Pásztortűz, 1934 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1934-11-15 / 21. szám

játéka. Az élet napos oldalán látott örömökre írta „Véletlenség“ című elbeszélését, ezt a tragikus ellenvéleményt a szélső bocsánatra: a végzet ott is büntet, ahol mi észre ne vesszük megszokott fogyatkozásainkat. Sipos sem a ború, sem a derű nagy, világirodalmi példáit nem ismerte, csak azok magyar utódait, azért naivul ráhibáz egy-egy Dostojevski- témára („Édes Istenem, hol vagy“), egy Richepin-i paraszt-hangulatra („Pitymallatkor“), vagy egy-egy Zola-i részletrajzra (,,Kastélytető föllángol“). Érdekes, hogy művészileg kiértebb ez a kezdő író, mint szociálisan. Nagyobb volt a fegyelme az írásban, mint a társadalmi gátlások elleni harcában: néha természetünk emberi láncai ellen is riadót fújt. De bár Sipos szociális írása emelkedő értékű volt, mégsem azáltal nőtt ama különös erdélyi emberré, akinek megszerettük. Nem is a „Székely tölgy és a spanyol gránátalmavirág“ című novellájával, sem verista, forradalmi regénytöredékével nem fogalmazta meg tartósan az akkori zűrzavarból kimentett erdélyiséget, hanem „Hazafelé“ című himnikus prózájában. A székely bakát a frontról hozzánk, hazahajtja a föld öléből fakadó hívás, mert „ez a föld nélküle már nem az a föld, ami volt“. Mikor ez a novella keletkezett, az expatriáló vonatok idején, sokan fáztak tőle, vakmerőnek és koraszülöttnek, kártékonyan pacifistának bélyegezték, destruktív és demagóg mellékízűnek pecsételték. S rövid idő múlva alapigazságunkká, sajtópropagandánkká lett az író lázálma, szenvedésünkben kiegyenesítő jelszóvá, az erdélyi együvétartozás görcsösen ismételt, közös veszélyben megtartó szólamává. Minden megalázáson túl itthon vagyunk! —roppantotta dacosan Sipos és fittyet hányva az írói műformajátéknak, tettnek vallotta a művészi termelést. S bár Jókai nem azért nagy író, mert megjósolta a repülőgépet, Sipos sem azért indult erdélyi írónak, mert viharban is vallotta a sokfelől zaklatott igazságot, hogy Erdély népei történelmi testvérek, — mégis e költői takarodó hallatára, a „Hazafelé“ megjelenésekor figyelt föl mindenki ennek a fiatal eszméltetőnek a munkájára. E nem sovén, de másképpen és szebben magyar toborzó után ocsúdtak nálunk a tudatos erdélyiek ájulásukból. Egyszerre szépnek érezte a közvélemény az Áprily-Reményik-Tompa-féle transzilván triót és a próza bátrabbjai lassanként hozzáfogtak az örök Erdély földolgozásához. Azonban kellett hozzá a vallomástevő első reflexe, egy látszólag radikális mozdulat, mely lényegében csak egy gesztus volt az örökkévaló magyar népéletnek újabb válfajához: élni annyi, ■mint változni. Hőkölve törölték a szemüket az álmodni szeretők, sértő volt az íródobta kesztyű és ma már kiábrándulva, világosan látjuk, hogy botránkoztató és botránkozók közül Sipos szerette jobban a fajtáját. E rövid és zajos írói pályafutásban természetes tempó volt a rapszódia. Aki emlékszik elesett alakjának töredezett erkölcsiségére, sajátos szegényember-észjárására, az érthetőnek fogja találni a siető, bűnös emberfiának al kalaplengető tiszteletét amaz ország felé, ahol a Hossz átütés lakik. A földön a veszteségoldalra vezetett lelkek kihagyásos logikával beszélnek, kisietnek a nyársfiak világából: túl vár a terített asztal! De Sipos a halál árnyékában mindenkinél bátrabban vállalta az egészségesek szerepét is: gyakorlativá tenni a jóság filozófiáját! Gáttalanul rohant e küldetése útján. Egyszerre váratlanul versben