Pásztortűz, 1931 (17. évfolyam, 1-25. szám)

1931-07-12 / 14. szám

PASZTOMOZ .......----------------------- ---------M­U„„Jgg| « SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÉPES FOLYÓIRAT lŐS/IKIilS/; lő : CSÁSZÁ­­I KÁROLY SZERKESZTŐ: I» S I I» A JEN Ő HMIlXkilÁ KS1K: GY4LL4Y DOMOKOS KS REMKIVYIK S4VIM) H­­­LUJ-KOLOZKVIR, 1931 JULIUS 12. XVII. ÉVF. 14. sz­í n # Kuncz Aladár Irta: Kovács László A nagy fájdalom nehezen találja a szót. Felsóhajt, dadog, elakad éppen ott, ahol mélyről felfakadó szomo­rúsága szólna, ahol a székehelyben oldódó könnyeit fog­hatná föl. A torok kiszárad, felégeti a kimondhatatlan gyász. Nincs szó a veszteségre, amely a barátot, kortár­sakat, irodalmat és Erdélyt érte Kuncz Aladár halá­lával. Ki bonthatja ki maga elé, ki írhatja le másnak, aki nem ismerte közelről őt, áradó emberi báját, férfias édességét, emlő szellemét, közelségének termékenyítő melegét! Ki mutathatja meg koldus szavakon át járá­sának dúdoló ringását, amikor szép alakjával, belső mo­solyának állandóan kitűző fényével néha a legzordabb, fejhullató hangulat közé vitte az oldódást és vigaszt! Mosolya, szava, mint mentő-kötél hullt az elmerült vi­dámság és öröm felé. Amikor a jóság boldog kis ka­landjait játszta, hogy a nyomor, vagy gondszántotta arcokra legalább pillanatokra szálljon rá az öröm és enyhület kék madara. Ki varázsolja elő a lelkében állandóan éber, drága, pusztíthatatlan gyermeket, aki kezénél fogva vezetett egy nagyon sokat látott és sokat szenvedett bölcset! A lelkében élő szép gyermeket, aki mindig készen állt arra, hogy ártatlan játékkal, kedvesen ugratva, vagy jóságos csalással elsimogatva altassa maga körül a fe­kete gondot, vagy a robot leverő szürkeségét, aki neme­sen, édesen játszott az emberekkel, felcsapódó harag­hullámokat békés csendbe vitt, magába elsü­lyedő, le­mondó kedvet eleven, munkás izgalomba kavart. Ki formálhatná élővé a finom diplomatát, aki egy édes gyermek­ kezével, a jó ember kedves ravaszságával, a széles szemű bölcs nagy vonalaival szőtt­ font, terem­tette az életet társai és az emberek között...!! Úgy kapkod eltűnt alakja után a szó, mint nagy mű után, amelynek a titka mindig elfut a kifejezés elől, s amelyet mégis mindenki ott érez a maga közvetlen közelében.* író volt, aki — így látszott sokáig — társai kezé­vel ír. Hangszer volt kezében az ember és ő ennek a hangszernek ideális művésze. Szerkesztő és inspiráló művész. Dúsan áradó, édes bőbeszédűséggel telt levelei távol világokból kötötték ahhoz az ügyhöz az embere­lőd, amely mellett állt. Mindenki úgy érezte, hogy a nagyrabecsülésnek és szeretetnek, amely ezekből a leve­lekből áradt, kivételes választottja ő. Fölemelte a maga körébe, munkás önérzettel töltötte meg azt, akitől vala­mit várt. És ez még játékos csalás sem volt a nemes ügyért. Őszinte, meleg ölelkezés volt minden emberi ér­tékkel, minden leányának tudta az ércét. Vagy inkább: tudta, hogy minden lányának érce van. Az embereket szerette. Nyugtalan volt, míg az érték szeretetreméltó­­sága ki nem bomlott még a semmitmondó leplek alól is. Regényeket szőtt néha, vagy meséket alkotott, hogy embereket igazoljon és megszépítsen magának. De olyan jól tudta mégis mindenki helyét az érték­rendben. Sokszor, mint a nemes bort, csupán egy kós­tolóból is. Értékelő művészete a legmagasabbrendű volt az erdélyi magyar irodalom tizenkétéves életében. A legnemesebb magyar hagyományok tisztultak fel benne, és finomszemű európaiság nyílt meg művész-látásában. Kritikai írásain nem érződött a pódium-ítélkezésnek esztétáknál szokott fölényes hangja. Melegen bonto­gatta az értéket a szó, anélkül, hogy az impresszionista kritika néha kétes értékű élményét adta volna. Aki háta mögött oly mély és gazdag tanultságot őrzött, olyan frissen és tisztán tudott mégis az eléje kerülő műben elmerülni, mint első élményben. Nem az összemérések, vagy hasonlóságok érdekelték, hanem az alig­ látható kis­ titkok, amelyek különböztettek, amelyek az egyéni­ség érték­ titkai voltak. Az első szavak egy eddig hang­talan világból. Az első szavak ... Ezek kötötték meg művészkezét, írásaiban mindig ezekre vágyott. Úgy beszélni valami­ről, olyan frissen szólni, mintha ezek volnának az első szavak. Bénító művész­ vagy annál, aki az irodalomnak olyan széles területeit ismerte meg, annyi értékét ölelte magához. Pedig benne volt a legnagyobb regényírók áradó bőbeszédűsége, az elbeszélő művészet legnagyobb és legtisztább erénye. Nem tévedezni más műfajok terü­letére, vagy éppen a művészet más fajtáihoz kifejezési lehetőségekért, írásai anyagszerűsége meglepően tiszta. Közvetlen beszéd. Ennek a beszédnek a nyugalmát nem zavarja se izgatott zeneiség, se a plasztika felé való 337

Next