Pásztortűz, 1932 (18. évfolyam, 1-24. szám)

1932-09-30 / 17. szám

Új élet kapujában. — Karácsony Benő regénye. Két kötet. Érd. Szépm. Céh kiadása. — Keretes regény. Kiinduló pontja egy reménytelen emberi mélység, a vége még reménytelenebb. Az, ami közbe esik a drámaiság megrázó hul­lámaiban annyira lebilincselő és oly megható, hogy a legnagyobb regény­írók műhelyeit juttatja eszünkbe. Az orosz fogságból hazafelé tart Tanak mérnök. Féllábbal. Vasúti ko­csik tetején, gyalog, éhségek és szen­vedések között. Ha fáradt és lankad, emlékeit veszi elő. A felesége arca gyűl fel előtte s ez újra és újra erőt önt beléje. Hazaérkezik. Családi ott­honát feldúlva találja. Felesége nem várta. Gyermeke és szeretője van. Közömbös és irtózik féllábú férjétől. Tunák hazamenekül a szülői házba. Apja már meghalt, lánytestvérei ide­genek lettek. Egyik húga kommunis­ta, másik egészen elzüllött, anyja kétségbeesve tehetetlenül néz min­dent. Lassan minden összetörik Tu­­nokban. Visszamegy a városba, elő­veszi diplomáját, de megzavarodik, mert az a tiszta és puritán polgári múlt, melyet a háború előtti évekből az orosz pusztákon át hazahozott, senkinek sem kell már. Klasszikus kultúrájú építész­mérnök, aki lassan­­kint teljesen elveszti talaját a mo­dern formák és a háború utáni gyors szabadverseny stílustalan tombolá­­sában. Lejjebb és lejjebb zuhan. Med­dő kínlódások után ismét össze akar­ja szedni magát. Nagy vállalatba kezd. Ötletét azonban elharácsolja egy korszerű himpellér. Az erőske­ — 276 — FIGYELŐ Az Erdélyi Helikon irodalomtörténeti pályázata Az erdélyi magyar írók idei marosvécsi találkozó­jának kétségkívül legkimagaslóbb, a közvéleményt leg­inkább érdeklő momentuma volt a százezer lejes iroda­lomtörténeti pályázat eredményének eldöntése, és e dön­tés nyilvánosságra hozása. Az 1930. évi marosvécsi talál­kozón hozták az írók azt a határozatot, hogy a Kemény János báró és neje által adományozott 30.000 lejes díjat nem adják ki sem egyes író, sem egyes mű jutalmazá­sára, vagy kitüntetésére, hanem felhasználva a díj ado­mányozóinak azt a rendelkezését, hogy az esetleg vala­mely fontos irodalmi mű megírásának előkészítésére is felhasználható, pályázatot írtak ki modern magyar iro­dalomtörténet megírására, amely alkalomból a díjat Kemény János báró 100.000 lejre emelte fel. A gondolat felvetője Kuncz Aladár volt, aki iro­dalmi kultúránk sok gondját hordozta egyéniségének kedves, gondtalan felszíne alatt. De benne nemcsak egy modern, friss, a mai életnek és kiváltkép a mi látásunk­nak megfelelő magyar irodalomtörténet utáni kívánság élt, hanem nyugtalanította, képzeletét mozgásba hozta az is: vájjon mi lehet ma magyar glóbuson ilyen pályá­zatnak az eredménye!... Akad-e magyar tudós ember, megszületett-e már az új magyar irodalomtudományi Vájjon nem áll-e még ma is ott, mint lomha konzervativ gépezet, messze az élő irodalom mögött, ahol a század­­fordulókor állt! ... Mint a művelődésnek minden igazán komoly vezérében, benne se pusztán a szükségletek hideg és közömbös mérlegelése hívta elő a kezdeményező gon­dolatot, hanem egyéniségének játszó kedve, lelkének me­leg kíváncsisága, érdeklődésének a közösség szükségletei­ben feloldódó nemes önzése. Játszott. Elbocsátotta a gon­dolatot, bedobta a modern magyar tudományosság lap­pangó vizeibe, vájjon milyen hullámokat fog verni... Készen áll-e már ilyen feladatra a fiatal, új magyar tu­dományosság, amelynek előbb-utóbb jönnie kell ? Vele együtt kíváncsian lestük az eredményt. Inkább kételkedve, mint kíváncsian. Tudakozódtunk jobbra, balra, figyeltünk: várjon készülődik-e valaki! De nem vettünk észre semmit. Előre lemondóan jósolgattuk, hogy a pályázat eredménytelen lesz. Annál jobban meg­lepett mindnyájunkat, amikor rendre a tizenegy pályamű beérkezett. Ő, szegény Kuncz Aladár, akkor már súlyos betegen feküdt. Azzal a mosolyával hallgatta a pályaművek be­érkezéséről közölt híreinket, amely mindig megjelent az arcán, ha valamilyen szép ugratása sikerült. Nem érhette meg azonban azt az örömöt, hogy a pá­lyázat eldöntésének is részese lehessen. Nem ismerhette meg annak a fiatal magyar tudósnak, Szerb Antalnak a nevét, ki nyertes pályaművével mindnyájunk előtt jól­­ismertté lett. Amikor az idei marosvécsi írótalákozón Makkai Sándor és Molter Károly felolvasták érdekes jelentéseiket a beérkezett pályaművekről, amikor öröm­mel és egyöntetűen szögezték le a pályázat eredményes­ségét, sokunknak gondolata kereste fel a halott Kuncz Aladárt. Elképzeltük örömét, érdeklődő izgalmát. Sőt elképzeltük azt is, hogyan mérlegelne, turkálgatna, kós­tolgatna a pályaművek között, amikor már a legfigye­lemreméltóbbakat kiválasztotta. Talán neki nem is lett volna olyan meglepetés, a szinte ismeretlen név, a nyertes mű szerzőjének neve sem, hiszen ő figyelmével olyan nagy területeket tudott bejárni a magyar irodalom vilá­gában. A pályázat sikere felett való örömünk így kapta a szolid, meghatott mélabú színét, amikor az ő múlhatatlan emléke közöttünk megjelent. Láttuk, hogyan él tovább és jár életünkben elindított gondolatai nyomán. Hogyan gazdagodik életműve halála után is megvalósult gondo­lataiban ... Meggyőződésünk az, hogy Szerb Antal műve, ha a maga teljességében elkészült, nemcsak a mi kis, benső­séges erdélyi magyar kultúréletünknek lesz kimagasló eseménye, de az egész magyar tudományos életnek is, új elvi kilátó­pontokat teremtve, új tudományos látást hozva és új folyamatot indítva el... Vele azonban új, jelentős kép vésődik arra az életműre is, amelyen a ha­lott Kuncz Aladár neve áll, amely gondolat­ gazdagságá­val, nagy irányító erejével ma is teremti életünket, mint láthatatlan magvető ... Kovács László.

Next