szólalt meg, hogy bensőségesebb és szabadabb lehessen. Megírja egyik legmegrázóbb gondolatát, a lázadó keresztyénét, aki összetöri az orgonát, hogyha a halál nemcsak az apára, hanem a fiára is leselkedik. Kemény dokumentum ez az erdélyi irodalom egyetemességére: pöröl az ember Istennel is faja halhatatlanságáért. Pedig a halhatatlan ember égre tör és tüzet lop, míg a halandó jó és engedelmes. A véges ember passzív és nyájszellemű, de ami belőle végtelen, az gyermeki, eredeti, aktív és művészi. Síposból az utóbbi tulajdonságok látszottak jobban. Azért nézték forradalmárnak, írósága szociális témáiból következik. Egyik legérettebb írása, mely Csehov szárazdajka-témáját juttatja eszünkbe, a suszterinas kálváriáját rajzolta meg, a házba lopózó Jézus édes megkönyörülésével. Szociális elmélyülése vitte történelmi területekre is, mert pályadíjnyertes novellájában, a „Vajúdó idők küszöbén“ címűben az egykor megkínzott Erdélyt emeli hősévé az első pórlázadás hajnalán. Megérdemelte volna ez a komoly erdélyi férfikvalitás, hogy mint a belga irodalomban a vallon és flamand csere teszi, az erdélyi román és szász köztudat is fordításokkal hálálja meg Síposnak a feléjük magyarul dobogó jószívet. * A költő halála csak művészi szempontból be nem váltott ígéret. De emberi és fajközi, erdélyi programmja példamutató síttörés. Pedig egyik csírázó, tüzes mesemondó értékünket is benne veszítettük el. Miután Berde Mária fölfedezte a „Zord idő“-ben, hamarosan Benedek Elek üdvözölte, majd az erdélyi irodalmi nyilvánosság a Helikon tagjává emelte, végül Babits Mihály is elismeréssel fogadta írónak. Alakjaiba olyan lehelletet tudott fújni, mintha azok emberöltőknél hosszabb és tartalmasabb életre készülnének. Nem voltak modernek, hanem korszerűek. Etikájuk és etikettjük a zivataros jelené, de szívük és tennivalójuk a jövendőre appelláló Siposé. És pályájuk végtére élesen kanyarodik el a rombolás országútjáról, titkon valamenynyien békére szomjas, hadifáradt erdélyiek. Faji dühtől mentes, összeférő, istenmosolyogta játékú, erdélyi szenvedők. A Sipos Domokos lelkének világranemzettjei: Erdély örökösei. A fájdalom és az önmagunknak való szemrehányás persze, hogy elkésett a költő sírja fölött. De sokat élt, aki mindnyájunk holnapjáért élt. Igaz, nehéz felejteni a porsátorát is, magas homlokát, melyben Erdély szép nyugtalansága dúlt, morbid alakját, melyet áldozatul kínált a közösségnek, tág zöld szemében a lobogó lángot, mely csonkig égette teste kanócát. És senki sem adott neki érte semmit. Azért adakozó tenyere a sírból is kinyúlik az elé, aki kezébe veszi könyveit. Mi is, akik itt vagyunk a tiszteletére, mit adhatunk neki vissza! Kuncz Aladár megírt egy jelenetet egy magyar állomásról, hol a magyar kommün pesti éhezőinek zsúfolt vonatát egy népbiztos megállítja, átmotoztatja és az élelmiszereket az elgyötört tömegtől elrekvirálja. Forr a gyűlölet a szemekben s a durva népbiztos állja a fojtott szitkokat, élvezi fegyveres hatalmát. Mikor tetőfokra hág az elkeseredés, a legdrámaibb feszültségben a vonat tetején váratlanul fölharsang egy tárogató. A vörös katonák s az utasok döbbent-boldogan hallgatják s a népbiztos szorongva érzi, hogy csatát vesztett. Megszólalt a nemzeti géniusz és a csöndnek tisztelgő pillanatát parancsolja önmaga előtt. Fegyvernél is, ételnél is több a szabadság dala . • Ezt a pillanatnyi tisztelgő némaságot megérdemli tőlünk az erdélyi töröksíp, Sipos Domokos. Azután tovább gyűlölködhetünk.