Pásztortűz, 1932 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1932-09-30 / 17. szám
Új élet kapujában. — Karácsony Benő regénye. Két kötet. Érd. Szépm. Céh kiadása. — Keretes regény. Kiinduló pontja egy reménytelen emberi mélység, a vége még reménytelenebb. Az, ami közbe esik a drámaiság megrázó hullámaiban annyira lebilincselő és oly megható, hogy a legnagyobb regényírók műhelyeit juttatja eszünkbe. Az orosz fogságból hazafelé tart Tanak mérnök. Féllábbal. Vasúti kocsik tetején, gyalog, éhségek és szenvedések között. Ha fáradt és lankad, emlékeit veszi elő. A felesége arca gyűl fel előtte s ez újra és újra erőt önt beléje. Hazaérkezik. Családi otthonát feldúlva találja. Felesége nem várta. Gyermeke és szeretője van. Közömbös és irtózik féllábú férjétől. Tunák hazamenekül a szülői házba. Apja már meghalt, lánytestvérei idegenek lettek. Egyik húga kommunista, másik egészen elzüllött, anyja kétségbeesve tehetetlenül néz mindent. Lassan minden összetörik Tunokban. Visszamegy a városba, előveszi diplomáját, de megzavarodik, mert az a tiszta és puritán polgári múlt, melyet a háború előtti évekből az orosz pusztákon át hazahozott, senkinek sem kell már. Klasszikus kultúrájú építészmérnök, aki lassankint teljesen elveszti talaját a modern formák és a háború utáni gyors szabadverseny stílustalan tombolásában. Lejjebb és lejjebb zuhan. Meddő kínlódások után ismét össze akarja szedni magát. Nagy vállalatba kezd. Ötletét azonban elharácsolja egy korszerű himpellér. Az erőske — 276 — FIGYELŐ Az Erdélyi Helikon irodalomtörténeti pályázata Az erdélyi magyar írók idei marosvécsi találkozójának kétségkívül legkimagaslóbb, a közvéleményt leginkább érdeklő momentuma volt a százezer lejes irodalomtörténeti pályázat eredményének eldöntése, és e döntés nyilvánosságra hozása. Az 1930. évi marosvécsi találkozón hozták az írók azt a határozatot, hogy a Kemény János báró és neje által adományozott 30.000 lejes díjat nem adják ki sem egyes író, sem egyes mű jutalmazására, vagy kitüntetésére, hanem felhasználva a díj adományozóinak azt a rendelkezését, hogy az esetleg valamely fontos irodalmi mű megírásának előkészítésére is felhasználható, pályázatot írtak ki modern magyar irodalomtörténet megírására, amely alkalomból a díjat Kemény János báró 100.000 lejre emelte fel. A gondolat felvetője Kuncz Aladár volt, aki irodalmi kultúránk sok gondját hordozta egyéniségének kedves, gondtalan felszíne alatt. De benne nemcsak egy modern, friss, a mai életnek és kiváltkép a mi látásunknak megfelelő magyar irodalomtörténet utáni kívánság élt, hanem nyugtalanította, képzeletét mozgásba hozta az is: vájjon mi lehet ma magyar glóbuson ilyen pályázatnak az eredménye!... Akad-e magyar tudós ember, megszületett-e már az új magyar irodalomtudományi Vájjon nem áll-e még ma is ott, mint lomha konzervativ gépezet, messze az élő irodalom mögött, ahol a századfordulókor állt! ... Mint a művelődésnek minden igazán komoly vezérében, benne se pusztán a szükségletek hideg és közömbös mérlegelése hívta elő a kezdeményező gondolatot, hanem egyéniségének játszó kedve, lelkének meleg kíváncsisága, érdeklődésének a közösség szükségleteiben feloldódó nemes önzése. Játszott. Elbocsátotta a gondolatot, bedobta a modern magyar tudományosság lappangó vizeibe, vájjon milyen hullámokat fog verni... Készen áll-e már ilyen feladatra a fiatal, új magyar tudományosság, amelynek előbb-utóbb jönnie kell ? Vele együtt kíváncsian lestük az eredményt. Inkább kételkedve, mint kíváncsian. Tudakozódtunk jobbra, balra, figyeltünk: várjon készülődik-e valaki! De nem vettünk észre semmit. Előre lemondóan jósolgattuk, hogy a pályázat eredménytelen lesz. Annál jobban meglepett mindnyájunkat, amikor rendre a tizenegy pályamű beérkezett. Ő, szegény Kuncz Aladár, akkor már súlyos betegen feküdt. Azzal a mosolyával hallgatta a pályaművek beérkezéséről közölt híreinket, amely mindig megjelent az arcán, ha valamilyen szép ugratása sikerült. Nem érhette meg azonban azt az örömöt, hogy a pályázat eldöntésének is részese lehessen. Nem ismerhette meg annak a fiatal magyar tudósnak, Szerb Antalnak a nevét, ki nyertes pályaművével mindnyájunk előtt jólismertté lett. Amikor az idei marosvécsi írótalákozón Makkai Sándor és Molter Károly felolvasták érdekes jelentéseiket a beérkezett pályaművekről, amikor örömmel és egyöntetűen szögezték le a pályázat eredményességét, sokunknak gondolata kereste fel a halott Kuncz Aladárt. Elképzeltük örömét, érdeklődő izgalmát. Sőt elképzeltük azt is, hogyan mérlegelne, turkálgatna, kóstolgatna a pályaművek között, amikor már a legfigyelemreméltóbbakat kiválasztotta. Talán neki nem is lett volna olyan meglepetés, a szinte ismeretlen név, a nyertes mű szerzőjének neve sem, hiszen ő figyelmével olyan nagy területeket tudott bejárni a magyar irodalom világában. A pályázat sikere felett való örömünk így kapta a szolid, meghatott mélabú színét, amikor az ő múlhatatlan emléke közöttünk megjelent. Láttuk, hogyan él tovább és jár életünkben elindított gondolatai nyomán. Hogyan gazdagodik életműve halála után is megvalósult gondolataiban ... Meggyőződésünk az, hogy Szerb Antal műve, ha a maga teljességében elkészült, nemcsak a mi kis, bensőséges erdélyi magyar kultúréletünknek lesz kimagasló eseménye, de az egész magyar tudományos életnek is, új elvi kilátópontokat teremtve, új tudományos látást hozva és új folyamatot indítva el... Vele azonban új, jelentős kép vésődik arra az életműre is, amelyen a halott Kuncz Aladár neve áll, amely gondolat gazdagságával, nagy irányító erejével ma is teremti életünket, mint láthatatlan magvető ... Kovács László.