Pásztortűz, 1930 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1930-04-20 / 8. szám
Andersen Néhány nappal ezelőtt Andersen szobra köré gyűltek össze Dánia gyermekei. A költő születésének 125 éves évfordulóját ünnepelték. És valóban ma talán inkább ünnepnapja van a nagy meseköltőnek, mint születése száz éves évfordulóján. A múlt század második felének irodalmi iránya áthullámzott századunk fordulóján s a szélesebb rétegek talán épen akkor élték át a realizmus és a naturalizmus költői teremtményeit. Akkor, amikor a realizmus és naturalizmus volt az irodalom és a költészet jelszava, amikor a természettudományos módszer kötötte és tartotta a földön a költészet kezét. Andersen egészen a gyermekszobába került. Szerényen, sok természettudományosan tanító könyv köze, álomszerű, tündéri romantikájával a fizikai világ romantikája mellé. Ám, mihelyt az irodalomban a reális vagy naturalista képek mögé külön költői mondások kezdtek állni, a precízen rajzolt kép titokzatos, szimbolikus fátyla lett a költőnek. Mihelyt a reális kép nem önmagáért kezdett lenni és a költészet újra a valóság fölötti és valóságon túli beszéd lett, az Andersen meséi is fokozatosan az előtérbe értek újra és odakerültek a felnőttek asztalára. Mert Andersen meséi nemcsak a gyermekeké. Nem külső írói szándék eredményei, hanem tiszta és egész művészi megnyilatkozások. Egyetlen költői kifejezései a léleknek, nem csupán gyermekek részére megoldott mesefeladatok. A költészet a néma dolgokat teszi beszédessé. Vagy az ember dolgaira transzponálja át a természet dolgait, vagy az ember dolgait viszi a természethez. A költészet az bőr és lélek kimondhatatlan titkaihoz a virágokat, a természet színes életét hívja segítségül. Hasonlatnak, vagy képnek. A meseíró mintha megfordítaná a dolgot, mintha az emberi titkokat hívná a virágokhoz és állatokhoz, hogy megelevenedjenek. A kép és hasonlat megelevenedik és mintegy rejtőző bimbó, mesévé bomlik szét, külön beszédes életet él. Ha például a költő azt mondta a királykisasszonyról, hogy olyan, mint a hervadtan lehajló rózsa, a meseírónál maga a rózsa lesz tündéri varázslatban, a királykisasszony. Miért lett Andersen a gyermekek költője! Nem azért, mert épen mesét írt, hanem mert azt a kis világot indította el, a megelevenítő képzelet útján, amit egy gyermek lát. Az élet szimbolikus küszöbét népesíti be és teszi az egész világ hangjává. Nem azért a gyermeké, mert mese, hiszen a költői alkotások és épen a legnagyobbak, csupa mesék. A Divina Commedia menynyire mese, és mennyire nem a gyermeké ! . . . De a gyermeké tud lenni az Andersen meséje azért is, mert benne annyira tiszta játék tud lenni a költészet, amellett, hogy a lélek teljes kifejezése. A költészetével foglalkozó tudomány kimutatta meséiről, hogy azokat mind valóságos élmények indították el a képzelet útján. Lelkének örömei és bánatai szólalnak meg a virágok és állatok, boszorkányok és tündérek ajkán, és a különös mesefordulatokba az ő élete hullámzik tova ... Sőt életéből valóságos precíz rajzokat lop be a meséibe, így írja meg anyjának a padlásszoba ablakában levő „virágos kertjét“ egyik meséjében: „A rút kis kacsa“ történetében pedig szimbolikusan adja egészében a maga élettörténetét. Egyik legnagyobb és legtisztább költője ő a világnak. Költészete a száz év előtti európai népi romantikus irodalmi lendületnek egyik nagy kiteljesedése. A legszűkebb lehetőségek közé zárva, szegényen, iskolázatlanul nőtt fel. Maga művelte önmagát, anyjával élve egy kis padlásszobában. De a világnak azt a kis részét, amit látott, olyan gazdagon elevenítette meg, hogy ez az egész világnak, az embernek és a léleknek teljes kifejezése lett csodáival és titkaival, s a művészetnek olyan tiszta, tündéri játékaival, hogy nagy öröme a gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Kovács László: Darkó István két regénye — Kazinczy-kiadóvállalat kiadása Kassa — Darkó István két kis regénye: a Szép Ötvöslegény és a Ferdetorony a történelmi regény ama fajtájából való, mely nem a politikai machinációk konyháját és ezermestereit vetíti elő a maguk elhatározottságában s a múlt meggazdagításával, hanem