Pécsi Figyelő, 1882 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1882-04-22 / 16. szám

11-ii­­ A „Schulverein.“ Bekövetkezendő nagy események előre vetik árnyékukat, előkészületek nélkül ország-világ átalakulások nem történnek meg. Felkapták különösen nagy elő­szeretettel az osztrák-magyar biroda­lomban, hogy a német egység be van fejezve, nagy előszeretettel kivált ná­lunk, mert e hiedelem legalkalmasabb arra, hogy az osztrák állam szétgravi­­táló sokféle elemét összetartsa. Berlinben azonban máskép gon­dolkoznak, de ezen gondolatukat el­árulni még most korainak tartják. M­aga a német egység megterem­tője Bismarck, herczeg korántsem tartja művét befejezettnek, de még a „nagyném­et“ párt sem. „Das Vaterland muss grösser sein!“ Nemcsak a keleti és északi, de az adriai és fekete tengernek is Né­metország partjait kell csapkodnia, ettől azonban még most távol állanak. A németség úttörői még­is nem csüggednek, lassú türelmes munkával mindinkább közelednek czéljaik felé.­­ Német dinasztiát állítottak Berlin­ből a román, a bolgár trónra, megvan ezeknek a feladatuk szabva és annak meg is fognak felelni annak idején. Idején valónak találták Berlin­ben, hogy okkal-móddal mozgásba hozzák a Magyarországon szunnyadó német elemeket, bizonyítani kellett Európa és a nagyvilág előtt, hogy a német czivilizáczió áramlata meddig hatolt már keletre, mily nagy az ereje s főleg mennyire túlsúlyban van, ha nem is számra, de anyagi és erkölcsi erőben a szlávság felett. M­ert már most­ama távol jövő­beni időre készülnek elő, midőn szá­mításuk szerint Magyarország terüle­tének hovatartozandósága felett a né­met és orosz birodalom közt meglesz a versengés. A nem hivatalos színezetű berlini­ ­ Schul verein erre igen alkalmas közeg­nek mutatkozott. A rágalmakra és ürügyekre fek­tetett vádak, miket a Schulverein a magyarokra szórt, megtermették gyü­mölcsüket, az ide bevándorlóit és megtelepedett németek utódai minde­nütt népgyűléseken tiltakoznak a Schulverein rágalmai, beavatkozása s feltolt pártfogása ellen, mozgalomba jött a németajkú magyarság, a ma­gyarországi németek helyzete sat. vita tárgya lett és ez volt az, a­mit Berlin­ben titkos tényezők a Schulverein ál­tal elérni akartak és el is értek. Soha se mozdítsák azért elő e mozgalmat a hazafiak,­­ mert csak berlini czélnak szolgálnak vele, czél­­szerű­bb lett volna ama haszontalan súly nélküli rágalmaknak agyonh­all­­gatása s legfeljebb a külföldön terjesz­tendő röpiratok általi megczáfolása, mert a mozgalom terjesztése és álta­lánossá tétele érdekében áll a nagyné­met politikának, mely nem fog elhall­gatni ezernyi népgy­űlési határozatok és visszautasítások dácsára, hanem ráfogásait újabb s újabb rágalmak­kal fogja tetézni, czéljainak szolgáló eszközt pedig hazánkban eleget fog feltalálni, mert ha­bár a benszülöttek túlnyomó nagy részben legőszintébb hívei a magyar állam eszméjének, nem mondhatjuk ezt, az újabban be­vándoroltakról és azokról sem, kiknek elődeik a horvát­ határőrvidéken és az erdélyi földön telepedtek le, jövő or­szágalakulások pedig a nézetekben szinte nagy változtatásokat szoktak előidézni. »• !» i »• ;t| a-■k n-111a­vii­il-n­él li­l­éki f «,ffik li­léi ck ;»• -! S Á B 0 ■ A» A sötét világrészen át. Stanley utazása Közép-Afrikában. Irta: Rohlfs Gerhard. (Folytatás.) És ha ezt beszéli, hogy Európából 