái voltak a távolságok keleti határán, a nyugati határ ez a csodálatos kőcsipkés emelkedés volt, Szent Gu­­dula temploma. Az állványozás mögül már kiszökkent az egyik torony, a kövek ívekbefagyva muzsikáltak együtt a hópelyhek csillogó kristályaival. János tágranyilt szemekkel itta ezt a kőzsolozsmát és az első hó ministrált a lelkében. Valami elsurrant az orra előtt. Hátrakapta a fejét és a hó­­lapdázó suhancok röheje belezörgött lelkének csendjébe. A bruxellesi polgárok fintorgatták arcukat, ha a szenttamási szűcs készítette ködmönre pislogattak, hosszú bajuszuk és fésült szakálluk között ki-kikacskaringózott egy-egy neve­tés. János nekiindult a székesegyház állványzatának, hogy belülről is megcsodálja ezt a boltozatos csodát és arra gon­dolt, hogy ezek a vihorászó népek hogyan is tudtak ilyen áh­itatos istenházat emelni. Ekkor szemközt jöttek rá a csipkeverőből a lányok. Arcukat kicsípte a hideg és hamvas bőrüket csakúgy dör­­zsölgették kacagva a széppé varázsló első hóval, mint oda­haza a vár alatt a szenttamási lányok. Jánosban is valami kamaszkori dévajság szállt fel elmúlt éveken és teleken át és hólapdát szeretett volna gyúrni, hogy megdobálja őket. De ilyenkor egy pár józan szónak is együtt kell repülnie a hó­golyóval és ezek nem értik az ő nyelvét, így csak tétován nézte imbolygó cukorsüvegfőkötőiket, amelynek csipkedí­sze ugyanúgy szökkent az égbe, mint csipkés templomtor­nyok. Most furcsát gondolt. Ha a templomtornyok is így imbolyognának. Ha valaki megrázná őket, mint a lányok főkötött a kacagás. Egy földalatti kacagó valaki. Egy főkötő megállott előtte. Csendben mozdulatlanul, mint egy első hólepte templomtorony. Vízszínű szemek és néhány makrancos lenszőke hajfürt fordult János szemei felé lassan, mint a napraforgó. János valami szépet akart mondani, olyan szépet, mint amilyen ez az idegen lány. Megnyíltak az ajkai és lassan szállt ki közülük: — Te gyönyörűséges, te. A lány világos szemei csodálkozva tágultak rá. Ekkor eszébe jutott Jánosnak, hogy itt olyan a magyar szó, akár tatárul beszélne. Szőke leány, tehát flamand, a vallon leá­nyok barnák, ennyit már megtanult három hónap alatt. De amíg azon gondolkozott, milyen flamand szót mondhatna most az ő szűk tudományából, a leány továbbment a hó­esésbe. Nesztelenül, lassan, imbolyogva lépkedett és János barna szemei követték, míg csak be nem tért egy szűk kis mellékutcába. Mintha csend lett volna az egész világon, amíg ez a leány lépkedett. De amint eltűnt, egyszerre felcsi­pogtak a verebek a csupasz nyárfákon és a templom áll­ványzatán. — Engem nevetnek, no ne a szemtelenek! János elpirult barna bőrén is át, aztán egy keményre­­nyomkodott hólabdát dobott az egyik nyárfára. Nagyon magasan csapott a labda az ágak közé, olyan erővel hajította, mintha követ dobott volna. Egy verébraj felrebbent.­­ Az ősz már tarkára mázolta a hegyeket, amikor János megérkezett a lenhajú lánnyal Esztergom várába. Csikorgott a sárisápi tót nagykerek­i szekere, amint a két deres a kis várhegyre kapaszkodott. Mert Jánosnak fent volt a lakása, Jeromos úr házában. A szolgák­­elcipelték a szekérről a két vaspántos ládát, közben odasandítottak a szépséges kisasz­­szonyra, pedig sovány batyuval indult útnak. A reggeli köd most oszladozott. Mindketten csodál­kozva nézték, aztán találkozott a csodálkozó tekintetük. Já­nos kézenfogta a leányt, szótlanul ballagtak le a Szent del­­ért bástyára. Mintha nem is egyhónapos útról jönnének, hanem csak valami kis kirándulásról, amelyet íme, most to­vábbfolytatnak. Mióta együtt vándoroltak kézenfogva, azóta az egész valami új kirándulásnak tetszett új szépsé­gek felé. Most is micsoda új mese tarkállott fel a térben. A Duna ott fordult meg a várhegy alatt és ahogy a köd lassan oszlott, egyenként bukkantak elő a túlparti hegyek facsoportjai. Mintha haladva versenyeznének új színek összetevésében. Némelyik még sárgászölden dugta ki koro­náját a ködfoszlányok közül. Ilde otthonhagyott papgályá­nak tollaira gondolt. Akkor citromsárga fák léptek elő a ködből, aztán narancsvörösek. A vadszőlő már rőt volt, mint egy égő seb és a bozótok cinóber kiáltásai szaggatták a szürke ködöt. A tölgyek sötétbarnája közül végre kiemel­kedett a fenyők örök sötétzöldje a hegytetőkön. A Duna, mint egyre jobban fénylő görbe kard, vágott a párás messze­ségbe, a hegyoldalak pirosló cserjéi vérfoltokkal lepték be, ahogy tükröztek benne. Amíg köd volt, végtelen félelmetes egyedüllét magas­latán állottak tátongó űrben, az ismeretlenség szürke vész­harangja közepén és szívük, mintha a harang nyelve lett volna. Most, hogy felbúgtak a színek az ősz orgonáján, minden közelebbre tolult, egyre közelebb és ők percről perc­re inkább társai lettek a mindeneknek. A város házai inte­gettek feléjük alulról utcakarjaikkal, a dombok és hegy­oldalak száz üzenetet küldtek és a folyó távoli falvak felé mutatott, ahogy a láthatár egyre gazdagodott. A Garam is előtűnt a déli napsütésben, ahogy reáfutott a vén Dunára. Az valamit mormogott neki a Feketeerdőről, aztán tovább hömpölygött a Salamon tornya felé, hogy tereferéljen vele a visegrádi visszhangban. A vártemplom kápolnájában delet harangoztak, akkor megindultak haza. Jeromos úr és Ekecs várnagy szemközt jöttek a kanonokok háza felől.

Next