Pécsi Figyelő, 1882 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1882-04-22 / 16. szám
11-ii A „Schulverein.“ Bekövetkezendő nagy események előre vetik árnyékukat, előkészületek nélkül ország-világ átalakulások nem történnek meg. Felkapták különösen nagy előszeretettel az osztrák-magyar birodalomban, hogy a német egység be van fejezve, nagy előszeretettel kivált nálunk, mert e hiedelem legalkalmasabb arra, hogy az osztrák állam szétgravitáló sokféle elemét összetartsa. Berlinben azonban máskép gondolkoznak, de ezen gondolatukat elárulni még most korainak tartják. Maga a német egység megteremtője Bismarck, herczeg korántsem tartja művét befejezettnek, de még a „nagynémet“ párt sem. „Das Vaterland muss grösser sein!“ Nemcsak a keleti és északi, de az adriai és fekete tengernek is Németország partjait kell csapkodnia, ettől azonban még most távol állanak. A németség úttörői mégis nem csüggednek, lassú türelmes munkával mindinkább közelednek czéljaik felé. Német dinasztiát állítottak Berlinből a román, a bolgár trónra, megvan ezeknek a feladatuk szabva és annak meg is fognak felelni annak idején. Idején valónak találták Berlinben, hogy okkal-móddal mozgásba hozzák a Magyarországon szunnyadó német elemeket, bizonyítani kellett Európa és a nagyvilág előtt, hogy a német czivilizáczió áramlata meddig hatolt már keletre, mily nagy az ereje s főleg mennyire túlsúlyban van, ha nem is számra, de anyagi és erkölcsi erőben a szlávság felett. Mert már mostama távol jövőbeni időre készülnek elő, midőn számításuk szerint Magyarország területének hovatartozandósága felett a német és orosz birodalom közt meglesz a versengés. A nem hivatalos színezetű berlini Schul verein erre igen alkalmas közegnek mutatkozott. A rágalmakra és ürügyekre fektetett vádak, miket a Schulverein a magyarokra szórt, megtermették gyümölcsüket, az ide bevándorlóit és megtelepedett németek utódai mindenütt népgyűléseken tiltakoznak a Schulverein rágalmai, beavatkozása s feltolt pártfogása ellen, mozgalomba jött a németajkú magyarság, a magyarországi németek helyzete sat. vita tárgya lett és ez volt az, amit Berlinben titkos tényezők a Schulverein által elérni akartak és el is értek. Soha se mozdítsák azért elő e mozgalmat a hazafiak, mert csak berlini czélnak szolgálnak vele, czélszerűbb lett volna ama haszontalan súly nélküli rágalmaknak agyonhallgatása s legfeljebb a külföldön terjesztendő röpiratok általi megczáfolása, mert a mozgalom terjesztése és általánossá tétele érdekében áll a nagynémet politikának, mely nem fog elhallgatni ezernyi népgyűlési határozatok és visszautasítások dácsára, hanem ráfogásait újabb s újabb rágalmakkal fogja tetézni, czéljainak szolgáló eszközt pedig hazánkban eleget fog feltalálni, mert habár a benszülöttek túlnyomó nagy részben legőszintébb hívei a magyar állam eszméjének, nem mondhatjuk ezt, az újabban bevándoroltakról és azokról sem, kiknek elődeik a horvát határőrvidéken és az erdélyi földön telepedtek le, jövő országalakulások pedig a nézetekben szinte nagy változtatásokat szoktak előidézni. »• !» i »• ;t| a-■k n-111aviiil-nél liléki f «,ffik liléi ck ;»• -! S Á B 0 ■ A» A sötét világrészen át. Stanley utazása Közép-Afrikában. Irta: Rohlfs Gerhard. (Folytatás.) És ha ezt beszéli, hogy Európából 