10000, Amerikából 5000 fehéret könnyű szerrel vihetett volna, — benszülöttek is voltak elegen, kik készen állottak, hogy az ismeretlen világrészbe való behatolásnál vele menjenek. A leggondosabb válogatás daczára is gyilkosok, rablók elég bőven jutottak a csapatba. Most „Schaur­“-t (tanácskozást) tartottak. Az angol consul előtt szerződés köttetett, minden ember 4 havi előleget kapott, az összes márka pedig, 18000 an­gol font (8165 kg.) 60—60 fontos cso­magokba osztályoztatott. A teherhordás tehát ily módon 300 embert vett igénybe. Most hat darab show-on, Sanzibarból át­keltek a szemben fekvő Bagamoyoba 1874. évi november 12-én. Mily kellemetlenségei voltak utazónk­nak már útja elején is. Alig telt el há­rom óra, már egész Bargamoyo forrongott. „A fehér ember elhozta Sanzibar összes rablóit, gyilkosait, munkakerülőit, hogy a várost elfoglalja.“ És a midőn a nyugal- TMat. nagy nehezen helyreállította az igazi bűnösök megbüntetésével, újabb tanácsot tartott és megígérte embereinek, hogy két nap múlva belebb mennek. Most végre csend lett. 1874. évi november 17-én reggeli 9 órakor el is indultak. Az út iránya pár­huzamosan haladt a további utazók által leírt iránnyal, csakhogy 30 milessel fe­lébb észak felé. Eleinte a vidék nagy­szerű volt, de a talaj mindinkább emel­kedett, úgy hogy az expeditio deczember közepén már ezer méter magasságban volt a tenger színe felett, így értek Mowapwaba, hol szemlét tartott emberei felett. És kitűnt, hogy 50-en már elhagy­ták az expeditiót, mielőtt még Mowapwaba értek; a részükre kifizetett előleget, de gyakran még a fegyvert is magukkal vit­ték. A gyöngébbeket különben is hátra kellett hagyni és ebből kitűnt, hogy a legczélszerűbbnek látszó intézkedésekkel sem lehet az embereket kötelességük tel­jesítésére szorítani. Ez alkalomból mondja Stanley azon szavakat, melyeket minden afrikai expe­­ditióra vállalkozónak emlékében kell tar­tania. „Ha mindazon emberek híven tel­jesítették volna szerződésüket és ígéretei­ket, bármily támadásnak is sikeresen el­lenállhatunk volna, mert már csapatunk nagysága is tiszteletet gerjesztett volna oly vidékeken és oly néptörzsek között, hol csakis az erőt és házaimat tisztelik.“ A szép és gazdag vidékeket csakha­mar elhagyott, puszta tájak váltották fel, megkezdődött az esőzés és hogy mily szám­­u sorsa volt az expeditiónak, arról utaz­ó magánlevele tanúskodik, a töltött karácsonyi ün­nepeit írja le: „Hét láb széles, nyolcz láb hosszú, a közepén egy rúd által alá­támasztott sátorban lakom. Minthogy teg­nap egész nap esett, sátrunkat át- és át­nedvesedett talajon kellett felütnünk, melyet az ide-oda járó szolgák vastag, de folyó iszappal vontak be, melyen minden egyes lábnyom, czipasark, köröm meglát­szik. A sátor falait ujnyi vastagságú sár borítja, a fedéltakaró össze van csava­rodva, az egész menhely oly kevés vigaszt nyújtó, oly nyomorult kinézésű, hogy minden még növeli az én nyomorúságo­mat, mely pedig az iszapba belenyomó­dott sajátszerü, hyerogliph alakú rajzok láttára is eléggé nagy stb.