Pásztortűz, 1929 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1929-08-25 / 17. szám

EN­? PÁSZTORTŰZ SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÉPES FOLYÓIRAT SZERKESZTIK: ÁPRISY LAOS, GYALLAY DOMOKOS, REHENYIK SÁS DOR­I BENEDEK ELEK­­ Mire ezek a sorok megjelennek, két új sírra borul az erdélyi föld. A sírt sok ezren állják körül, távoli döb­­benetben, sok-sok ezer kézben szomorkodik a virág, hogy nem hullhat erre a két sírra. Sok szív dobog, ha­rangoz halk dobbanással, bennt a szív tiszta mélyén, amit nem is lehet hallani itt. Csupán az angyalok hall­ják talán járva hófehér ruhában a menny kék szőnye­gén. Gyermekszívek szorulnak össze Benedek Elek friss hantja körül. Gyermekszívek... De nemcsak a mostaniak, az alig életre nyílók, hanem a bennünk megmaradt gyer­mek szív, nemzedékek édes tiszta emléke, örökre visz­­szahajló vágyakozása. Elfeledett boldog gyermekszívek jönnek elő ma lelkünk kiürült sötét kamráiból. Feltá­madnak Benedek Elek, Elek apó sírján. Hiszen hősi lendületünket ő vitte győzni, ha kellett túl az operen­­cián. J­ártunk-e azóta is olyan messze és voltunk-e azóta olyan tiszta kezű hősök? Nemes lendületünkből várjon tartana-e néha most is, ha nem vitt volna ő akkor sár­kányokkal verekedni és boszorkányok furfangjait ki­játszani? Győzött a hős, mert tiszta volt a szíve ... És ki gondol­ja, amikor utolsó földi útjára viszik Benedek Eleket, arra a másik örök nagy gyermekre, a népre, akinek tudományt adott, akinek az iskola unott kényszerén túl olyan könyvet adott, melyet szeretett. Vájjon megáll-e ma, egy pillanatra legalább, kezükben a sarló, a kasza, vájjon megállanak-e pillanatra fehér ök­reik mellett és leveszik-e pillanatra kalapjaikat, most az egyszer nem azért, hogy a verejtéket letöröljék, ha­nem hogy megtiszteljék azt a távozó lelket, aki úgy tudta hozzájuk vinni a művészetet és a tudományt, hogy az öröm, mulatság és pihenés volt. Az írók világában Benedek Elek volt az, aki a bib­liának talán legszebb szavát idézi fel: „Aki elveszti az ő életét, megtartja azt.“ Erejét sohase tartotta és gyűj­tötte arra, hogy a művészek versenyében a legmagasabb márványt faragja ki. Olyan művészetet adott, amely mellett gőgös művész-királyfiak fölényesen haladnak el. Tudományt, amelyet nem tartott tudománynak a tu­dós. Erejét szerteszórta, életét boldogan elvesztette. Tu­dományt adott, nem a tudósoknak, hanem a tudatla­noknak; és művészetet azoknak, akik a valóságban nem fulladtak el, akik emelkedő, tiszta érzéseik számára ke­resték a mesét. A népnek és a gyermeknek. Tanító volt ő az iskolák felett. Nem tolszoji érte­lemben, önzéssel, aki a maga forradalmának vezére, hanem friss értelemmel, könnyű szívvel válogatva a tu­dás kincsei között, azt, amit könnyű gazdagodásul vi­het az egyszerűségnek és a tisztaságnak. Talán ezzel egy­ testvér az a csodálatos töretlen if­júság, amellyel mindig ott állt az ifjak táborában, anél­kül, hogy az ifjúság romantikus kiugrásai felé is eltéve­­dezett volna. Nagy fölemelő tanulságot hozott ezzel elénk. Íme csak ott kell lenni a kinyíló gondolat mellett, ismerni és szeretni az új kezdetet, törődni kell az induló jövendővel s akkor nem az történik mindig, hogy a nemzedékek egymás elleni harcban törik szét fegyve­reiket. Benedek Elek hetvenéves ifjúsággal harcolt vé­gig szellem-csatákat az ifjak oldalán. Benedek Elek sokkal több és nagyobb, mint a mű­vei. Bár egész kis könyvtárt tesznek ki könyvei, ő mégis oda emelkedik életével magasra pantheona fölé. Ezer kicsi, papíron tévedező kéz küldötte hozzá naponta levelét és az ő egy keze ezer meg ezer választ küldött vissza. Ő volt a kinyíló gyermekszem, a bimbózó érte­lem Kazinczy­ja, s amikor ő a hozzásiető gyermek-prob­lémákat feloldotta, megadta a jövendő felnőtt nagy élet­ problémáinak nemes megoldási irányát. Az életnek nekiinduló lélek hangját ütötte meg . . . Pedig ki tudná elfeledni egy-egy könyvének is tiszta, nagy művészetét? Ki tudná feledni csupán a Testamentumot, amelynek szava és bölcsessége talán elmaradt mögöttünk, de amely­nek dallama úgy kísér ma is, mint anyánk életbe elbo­csátó szavának remegése. Két új sírra borul ma az erdélyi föld. Az egyikben az örök párnára Benedek Elek hajtotta fejét. Erdélyi földre, amelyhez vissza futott, amikor más ég borúit fölé­ jött új világot, vis magyar világot alapítani ott, ahol a régi összeomlott. Szimbolikus szép cselekedetre jött vissza ő örök-ifjan, hiszen mindig a kezdődő életet szerette. Jött megfogni az erdélyi magyar irodalom és kultúra induló gyermek­ kezét. S mikor már szépen nem­ látta maga körül, igazi hős halálával hullt le pihenni íróasztala mellől édes anyaföldjére. A napok szürke krónikájából az is kiemelné halá­lát, az a fenségesen szép és megható tény, hogy hű élet­társa, asszonya egy pillanatig sem tudta nélküle tovább­vinni életét. A hűvös józanság mai világába a romanti­kus szerelemnek örökszép üzenetét hozta a kettős ha­lállal a fekete angyal. Kovács László: VLUJ-VOLUZM­ÁK, 1929 AIUUSZTU­S 25. XV. ÉVF. 17. SZÁM m 1 -385 11.

Next