10000, Amerikából 5000 fehéret könnyű szerrel vihetett volna, — benszülöttek is voltak elegen, kik készen állottak, hogy az ismeretlen világrészbe való behatolásnál vele menjenek. A leggondosabb válogatás daczára is gyilkosok, rablók elég bőven jutottak a csapatba. Most „Schaur“-t (tanácskozást) tartottak. Az angol consul előtt szerződés köttetett, minden ember 4 havi előleget kapott, az összes márka pedig, 18000 angol font (8165 kg.) 60—60 fontos csomagokba osztályoztatott. A teherhordás tehát ily módon 300 embert vett igénybe. Most hat darab show-on, Sanzibarból átkeltek a szemben fekvő Bagamoyoba 1874. évi november 12-én. Mily kellemetlenségei voltak utazónknak már útja elején is. Alig telt el három óra, már egész Bargamoyo forrongott. „A fehér ember elhozta Sanzibar összes rablóit, gyilkosait, munkakerülőit, hogy a várost elfoglalja.“ És a midőn a nyugal- TMat. nagy nehezen helyreállította az igazi bűnösök megbüntetésével, újabb tanácsot tartott és megígérte embereinek, hogy két nap múlva belebb mennek. Most végre csend lett. 1874. évi november 17-én reggeli 9 órakor el is indultak. Az út iránya párhuzamosan haladt a további utazók által leírt iránnyal, csakhogy 30 milessel felébb észak felé. Eleinte a vidék nagyszerű volt, de a talaj mindinkább emelkedett, úgy hogy az expeditio deczember közepén már ezer méter magasságban volt a tenger színe felett, így értek Mowapwaba, hol szemlét tartott emberei felett. És kitűnt, hogy 50-en már elhagyták az expeditiót, mielőtt még Mowapwaba értek; a részükre kifizetett előleget, de gyakran még a fegyvert is magukkal vitték. A gyöngébbeket különben is hátra kellett hagyni és ebből kitűnt, hogy a legczélszerűbbnek látszó intézkedésekkel sem lehet az embereket kötelességük teljesítésére szorítani. Ez alkalomból mondja Stanley azon szavakat, melyeket minden afrikai expeditióra vállalkozónak emlékében kell tartania. „Ha mindazon emberek híven teljesítették volna szerződésüket és ígéreteiket, bármily támadásnak is sikeresen ellenállhatunk volna, mert már csapatunk nagysága is tiszteletet gerjesztett volna oly vidékeken és oly néptörzsek között, hol csakis az erőt és házaimat tisztelik.“ A szép és gazdag vidékeket csakhamar elhagyott, puszta tájak váltották fel, megkezdődött az esőzés és hogy mily számu sorsa volt az expeditiónak, arról utazó magánlevele tanúskodik, a töltött karácsonyi ünnepeit írja le: „Hét láb széles, nyolcz láb hosszú, a közepén egy rúd által alátámasztott sátorban lakom. Minthogy tegnap egész nap esett, sátrunkat át- és átnedvesedett talajon kellett felütnünk, melyet az ide-oda járó szolgák vastag, de folyó iszappal vontak be, melyen minden egyes lábnyom, czipasark, köröm meglátszik. A sátor falait ujnyi vastagságú sár borítja, a fedéltakaró össze van csavarodva, az egész menhely oly kevés vigaszt nyújtó, oly nyomorult kinézésű, hogy minden még növeli az én nyomorúságomat, mely pedig az iszapba belenyomódott sajátszerü, hyerogliph alakú rajzok láttára is eléggé nagy stb.