“ Ráadásul még veszekedés támadt a kisérök között, be­tegség és más kellemetlenségek szaporí­tották a bajt. Épen 1875. évi január 1-én Tschalela helységből kiindulva, Stanley elhagyta a nyugati irányt és északnak fordult. Az akadályok száma most sem fogyott, az expeditio élelmi­szerekben hiányt szenve­dett, a sűrű cserjék is majdnem lehetet­lenné tették az előrehaladást. Az élelem hiány­éhséggé fejlődött, midőn az épen nem barátságos Wam­mik területére értek, kik különben a tenger vidéke óta a leg­szebb embertörzset képezték. Mindehez járult még, hogy Poekock Edwardot és három Wangwant, kik életveszélyesen megbetegedtek, hordágyakon kellett szál­lítani, sőt az előbbi nem bírta a h­agy­­mázt elviselni és Tschwinguban lelte sírját. A kíséret elővigyázatlansága sokszor igen veszélyes dolgokat szült, így egy alkalommal a Stanleyt kísérő wangwanok egyike tejet lopott a vingataktól és ez majd háborút eredményezett. Az expedi­tio néhány tagját, kik távolabb maradtak a főcsapattól, megtámadták, megsebezték, sőt meg is ölték. A wangaturokkal meg épen ütközetre került a dolog. Stanley kénytelen volt táborát palisabsánczokkal körülvenni, a környező erdő­területet mintegy 200 méternyire kivágatta és így aztán nyugodtan nézhetett a vadak táma­dása elé. Minden roham diadalmasan vissza is vezetett, de a nyugalom csak akkor állott helyre, midőn maga az expe­ditio vette át a támadó szerepet. A közel falvakat Stanley kénytelen volt elpusztít­­tatni és végre csapatját útnak indítván, ostrom alá vetette a sziklahegyet, melyet a wangaturok vár gyanánt védelmeztek. A nyakra-főre menekülő ellenséget azon­ban nem üldöztette. „Tudtuk, beszéli az utazó, hogy többé nem fognak minket bántani. Néhány fegy­verünk az ellenség kezébe került, de azokat újra visszavettük. Midőn a harma­dik nap estéjén összeszámoltuk vesztesé­günket, kitűnt, hogy huszonhárom embe­rünk elesett, három megsebesült, hogy ti­zenkét fegyverünk elveszett és négy láda töltényt­­felhasználtunk.“ Összesen ötven­három emberrel kereskedett a csapat létszáma. De az erélyes fellépés használt és a vadak felhagytak a támadással. Végre termékeny, gazdag tájakra és barátságos törzsek közé jutott az expe­ditio. A vendégszerető Monbin­ faluból a gazdag Tskumaba értek, hol az utas min­dig kap ennivalót, csak pénze legyen elég. Pénz alatt persze itt nem Mária Terézia tallérok értendők, milyenek Abissiniában és a tulajdonképeni Közép-Afrikában van­­nak forgalomban,­­ hanem inkább kü­lönféle áruk, csereeszközök. E czélból Stanley már Lanzibarból jó csomó porté­kát vitt magával: szöveteket, kendőket és vörös sapkákat, nagy és kicsiny, kerek és lapos gránátokat, melyek ép úgy, mint a vastag érczsodronyból készült gyűrűk ki­váló keletnek örvendettek. Most a dúsgazdag fensik termékeit az expeditio lábai elé rakták. Búza, ga­bona , bab, burgonya kása és más­nemű eledel bőven jutott, dinnye és egyéb kerti növény csakhamar visszaadta a csa­pat régi jó kedvét. És Stanley sohasem fukarkodott, már azelőtt is a „nyitott ke­zű fehér ember“ hízelgő melléknévvel lett felruházva. (Huyu Msungu nn fun­­gua mikono.) Itt újabb teherhordók lettek szerződ­tetve és Usihatól kezdve 600 miles tá­volságban az óc­eántól­­igen szép és a barom tenyésztésre alkalmas vidék kezdő­dik, mely csak a Victoria-Nyanzanál ér véget. Az elszórtan heverő szürke szikla­­tömegekről körülnézve, végtelen közben nyúlik el a legvarázsolóbb láthatár; bás­­tyaszerű hegyek, hullámosan emelkedő dombok között dús termésű sikság zöldei, melyen nyájakra osztva ezer és ezer ba­rom legel.“ .(Folyt. küv.) Rövid megjegyzések. Laptársunk a „P. B. H.