Pásztortűz, 1930 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1930-04-20 / 8. szám

Andersen Néhány nappal ezelőtt Andersen szobra köré gyűltek össze Dánia gyer­mekei. A költő születésének 125 éves évfordulóját ünnepelték. És valóban ma talán inkább ünnepnapja van a nagy meseköltőnek, mint születése száz éves évfordulóján. A múlt század második felének iro­dalmi iránya áthullámzott századunk fordulóján s a szélesebb rétegek talán épen akkor élték át a realizmus és a naturalizmus költői teremtményeit. Akkor, amikor a realizmus és naturaliz­mus volt az irodalom és a költészet jel­szava, amikor a természettudományos módszer kötötte és tartotta a földön a költészet kezét. Andersen egészen a gyermekszobába került. Szerényen, sok természettudományosan tanító könyv köze, álomszerű, tündéri romantikájá­val a fizikai világ romantikája mellé. Ám, mihelyt az irodalomban a reális vagy naturalista képek mögé külön köl­tői mondások kezdtek állni, a precízen rajzolt kép titokzatos, szimbolikus fátyla lett a költőnek. Mihelyt a reális kép nem önmagáért kezdett lenni és a költészet újra a valóság fölötti és való­ságon túli beszéd lett, az Andersen me­séi is fokozatosan az előtérbe értek újra és odakerültek a felnőttek aszta­lára. Mert Andersen meséi nemcsak a gyermekeké. Nem külső írói szándék eredményei, hanem tiszta és egész mű­vészi megnyilatkozások. Egyetlen köl­tői kifejezései a léleknek, nem csupán gyermekek részére megoldott mese­­feladatok. A költészet a néma dolgokat teszi be­szédessé. Vagy az ember dolgaira transzponálja át a természet dolgait, vagy az ember dolgait viszi a termé­szethez. A költészet az bőr és lélek kimondhatatlan titkaihoz a virágokat, a természet színes életét hívja segít­ségül. Hasonlatnak, vagy képnek. A meseíró mintha megfordítaná a dolgot, mintha az emberi titkokat hívná a vi­rágokhoz és állatokhoz, hogy megele­venedjenek. A kép és hasonlat megele­venedik és mintegy rejtőző bimbó, me­sévé bomlik szét, külön beszédes életet él. Ha például a költő azt mondta a királykisasszonyról, hogy olyan, mint a hervadtan lehajló rózsa, a meseíró­nál maga a rózsa lesz tündéri varázs­latban, a királykisasszony. Miért lett Andersen a gyermekek költője! Nem azért, mert épen mesét írt, hanem mert azt a kis világot indí­totta el, a megelevenítő képzelet útján, amit egy gyermek lát. Az élet szimbo­likus küszöbét népesíti be és teszi az egész világ hangjává. Nem azért a gyermeké, mert mese, hiszen a költői alkotások és épen a legnagyobbak, csupa mesék. A Divina Commedia meny­nyire mese, és mennyire nem a gyer­meké ! . . . De a gyermeké tud lenni az Andersen meséje azért is, mert benne annyira tiszta játék tud lenni a költé­szet, amellett, hogy a lélek teljes ki­fejezése. A költészetével foglalkozó tudomány kimutatta meséiről, hogy azokat mind valóságos élmények indították el a kép­zelet útján. Lelkének örömei és bánatai szólalnak meg a virágok és állatok, boszorkányok és tündérek ajkán, és a különös mesefordulatokba az ő élete hullámzik tova ... Sőt életéből valósá­gos precíz rajzokat lop be a meséibe, így írja meg anyjának a padlásszoba ablakában levő „virágos kertjét“ egyik meséjében: „A rút kis kacsa“ történe­tében pedig szimbolikusan adja egé­szében a maga élettörténetét. Egyik legnagyobb és legtisztább köl­tője ő a világnak. Költészete a száz év előtti európai népi romantikus irodalmi lendületnek egyik nagy kiteljesedése. A legszűkebb lehetőségek közé zárva, szegényen, iskolázatlanul nőtt fel. Maga művelte önmagát, anyjával élve egy kis padlásszobában. De a világnak azt a kis részét, amit látott, olyan gazdagon elevenítette meg, hogy ez az egész vi­lágnak, az embernek és a léleknek tel­jes kifejezése lett csodáival és titkai­val, s a művészetnek olyan tiszta, tün­déri játékaival, hogy nagy öröme a gyermekeknek és felnőtteknek egy­aránt. Kovács László: Darkó István két regénye — Kazinczy-kiadóvállalat kiadása Kassa — Darkó István két kis regénye: a Szép Ötvöslegény és a Ferdetorony a történelmi regény ama fajtájából va­ló, mely nem a politikai machinációk konyháját és ezermestereit vetíti elő a maguk elhatározottságában s a múlt meggazdagításával, hanem a