Pásztortűz, 1931 (17. évfolyam, 1-25. szám)
1931-07-12 / 14. szám
PASZTOMOZ .......----------------------- ---------MU„„Jgg| « SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÉPES FOLYÓIRAT lŐS/IKIilS/; lő : CSÁSZÁI KÁROLY SZERKESZTŐ: I» S I I» A JEN Ő HMIlXkilÁ KS1K: GY4LL4Y DOMOKOS KS REMKIVYIK S4VIM) HLUJ-KOLOZKVIR, 1931 JULIUS 12. XVII. ÉVF. 14. szí n # Kuncz Aladár Irta: Kovács László A nagy fájdalom nehezen találja a szót. Felsóhajt, dadog, elakad éppen ott, ahol mélyről felfakadó szomorúsága szólna, ahol a székehelyben oldódó könnyeit foghatná föl. A torok kiszárad, felégeti a kimondhatatlan gyász. Nincs szó a veszteségre, amely a barátot, kortársakat, irodalmat és Erdélyt érte Kuncz Aladár halálával. Ki bonthatja ki maga elé, ki írhatja le másnak, aki nem ismerte közelről őt, áradó emberi báját, férfias édességét, emlő szellemét, közelségének termékenyítő melegét! Ki mutathatja meg koldus szavakon át járásának dúdoló ringását, amikor szép alakjával, belső mosolyának állandóan kitűző fényével néha a legzordabb, fejhullató hangulat közé vitte az oldódást és vigaszt! Mosolya, szava, mint mentő-kötél hullt az elmerült vidámság és öröm felé. Amikor a jóság boldog kis kalandjait játszta, hogy a nyomor, vagy gondszántotta arcokra legalább pillanatokra szálljon rá az öröm és enyhület kék madara. Ki varázsolja elő a lelkében állandóan éber, drága, pusztíthatatlan gyermeket, aki kezénél fogva vezetett egy nagyon sokat látott és sokat szenvedett bölcset! A lelkében élő szép gyermeket, aki mindig készen állt arra, hogy ártatlan játékkal, kedvesen ugratva, vagy jóságos csalással elsimogatva altassa maga körül a fekete gondot, vagy a robot leverő szürkeségét, aki nemesen, édesen játszott az emberekkel, felcsapódó haraghullámokat békés csendbe vitt, magába elsülyedő, lemondó kedvet eleven, munkás izgalomba kavart. Ki formálhatná élővé a finom diplomatát, aki egy édes gyermek kezével, a jó ember kedves ravaszságával, a széles szemű bölcs nagy vonalaival szőtt font, teremtette az életet társai és az emberek között...!! Úgy kapkod eltűnt alakja után a szó, mint nagy mű után, amelynek a titka mindig elfut a kifejezés elől, s amelyet mégis mindenki ott érez a maga közvetlen közelében.* író volt, aki — így látszott sokáig — társai kezével ír. Hangszer volt kezében az ember és ő ennek a hangszernek ideális művésze. Szerkesztő és inspiráló művész. Dúsan áradó, édes bőbeszédűséggel telt levelei távol világokból kötötték ahhoz az ügyhöz az emberelőd, amely mellett állt. Mindenki úgy érezte, hogy a nagyrabecsülésnek és szeretetnek, amely ezekből a levelekből áradt, kivételes választottja ő. Fölemelte a maga körébe, munkás önérzettel töltötte meg azt, akitől valamit várt. És ez még játékos csalás sem volt a nemes ügyért. Őszinte, meleg ölelkezés volt minden emberi értékkel, minden leányának tudta az ércét. Vagy inkább: tudta, hogy minden lányának érce van. Az embereket szerette. Nyugtalan volt, míg az érték szeretetreméltósága ki nem bomlott még a semmitmondó leplek alól is. Regényeket szőtt néha, vagy meséket alkotott, hogy embereket igazoljon és megszépítsen magának. De olyan jól tudta mégis mindenki helyét az értékrendben. Sokszor, mint a nemes bort, csupán egy kóstolóból is. Értékelő művészete a legmagasabbrendű volt az erdélyi magyar irodalom tizenkétéves életében. A legnemesebb magyar hagyományok tisztultak fel benne, és finomszemű európaiság nyílt meg művész-látásában. Kritikai írásain nem érződött a pódium-ítélkezésnek esztétáknál szokott fölényes hangja. Melegen bontogatta az értéket a szó, anélkül, hogy az impresszionista kritika néha kétes értékű élményét adta volna. Aki háta mögött oly mély és gazdag tanultságot őrzött, olyan frissen és tisztán tudott mégis az eléje kerülő műben elmerülni, mint első élményben. Nem az összemérések, vagy hasonlóságok érdekelték, hanem az alig látható kis titkok, amelyek különböztettek, amelyek az egyéniség érték titkai voltak. Az első szavak egy eddig hangtalan világból. Az első szavak ... Ezek kötötték meg művészkezét, írásaiban mindig ezekre vágyott. Úgy beszélni valamiről, olyan frissen szólni, mintha ezek volnának az első szavak. Bénító művész vagy annál, aki az irodalomnak olyan széles területeit ismerte meg, annyi értékét ölelte magához. Pedig benne volt a legnagyobb regényírók áradó bőbeszédűsége, az elbeszélő művészet legnagyobb és legtisztább erénye. Nem tévedezni más műfajok területére, vagy éppen a művészet más fajtáihoz kifejezési lehetőségekért, írásai anyagszerűsége meglepően tiszta. Közvetlen beszéd. Ennek a beszédnek a nyugalmát nem zavarja se izgatott zeneiség, se a plasztika felé való 337