“ Ráadásul még veszekedés támadt a kisérök között, betegség és más kellemetlenségek szaporították a bajt. Épen 1875. évi január 1-én Tschalela helységből kiindulva, Stanley elhagyta a nyugati irányt és északnak fordult. Az akadályok száma most sem fogyott, az expeditio élelmiszerekben hiányt szenvedett, a sűrű cserjék is majdnem lehetetlenné tették az előrehaladást. Az élelem hiányéhséggé fejlődött, midőn az épen nem barátságos Wammik területére értek, kik különben a tenger vidéke óta a legszebb embertörzset képezték. Mindehez járult még, hogy Poekock Edwardot és három Wangwant, kik életveszélyesen megbetegedtek, hordágyakon kellett szállítani, sőt az előbbi nem bírta a hagymázt elviselni és Tschwinguban lelte sírját. A kíséret elővigyázatlansága sokszor igen veszélyes dolgokat szült, így egy alkalommal a Stanleyt kísérő wangwanok egyike tejet lopott a vingataktól és ez majd háborút eredményezett. Az expeditio néhány tagját, kik távolabb maradtak a főcsapattól, megtámadták, megsebezték, sőt meg is ölték. A wangaturokkal meg épen ütközetre került a dolog. Stanley kénytelen volt táborát palisabsánczokkal körülvenni, a környező erdőterületet mintegy 200 méternyire kivágatta és így aztán nyugodtan nézhetett a vadak támadása elé. Minden roham diadalmasan vissza is vezetett, de a nyugalom csak akkor állott helyre, midőn maga az expeditio vette át a támadó szerepet. A közel falvakat Stanley kénytelen volt elpusztíttatni és végre csapatját útnak indítván, ostrom alá vetette a sziklahegyet, melyet a wangaturok vár gyanánt védelmeztek. A nyakra-főre menekülő ellenséget azonban nem üldöztette. „Tudtuk, beszéli az utazó, hogy többé nem fognak minket bántani. Néhány fegyverünk az ellenség kezébe került, de azokat újra visszavettük. Midőn a harmadik nap estéjén összeszámoltuk veszteségünket, kitűnt, hogy huszonhárom emberünk elesett, három megsebesült, hogy tizenkét fegyverünk elveszett és négy láda tölténytfelhasználtunk.“ Összesen ötvenhárom emberrel kereskedett a csapat létszáma. De az erélyes fellépés használt és a vadak felhagytak a támadással. Végre termékeny, gazdag tájakra és barátságos törzsek közé jutott az expeditio. A vendégszerető Monbin faluból a gazdag Tskumaba értek, hol az utas mindig kap ennivalót, csak pénze legyen elég. Pénz alatt persze itt nem Mária Terézia tallérok értendők, milyenek Abissiniában és a tulajdonképeni Közép-Afrikában vannak forgalomban, hanem inkább különféle áruk, csereeszközök. E czélból Stanley már Lanzibarból jó csomó portékát vitt magával: szöveteket, kendőket és vörös sapkákat, nagy és kicsiny, kerek és lapos gránátokat, melyek ép úgy, mint a vastag érczsodronyból készült gyűrűk kiváló keletnek örvendettek. Most a dúsgazdag fensik termékeit az expeditio lábai elé rakták. Búza, gabona , bab, burgonya kása és másnemű eledel bőven jutott, dinnye és egyéb kerti növény csakhamar visszaadta a csapat régi jó kedvét. És Stanley sohasem fukarkodott, már azelőtt is a „nyitott kezű fehér ember“ hízelgő melléknévvel lett felruházva. (Huyu Msungu nn fungua mikono.) Itt újabb teherhordók lettek szerződtetve és Usihatól kezdve 600 miles távolságban az óceántóligen szép és a barom tenyésztésre alkalmas vidék kezdődik, mely csak a Victoria-Nyanzanál ér véget. Az elszórtan heverő szürke sziklatömegekről körülnézve, végtelen közben nyúlik el a legvarázsolóbb láthatár; bástyaszerű hegyek, hullámosan emelkedő dombok között dús termésű sikság zöldei, melyen nyájakra osztva ezer és ezer barom legel.“ .(Folyt. küv.) Rövid megjegyzések. Laptársunk a „P. B. H.