“ ezeket fogja reánk: „A szabadelvű párt elveit vallani egyenlő a sárga fekete reakczióval.“ Visz­­szautasitjuk, mi ezt nem írtuk. Mi ezeket írtuk, „hogy a fúzióból ki­került kormánypárt „ szabadelvűsége “ egyenlő a feketesárga reakc­ióval.“ Ez pedig nagy külünbség. Azután jól jegyezze meg magának, hogy a volt Deákpárt, nem a mostani ma­gát szabadelvűnek kürtöttő kormánypárt. A Deákpárt feloszlott, meghalt még Deák Ferencz életében, bizonyságunk maga Deák Ferenci, ki azt mondd volt pártjának „az ördög a ti vezéretek, nem én!“ Hasz­talan sorolja tehát a deákpárti czelebri­­tásokat a hipokrita szabadelvűek közé. A „szabadelvű“ pártnak tulajdon­­kép elve sincsen, a programmja az van, de nem vallja be, mert az nem egyéb, „mint feltétlenül mindenben engedni, a­mit az udvar kíván, ez által a régi bizalmat­lanságot megszüntetni, addig pedig a párt emberei érdekében a­hol csak lehet, min­dent kihasználni.“ A magyar nyelv pedig, az nagyon megfér a feketesárgasággal, bebizonyította ezt az udvari kanczellária, a helytartóta­nács és az adminisztrátorok hada bővében. Egy helyreigazítással is tartozunk. — A Haynau és Bach uralmat nem csak olyan magyar benszülöttek szolgálták, kik paszszionátus feketesárgák s az absolut uralom hivei voltak és most is azok, nem csak olyanok, kik kenyérre szorulván, azt más után meg nem kereshették, de azért reménységüket a magyar alkotmány diada­lában soha fel nem adták, hanem szolgál­ták olyanok is, kik e szolgálatot megutál­ták, de szentebb kötelesség által gyámolí­­tásra szorult vagy szülők, felnevelendő test­­vérek, agy saját gyermekeik irányában kényszerítve voltak reá, noha a magyar önvédelmi harcéban önként és örömmel ajánlották fel életüket és vérüket az imá­dott hazának. A­kinek ez utóbbira még alkalma nem volt, annak jobb lesz ha az effélék­ről hallgat, és örüljön annak, hogy ő soha sem jött oly kényszerhelyzetbe, hol vá­lasztania kelle a szülők és haza iránti vélt kötelesség és érzelmei közt, de nem is szabad elítélnie azt, ki az önkény uralma alatti szolgálatával a hazának mit sem ártott, de polgártársainak a hol lehe­tett, segítségére volt. — Az afféle nyú­­zások, minők most vannak napirenden akkor előttük ismeretlenek voltak. Úgy látszik, hogy a feketesárga sza­­badelvilség sötét lovagja úgy szeretne te­kinteni mindenkit, ki a Bach korszakban hivatalt viselt, hogy az már azzal eladta lelkét az ördögnek s most már akarva nem akarva támogatnia kell a Pécsnek szolgáló kormányokat, de nem addig van ám, sok ezeren szolgálni kénytelenek a mai kormányt is, pedig utálják s ott is hagyják, ha erre nékik mód és alkalom kínálkozik. A személyeket bevonni elvi vitába nem szeretjük, sárgafekete lovagunk más­kép tesz, nevek emlegetése nélkül intézi csapásait a rágalom és gyanúsítás megve­tendő fegyverével. Ellennü­nkben­­ e fegy­ver is tompának bizonyult be. Csak any­­nyit jegyzünk meg, hogy a lovag urat hajával kell vélnünk minden hazafias ér­zetnek, nem akarja elhinni, hogy más ta­lálkozik, ki magán­érdek nélkül, sőt en­nek­ feláldozásával szeresse hazáját! Biztosíthatjuk pedig lovag urat, hogy az ön rágalmazottja nem egy kis tör­vényszéki jegyző, hanem most kúriai bíró lehetne, ha akart volna annak idején ál­lamszolgálatba lépni s hogy a­ közjegy­­zőség inkább megfelelt volna hajlamának, mert a meddig az illető kötelességéhez hű, ez állása független a