történe­lemben változatlan népeket, melyek egyéni és tipikus létezésükben tulaj­­donképen a történelmen kívül állanak. A Szép Ötvöslegény a régi kolozs­vári céhek életébe tett történet. Tég­lás Gábor, az erős és nyugtalan ötvös­legény, akibe a város lányai és asz­­szonyai szerelmesek, akit legénytársai vezérüknek tartanak sztrájkot kezde­ményez az ötvös legényeken esett sére­lem miatt. A szász ötvösök titkos meg­állapodása szerint ugyanis magyar mesterlegényt két hétnél tovább nem tartottak szolgálatban. A legények élü­kön Téglás Gáborral összeütközésbe kerülnek mestereikkel, a büntetést azonban csak Téglás Gáborra szabják ki, akitől asszonyaikat is féltik. Téglás Gábor börtönbe kerül, de hamarosan kiszabadul, megrészegszik s a városból menekülve vásárra jövő emberekkel verekedni kezd, akik megölik. Kopor­sójánál aztán könnyes szemmel álla­nak társai, mestere és igazi szerelme. Gondolatokban ez él. Nagy ember volt, hős volt, szép volt s ha kor és környe­zet nem gátolja, világot bámulatba ejtő jelenség lett volna. Tragikus alak. Van benne valami az Arany János Toldijából a Móricz Zsigmond Túri Danijából, alapjában véve azonban a jelleme nincs megszerkesztve elég bra­vúrosan. Formátlansága és csiszolat­lansága sem a nyers erő dicséretét, sem a mesélő ember báját nem sugá­rozza. Az ötvöslegény t. i. meséket mond, akar valamit, valami különöset, melyet sem ő, sem társai nem értenek, a fiatalság szertelenségével tobzódik, de lelke mélyén ellágyuló, jó ember, aki a város legszelídebb lányába sze­relmes. A mellék­szereplők csaknem kivétel nélkül Téglás körül mozognak. Egy-egy arc felcsillan véletlenül és el­tűnik. A könyvben vannak nagy szere­pet leíró epizódok, melyeknek később semmi szerep nem jut a cselekményben. I­nkább elbeszélésnek illene be a Szép t­­tvöslegény. A regényben történelmi megmoz­dulások, tömegek élete és sorsa nem türöződnek vissza. Még azt sem vehet­jük ki, hogy Erdély melyik korában játszódik le a történet. Kolozsvár kor­szerű beállításában nem remekelt a szerző. A Ferdetorony hőse Bencze Kele­men, aki a nyugati országokból haza­térve, mint képzett építő egy ferde­torony megújításával akarja a világ szemét szülővárosa felé fordítani. Tár­sa, ravasz francia aviatikus a magyar városban és visszatér hazájába. Kele­men a városban mindenkinek kedvébe jár, hogy a tanács neki adjon megbí­zatást az új templomtorony megépíté­sére, a konzervatív öregek azonban, a ferdetorony tervbe sehogyse akarnak bele­menni, s csak nagy huza­vona után adják neki meg az engedélyt, egyenes, ég felé szökő torony építésére. A ferdetorony kisérti Kelement és ti­tokban az eredeti terv szerint épít. A tanács az épülő torony ferdeségét észre veszi, az építőmestert ördöngősnek ti­tulálja, a lakosságot fellázítja ellene. És Kelemennek egy időre menekülnie kell a városból. Nagy nyomorúságba jut, melyben csak a város kivetettjei értik meg, apja kitagadja vagyonából, de Antal uram, az istentelennek tar­tott vendéglős rá hagyja vagyonát, vénülő kedvesét, és szomorú nyárspol­­gár­ életét. A tornyot a sunyi francia építi aztán fel. Az otromba, kövér, egyenes tornyot búsan nézi Kelemen a korcsma ablakából. Valami nagyot akart, a közöny, a babona és a tudat­lanság visszavetették. •Történelmi regény a Ferdetorony, de mert az időkben el nem múló med­dőakarásról és közömbös környezetről van benne szó egészen modern. Külö­nösen, ha Adynak a Hortobágy poé­tája c. versét gondoljuk hozzá mottóul. Nagy problémát nem mozdít meg Darkó István s bár akar is, lát is va­lami nagyszerűt, nem tudja témáit az eseményeknek kellő erővel beépíteni. Nagyon szereti a felesleges epizódok alkalmazását, melyek csak igen ritkán hatnak a korrajz bizonytalan erejével. Nyelve nehézkesen gördül. A lassan író, mondatait faragó művészt látni benne, aki mondani­valóit az elképze­léstől kissé távol valósítja meg. Nyel­vét archaizálni próbálja, de nem tudja. Témája azonban, ha nem új, megol­dásában újszerű és élvezetes. Darkó István a tárgyalt két regényben nem ért el a Szakadéknál magasabb művé­szi fokot. Könyvei napjaink jónak tar­tott regényirodalmából nem emelked­nek ki. Kováts József: H. Ch. Andersen, a nagy dán meseíró, 191

Next