a történelemben változatlan népeket, melyek egyéni és tipikus létezésükben tulajdonképen a történelmen kívül állanak. A Szép Ötvöslegény a régi kolozsvári céhek életébe tett történet. Téglás Gábor, az erős és nyugtalan ötvöslegény, akibe a város lányai és aszszonyai szerelmesek, akit legénytársai vezérüknek tartanak sztrájkot kezdeményez az ötvös legényeken esett sérelem miatt. A szász ötvösök titkos megállapodása szerint ugyanis magyar mesterlegényt két hétnél tovább nem tartottak szolgálatban. A legények élükön Téglás Gáborral összeütközésbe kerülnek mestereikkel, a büntetést azonban csak Téglás Gáborra szabják ki, akitől asszonyaikat is féltik. Téglás Gábor börtönbe kerül, de hamarosan kiszabadul, megrészegszik s a városból menekülve vásárra jövő emberekkel verekedni kezd, akik megölik. Koporsójánál aztán könnyes szemmel állanak társai, mestere és igazi szerelme. Gondolatokban ez él. Nagy ember volt, hős volt, szép volt s ha kor és környezet nem gátolja, világot bámulatba ejtő jelenség lett volna. Tragikus alak. Van benne valami az Arany János Toldijából a Móricz Zsigmond Túri Danijából, alapjában véve azonban a jelleme nincs megszerkesztve elég bravúrosan. Formátlansága és csiszolatlansága sem a nyers erő dicséretét, sem a mesélő ember báját nem sugározza. Az ötvöslegény t. i. meséket mond, akar valamit, valami különöset, melyet sem ő, sem társai nem értenek, a fiatalság szertelenségével tobzódik, de lelke mélyén ellágyuló, jó ember, aki a város legszelídebb lányába szerelmes. A mellékszereplők csaknem kivétel nélkül Téglás körül mozognak. Egy-egy arc felcsillan véletlenül és eltűnik. A könyvben vannak nagy szerepet leíró epizódok, melyeknek később semmi szerep nem jut a cselekményben. Inkább elbeszélésnek illene be a Szép ttvöslegény. A regényben történelmi megmozdulások, tömegek élete és sorsa nem türöződnek vissza. Még azt sem vehetjük ki, hogy Erdély melyik korában játszódik le a történet. Kolozsvár korszerű beállításában nem remekelt a szerző. A Ferdetorony hőse Bencze Kelemen, aki a nyugati országokból hazatérve, mint képzett építő egy ferdetorony megújításával akarja a világ szemét szülővárosa felé fordítani. Társa, ravasz francia aviatikus a magyar városban és visszatér hazájába. Kelemen a városban mindenkinek kedvébe jár, hogy a tanács neki adjon megbízatást az új templomtorony megépítésére, a konzervatív öregek azonban, a ferdetorony tervbe sehogyse akarnak belemenni, s csak nagy huzavona után adják neki meg az engedélyt, egyenes, ég felé szökő torony építésére. A ferdetorony kisérti Kelement és titokban az eredeti terv szerint épít. A tanács az épülő torony ferdeségét észre veszi, az építőmestert ördöngősnek titulálja, a lakosságot fellázítja ellene. És Kelemennek egy időre menekülnie kell a városból. Nagy nyomorúságba jut, melyben csak a város kivetettjei értik meg, apja kitagadja vagyonából, de Antal uram, az istentelennek tartott vendéglős rá hagyja vagyonát, vénülő kedvesét, és szomorú nyárspolgár életét. A tornyot a sunyi francia építi aztán fel. Az otromba, kövér, egyenes tornyot búsan nézi Kelemen a korcsma ablakából. Valami nagyot akart, a közöny, a babona és a tudatlanság visszavetették. •Történelmi regény a Ferdetorony, de mert az időkben el nem múló meddőakarásról és közömbös környezetről van benne szó egészen modern. Különösen, ha Adynak a Hortobágy poétája c. versét gondoljuk hozzá mottóul. Nagy problémát nem mozdít meg Darkó István s bár akar is, lát is valami nagyszerűt, nem tudja témáit az eseményeknek kellő erővel beépíteni. Nagyon szereti a felesleges epizódok alkalmazását, melyek csak igen ritkán hatnak a korrajz bizonytalan erejével. Nyelve nehézkesen gördül. A lassan író, mondatait faragó művészt látni benne, aki mondanivalóit az elképzeléstől kissé távol valósítja meg. Nyelvét archaizálni próbálja, de nem tudja. Témája azonban, ha nem új, megoldásában újszerű és élvezetes. Darkó István a tárgyalt két regényben nem ért el a Szakadéknál magasabb művészi fokot. Könyvei napjaink jónak tartott regényirodalmából nem emelkednek ki. Kováts József: H. Ch. Andersen, a nagy dán meseíró, 191