“ ezeket fogja reánk: „A szabadelvű párt elveit vallani egyenlő a sárga fekete reakczióval.“ Viszszautasitjuk, mi ezt nem írtuk. Mi ezeket írtuk, „hogy a fúzióból kikerült kormánypárt „ szabadelvűsége “ egyenlő a feketesárga reakcióval.“ Ez pedig nagy külünbség. Azután jól jegyezze meg magának, hogy a volt Deákpárt, nem a mostani magát szabadelvűnek kürtöttő kormánypárt. A Deákpárt feloszlott, meghalt még Deák Ferencz életében, bizonyságunk maga Deák Ferenci, ki azt mondd volt pártjának „az ördög a ti vezéretek, nem én!“ Hasztalan sorolja tehát a deákpárti czelebritásokat a hipokrita szabadelvűek közé. A „szabadelvű“ pártnak tulajdonkép elve sincsen, a programmja az van, de nem vallja be, mert az nem egyéb, „mint feltétlenül mindenben engedni, amit az udvar kíván, ez által a régi bizalmatlanságot megszüntetni, addig pedig a párt emberei érdekében ahol csak lehet, mindent kihasználni.“ A magyar nyelv pedig, az nagyon megfér a feketesárgasággal, bebizonyította ezt az udvari kanczellária, a helytartótanács és az adminisztrátorok hada bővében. Egy helyreigazítással is tartozunk. — A Haynau és Bach uralmat nem csak olyan magyar benszülöttek szolgálták, kik paszszionátus feketesárgák s az absolut uralom hivei voltak és most is azok, nem csak olyanok, kik kenyérre szorulván, azt más után meg nem kereshették, de azért reménységüket a magyar alkotmány diadalában soha fel nem adták, hanem szolgálták olyanok is, kik e szolgálatot megutálták, de szentebb kötelesség által gyámolításra szorult vagy szülők, felnevelendő testvérek, agy saját gyermekeik irányában kényszerítve voltak reá, noha a magyar önvédelmi harcéban önként és örömmel ajánlották fel életüket és vérüket az imádott hazának. Akinek ez utóbbira még alkalma nem volt, annak jobb lesz ha az effélékről hallgat, és örüljön annak, hogy ő soha sem jött oly kényszerhelyzetbe, hol választania kelle a szülők és haza iránti vélt kötelesség és érzelmei közt, de nem is szabad elítélnie azt, ki az önkény uralma alatti szolgálatával a hazának mit sem ártott, de polgártársainak a hol lehetett, segítségére volt. — Az afféle nyúzások, minők most vannak napirenden akkor előttük ismeretlenek voltak. Úgy látszik, hogy a feketesárga szabadelvilség sötét lovagja úgy szeretne tekinteni mindenkit, ki a Bach korszakban hivatalt viselt, hogy az már azzal eladta lelkét az ördögnek s most már akarva nem akarva támogatnia kell a Pécsnek szolgáló kormányokat, de nem addig van ám, sok ezeren szolgálni kénytelenek a mai kormányt is, pedig utálják s ott is hagyják, ha erre nékik mód és alkalom kínálkozik. A személyeket bevonni elvi vitába nem szeretjük, sárgafekete lovagunk máskép tesz, nevek emlegetése nélkül intézi csapásait a rágalom és gyanúsítás megvetendő fegyverével. Ellennünkben e fegyver is tompának bizonyult be. Csak anynyit jegyzünk meg, hogy a lovag urat hajával kell vélnünk minden hazafias érzetnek, nem akarja elhinni, hogy más találkozik, ki magánérdek nélkül, sőt ennek feláldozásával szeresse hazáját! Biztosíthatjuk pedig lovag urat, hogy az ön rágalmazottja nem egy kis törvényszéki jegyző, hanem most kúriai bíró lehetne, ha akart volna annak idején államszolgálatba lépni s hogy a közjegyzőség inkább megfelelt volna hajlamának, mert a meddig az illető kötelességéhez hű, ez állása független