kormánytól, — de még arról is biztosítjuk, hogy kine­­veztetése annyira közönyös volt előtte, hogy noha a Tiszaurszineváltozása ide­jében és később a Tiszaregimé mézes he­teiben a fővárosban volt, nem tartotta ér­demesnek magát az akkori igazságügyi miniszternek bemutattatni s még kevésbé az akkori mindenható államtitkárnak, de még végre arról is biztosítjuk, hogy azon esetben, ha akkor a mostani igazságü­gy miniszter megmarad, a kérdéses közjegy­zői állomásra legalább is nem lett volna pártérdemek jutalmazására egy oly ember kinevezve, ki folytonos fegyelmi és bűn­vádi retortákon át hosszú idei felfüggesz­tés közben első fokon elítélve, a felső fó­rumokon csak nagy nehezen tudta elker­­getését megakadályozni. Végre is azt mondják a lovag urnák : „si tacuisses, philosophus mansisses“. Azt fogja reánk mint „szélsőkre“, hogy koczkára tesszük a nemzet jövőjét, hogy jelszavunk : „Mindent, vagy semmit“. Ez pedig újra rágalmazás. De nem ezt akarjuk most bizonyí­tani. A deákpárti és tiszaparti közlönyök­ben évek során át elkelepett efféle frázisok úgy elkoptak már, hogy szóra sem érde­mesek, másra akarjuk a feketesárga lovag urat figyelmeztetni, arra t. i. hogy éppen az itt érintett czikkében általa egekig magasztalt ifjú erejű, ősz hajú kormány­­párti korifeus egy képviselő választási program­jában használta ama frázist ekkép „Vagy mindent vagy megsemmi­sülést“ és ezzel fejezte be a szélsőségek szélsőségét túlliczitáló kiáltványát. A lovag úr által annyira felmagasz­talt férfiú azóta nagyon más meggyőző­désre jött és éppen ezért nem szereti, ha a múltbéli hasonló nyilatkozványai fel­­melegittetnék. Mi nem is tesszük, ha lovag úr egy lélekzet alatt mindkettőre t. i. a férfiúra és nyilatkoz­vány­ára nem emlékeztet. A delegácziók e hső 15-én u­jra ösz­szeültek Bécsben, hogy megszavazzák a közös kormánynak bosnyák szükségletét, mely 23,733,000 frt-ra van számitva de csak október végéig.­­ Ez összegben be van tudva azon 5,344,000 frt is, mely váracsok, laktanyák és utak építésére van előirányozva s melynek megszavazása nem a delegácziók hatáskörébe tartozik, de most abba bele vonatott. — Az „Egyet­értés“ kiszámítja, hogy Bosznia-Herczeg­­ovina elfoglalása, a menekültek etetése satöbbi ebből eredt költségekhez ez év végéig csupán a szegény Magyarország nyolczvan millióval járul hozzá. — Mennyi folyó szabályozást, csatorna­építést és más hasznos beruházást lehe­tett volna véghez vinni eme nyolczvan millióval , miket kormányunk kidobott! Vájjon megjön-e a feleletlevonás nagy napja ? Pécs, 1882. április 22-én. IG-isz s­z­é­­zzel. Hirdetések ára, ugy öt hasábos petit sor igyszeri megjelenéséért fi kr., 3-szori 5 kr., g tó-szerért d­­r. fizetendő. — Midjih hirdetés után 30 tr. Mijigdij fizi- ii Undo, k cvik­tér 1 petit sori 10 kr. I k hirdetési díj előre Izetiadij. | Előfizetési díj: ij Pollii figj Presitt házhoz küldve: a igiu iira 5 frt, félévre 2 frt 50 tr. t z« mgjtd ám 1 frt 25 kr. E g­y e­d s­z­á­m 10 kr. 1 , iltgjab­an­ midig szombaton I ügyes Irinái kaphatók Weidniger H.­­ könyvkor. (Széchényi-tér.)PÉCSI 1----------------------------—-----------» Szerkesztői. Iroda: Ferencziek utczája 44.sz. I. emelet. Kéziratok vissza nem küldetnek.­­ A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal úr a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm G. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. Kiadó 13.f­z­ata­li Böhm C. F. ügynöki irodájában. Ferencziek templomának áteltenében. Külföldi szemle. Megmarad-e Ignatieff orosz belügy­miniszter, vagy elmenesztelik-e ? — E kérdést szellőztették a lefolyt héten a lapok hosszú hasábjain, ha elmegy ki lesz utódja? Lobanov h­erczeg-e vagy Szuvaloff gróf, azután elfogadják-e Ignatieffet Párizsban orosz nagykövetnek, vagy kikérik-e, hogy tekintve ama bizalmatlanságot, mit cme kinevezés Berlinben előidézne, inkább meg­kíméljék tőle a franczia köztársaságot ? Azt is emlegetik a lapok, hogy Lorisz­ Melikoff herczeg a külföldről visszahiva­­tott volna, miután azonban ez és Szuva­loff gróf a czárnak azt tanácsolják, hogy alkotmányt adjon, nem igen valószínű, hogy győztesek maradjanak az önkény­­uralom áramlata ellen, mely a pánszláviz­mussal szövetkezett, ezzel és vas szigorral szeretné a nihilistákat kiirtani. Moszkvában a koronázási templom alatt is újonan készített aknákat fedeztek fel, minek folytán azután nagy számú elfogatási eszközöltek, természetes, hogy az elfogottak nagyobb száma ártatlan a merényletben. A török-orosz hadi kárpótlás tárgyá­ban az alkudozások megszakadtak és az orosz nagykövet elhagyja a török fővá­rost.­­ A porta nem sokat törődik vele, támadástól most nem fél, a hadi kárpót­lás ügyét pedig soha napjára elhalogatni érdekében áll. A franczia közoktatási törvény miatt a kormány és a püspökök, illetőleg a ró­mai kúria közt feszült viszony keletke­zett, a pápa azonban meg sem engedi, hogy nyílt Szakadás legyen belőle. Parnell az ír földliga vezetőjét csak becsületszóra bocsájtották szabadon, hogy Párizsba utazhasson s azon feltétel alatt, hogy szabadsága idejében az agitácziótól tartózkodjék. Parnell becsületszavának megfelelve a hírlaptudósítók látogatásait sem fogadta el. — Írországban egyébként megvan a régi állapot és most a bérmeg­tagadási mozgalom már átragadt Skóczi­­ára is az ír mozgalomhoz hasonló tüne­tekkel. Városi közgyűlés, (Pécsett, 1882. április 17-én.) Nagyon sok viz folyt el a Dunán az­óta, midőn oly érdekes tárgyak kerül­tek napirendre, mint a minőket ezen köz­gyűlés alkalmával tárgyaltak. Az érde­kesség föl is keltette — látszólag az ér­dekeltséget, — a tanácsterem padjait a bizottsági tagok a megszokottnál sokkal nagyobb számban foglalták el. Azonban régi tapasztalásunk az már, hogy bármily közérdekű és fontos tárgy kerüljön is a „tarka asztalira, a bizottsági tagok so­raiban alig akad egy-egy, a­ki az ügy érdemében szigorú lelkiismerettel, kor­rektül beszélne s hozzá akár positiv akár negativ indítványt tenne. A mi városi atyáink stoikus nyugalommal hallgatják végig a felolvasott tárgyakat s ha akad is valaki, a­ki pro vagy kontra szót emel, a nagy többség hideg közönyösségét látva, csakhamar elejti vagy­­­ieteszi a szót. Tekintsünk csak egy kissé körül a tanácsteremben és nézzük meg, hogy tu­­lajdonképen kikből is állanak a bizott­sági tagok ? Egyrész a városi intelligenc­ia köré­ből, a­kiknek mindig a fáklya­vivő sze­repet kellene vinni, hogy a másik két rész a kereskedőség, iparosság és a szó­szoros értelmében vett polgárság köré­­beli képviselők hozzájuk csatlakozva, az összeműködést eredményeznék. Azonban nem így áll a dolog, hanem éppen fordítva, a­mit különösen ezen a közgyűlésen volt alkalmunk tapasztalni.

Next