a kormánytól, — de még arról is biztosítjuk, hogy kineveztetése annyira közönyös volt előtte, hogy noha a Tiszaurszineváltozása idejében és később a Tiszaregimé mézes heteiben a fővárosban volt, nem tartotta érdemesnek magát az akkori igazságügyi miniszternek bemutattatni s még kevésbé az akkori mindenható államtitkárnak, de még végre arról is biztosítjuk, hogy azon esetben, ha akkor a mostani igazságügy miniszter megmarad, a kérdéses közjegyzői állomásra legalább is nem lett volna pártérdemek jutalmazására egy oly ember kinevezve, ki folytonos fegyelmi és bűnvádi retortákon át hosszú idei felfüggesztés közben első fokon elítélve, a felső fórumokon csak nagy nehezen tudta elkergetését megakadályozni. Végre is azt mondják a lovag urnák : „si tacuisses, philosophus mansisses“. Azt fogja reánk mint „szélsőkre“, hogy koczkára tesszük a nemzet jövőjét, hogy jelszavunk : „Mindent, vagy semmit“. Ez pedig újra rágalmazás. De nem ezt akarjuk most bizonyítani. A deákpárti és tiszaparti közlönyökben évek során át elkelepett efféle frázisok úgy elkoptak már, hogy szóra sem érdemesek, másra akarjuk a feketesárga lovag urat figyelmeztetni, arra t. i. hogy éppen az itt érintett czikkében általa egekig magasztalt ifjú erejű, ősz hajú kormánypárti korifeus egy képviselő választási programjában használta ama frázist ekkép „Vagy mindent vagy megsemmisülést“ és ezzel fejezte be a szélsőségek szélsőségét túlliczitáló kiáltványát. A lovag úr által annyira felmagasztalt férfiú azóta nagyon más meggyőződésre jött és éppen ezért nem szereti, ha a múltbéli hasonló nyilatkozványai felmelegittetnék. Mi nem is tesszük, ha lovag úr egy lélekzet alatt mindkettőre t. i. a férfiúra és nyilatkozványára nem emlékeztet. A delegácziók e hső 15-én ujra öszszeültek Bécsben, hogy megszavazzák a közös kormánynak bosnyák szükségletét, mely 23,733,000 frt-ra van számitva de csak október végéig. Ez összegben be van tudva azon 5,344,000 frt is, mely váracsok, laktanyák és utak építésére van előirányozva s melynek megszavazása nem a delegácziók hatáskörébe tartozik, de most abba bele vonatott. — Az „Egyetértés“ kiszámítja, hogy Bosznia-Herczegovina elfoglalása, a menekültek etetése satöbbi ebből eredt költségekhez ez év végéig csupán a szegény Magyarország nyolczvan millióval járul hozzá. — Mennyi folyó szabályozást, csatornaépítést és más hasznos beruházást lehetett volna véghez vinni eme nyolczvan millióval , miket kormányunk kidobott! Vájjon megjön-e a feleletlevonás nagy napja ? Pécs, 1882. április 22-én. IG-isz szézzel. Hirdetések ára, ugy öt hasábos petit sor igyszeri megjelenéséért fi kr., 3-szori 5 kr., g tó-szerért dr. fizetendő. — Midjih hirdetés után 30 tr. Mijigdij fizi- ii Undo, k cviktér 1 petit sori 10 kr. I k hirdetési díj előre Izetiadij. | Előfizetési díj: ij Pollii figj Presitt házhoz küldve: a igiu iira 5 frt, félévre 2 frt 50 tr. t z« mgjtd ám 1 frt 25 kr. E gy ed szám 10 kr. 1 , iltgjaban midig szombaton I ügyes Irinái kaphatók Weidniger H. könyvkor. (Széchényi-tér.)PÉCSI 1----------------------------—-----------» Szerkesztői. Iroda: Ferencziek utczája 44.sz. I. emelet. Kéziratok vissza nem küldetnek. A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal úr a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm G. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. Kiadó 13.fzatali Böhm C. F. ügynöki irodájában. Ferencziek templomának áteltenében. Külföldi szemle. Megmarad-e Ignatieff orosz belügyminiszter, vagy elmenesztelik-e ? — E kérdést szellőztették a lefolyt héten a lapok hosszú hasábjain, ha elmegy ki lesz utódja? Lobanov herczeg-e vagy Szuvaloff gróf, azután elfogadják-e Ignatieffet Párizsban orosz nagykövetnek, vagy kikérik-e, hogy tekintve ama bizalmatlanságot, mit cme kinevezés Berlinben előidézne, inkább megkíméljék tőle a franczia köztársaságot ? Azt is emlegetik a lapok, hogy Lorisz Melikoff herczeg a külföldről visszahivatott volna, miután azonban ez és Szuvaloff gróf a czárnak azt tanácsolják, hogy alkotmányt adjon, nem igen valószínű, hogy győztesek maradjanak az önkényuralom áramlata ellen, mely a pánszlávizmussal szövetkezett, ezzel és vas szigorral szeretné a nihilistákat kiirtani. Moszkvában a koronázási templom alatt is újonan készített aknákat fedeztek fel, minek folytán azután nagy számú elfogatási eszközöltek, természetes, hogy az elfogottak nagyobb száma ártatlan a merényletben. A török-orosz hadi kárpótlás tárgyában az alkudozások megszakadtak és az orosz nagykövet elhagyja a török fővárost. A porta nem sokat törődik vele, támadástól most nem fél, a hadi kárpótlás ügyét pedig soha napjára elhalogatni érdekében áll. A franczia közoktatási törvény miatt a kormány és a püspökök, illetőleg a római kúria közt feszült viszony keletkezett, a pápa azonban meg sem engedi, hogy nyílt Szakadás legyen belőle. Parnell az ír földliga vezetőjét csak becsületszóra bocsájtották szabadon, hogy Párizsba utazhasson s azon feltétel alatt, hogy szabadsága idejében az agitácziótól tartózkodjék. Parnell becsületszavának megfelelve a hírlaptudósítók látogatásait sem fogadta el. — Írországban egyébként megvan a régi állapot és most a bérmegtagadási mozgalom már átragadt Skócziára is az ír mozgalomhoz hasonló tünetekkel. Városi közgyűlés, (Pécsett, 1882. április 17-én.) Nagyon sok viz folyt el a Dunán azóta, midőn oly érdekes tárgyak kerültek napirendre, mint a minőket ezen közgyűlés alkalmával tárgyaltak. Az érdekesség föl is keltette — látszólag az érdekeltséget, — a tanácsterem padjait a bizottsági tagok a megszokottnál sokkal nagyobb számban foglalták el. Azonban régi tapasztalásunk az már, hogy bármily közérdekű és fontos tárgy kerüljön is a „tarka asztalira, a bizottsági tagok soraiban alig akad egy-egy, aki az ügy érdemében szigorú lelkiismerettel, korrektül beszélne s hozzá akár positiv akár negativ indítványt tenne. A mi városi atyáink stoikus nyugalommal hallgatják végig a felolvasott tárgyakat s ha akad is valaki, aki pro vagy kontra szót emel, a nagy többség hideg közönyösségét látva, csakhamar elejti vagyieteszi a szót. Tekintsünk csak egy kissé körül a tanácsteremben és nézzük meg, hogy tulajdonképen kikből is állanak a bizottsági tagok ? Egyrész a városi intelligencia köréből, akiknek mindig a fáklyavivő szerepet kellene vinni, hogy a másik két rész a kereskedőség, iparosság és a szószoros értelmében vett polgárság körébeli képviselők hozzájuk csatlakozva, az összeműködést eredményeznék. Azonban nem így áll a dolog, hanem éppen fordítva, amit különösen ezen a közgyűlésen volt alkalmunk tapasztalni.