Pécsi Figyelő, 1891. április-június (19. évfolyam, 26-50. szám)

1891-04-22 / 32. szám

XIX. évfolyam. Pécs, 1891. április 22-én. 32-ik szám. Előfizetési árak: Kgény évre . . . 6 frt — kr. Félévre . . . 3 „ — „ Negyedévre . . 1 , 50 , Egy hóra . . . — ,, 50 ,, Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: IICSETT, Széchenyi-tér 12-ik sue (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszól­alások intézendők.Pécsi Figyelő (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként kétszer: szerdán és szombaton. Egyes szánok kaphatók ! Weldinger N. utóda Damján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér) ,Shm Manó (fő-utcza), papír- és könyvkereskedéseiben Mindezen helyeken előfizetések is elfogadtatnak. —Ti--------------~i iTil TTTBira------------II a—il .1 ■—iB—,1 IT ' I——" ' i l i ■ , ' I 'I Szerkesztői iroda : PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik után, js hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fö Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereske­d­­ésben. Hivatalos pazarlás. (H.) A királyi tábla épülete csaknem teljesen készen áll, s ma már csak a belső berendezés apró­ cseprőségeivel bíbelődnek s a hó végével megkezdi benne munkáját az a sok jóreménynyel útnak eresztett fiók királyi tábla, mely a szülői háztól elbúcsúzva több más testvéreivel együtt szerencsét ment próbálni. Mert csak próba ez is, mint minden, mit a mi kormányunk kezd. Az épület tehát készen várja vendég­jét, kényelemmel, fénynyel várja. Talán kissé sok fénynyel is ? Bizony azzal, fölös­leges pazarlással. Csodájára jár mindenki, s a­ki onnan kijött, meg nem állhatta, hogy azt ne mondja rá: no már ez sok ! De nem az mondja, a­ki adja: a vá­ros közönsége — mondja ez is, de csak azok után, a­kik nem úgy vannak érde­kelve, mint a vendéget váró város, mert épen azok mondják, a kik kapják : a kir. tábla emberei. Azok, a­kik Budapesten füstös lyukakban, ócska kopott bútorok között is királyi táblai tanácselnökök és bírák voltak, s a­kik most itt — bizony nem várva — olyan fejedelmi butorzású — nem is szobákat, hanem — tánczter­­meket kapnak, hogy szinte nem is tudnak benne dolgozni. Ők maguk, a kir. táblai bírák, moso­lyogva — mint a vén jogász a falusi ba­lokon — mondják: ez kissé sok! Hát akkor mi mit mondjunk? Igazán azt sem tudjuk, hogy minek t­artsuk ezt a pazarlást: szolgai stréberes­­kedésnek-e vagy komisz urhatnámságnak a más vagyonában ? Mert nem lehet tudni, kitől ered. Úgy indult a dolog, hogy a kormány, mely immár általánossá teszi országos ügyekben is azt a kortes szokást, hogy a­ki többet nyújt, annak dug­a valóságos liczitácziót hirdetett a dec­entralizált királyi tábla elnyerésére. .Az igazságügy érdeké­ben szükséges reform­ keresztülvitelét te­hát nem a saját zsebéből (hát hiszen az is csak a mienk, de ő gazdálkodik vele) csi­nálta, hanem az ország nyakába sózta. Ügyesen fölkeltette az óhajtást az ország­ban s ez a láz annyira szétragadt, hogy talán még Bosta is égett a királyi tábláért. Akkor, mikor ez a sátáni terv sikerült, megint cziczázni kezdett a kormány s most már csak a városokkal incselkedett. Ah! de szétkapkodták azt a kilencz táblácskát, mintha csak csokoládétáblácska lett volna. Ezzel hát szépen nem is annyira az ország, mint egyes városok nyakába sózta ,az igazságügy érdekében szükséges reform­­­on keresztül bujtatott táblákat. És az igazságügy érdekében ilyen szemenszedett igazságtalanság! Egy királyi táblai kerület legalább is három megyére szól. Három megye számára három megye­­igazságügyének érdekében­ épít egy város a maga keserves pénzén díszes palotát, a­mihez az a három megye egy garassal sem járul. Hát az igazság­ügyi lelketlenség már itt kezdődik. Hát nem az igazságügy érdeke kívánta a szétosztást, hát nem ugyanaz határozta meg a szétosztás módját? Ha az, akkor ez országos érdek lévén, maga az állam köteles annak költségeit fedezni, s nem egy-egy város, mely a maga adóját a köz­höz úgy is hozzáadja már. A katonai kincs­tár legalább emberebbül jár el: megfizet a laktanyákért; a magyar igazság köpczös férfiistenasszonya még elvesz az ügy fejé­ben, nem hogy adna. Hiszen az a drága táblai palota nem is a mienk, hanem az államé a földdel együtt, a­melyen áll. Egy ügyes reklám­szóra kilencz város­tól kapott az állam hatalmas épületet, a telkével és minden berendezésével együtt. Itt az igazságügyi lelketlenség folytatása és betetőzése, az uralkodás a más vagyo­nában. A berendezést a kormány írta elő, az igaz, hanem az csak a tárgyakat nevezte meg s azok számát határozta meg. De már hogy a szolid munkánál egyebet is kívánt volna, azt az impertinencziát még­sem tételezzük föl habár arról a kormány­ról is, mely már úgyis mindent elt­ett tőlünk. A­mi a szolid munkán fölül látható a kir. tábla épületénél, az már valószínűleg a strébereskedés munkája. Valakinek — az Isten tudja kinek — érdekében áll, hogy ezért a stréber munkáért a magas minisz­térium párszor a vállára veregessen. És ehhez a vállveregetéshez Pécs város kö­zönsége adja a tömérdek pénzt. Mert A „Pécsi Figyelő“ tárczája. A dédanya temetése napján.*) — írta Rosegger. — Fordította: Zoltán Vilmos. Nem tudok szomorúbbat képzelni, mint ha valahol jajveszékelés van és a nap ragyog hozzá. A felnőttek mind elmentek a templomba. A jó dédanyát, a­ki mindig körünkben volt, el­vitték. Nem igen emlékszem másra, mint hogy nekünk kicsinyeknek a hosszú út miatt otthon kellett maradnunk, s igy éltük át a félelemteljes napot. Bezárkóztunk a házba, lábujjhegyen jár­tunk, keltünk s féltünk a rablóktól és gyilko­soktól. A rácsos ablakokon át bekéklett az erdő s mindenen elömlött a szent pünkösdi napnak csendes fénye. Midőn az egyedüllétnek már egy egész órája elmúlott, a­nélkül, hogy valami hallatlan dolog történt volna, kissé bátrabbak lettünk, sőt lassan kint megjött vágyunk a dél­i­ Rosegger P. K. a parasztfiúból, majd szabóre­­gényből lett jeles stájer költő „Waldheimat“ czímű be­­szélykötetében megragadó vonásokkal teszi gyermekkorát. A híres könyv egy beszélykéjét akarja bemutatni a fönti igénytelen fordítás, A fordító­ előtti ozsonához is, melyet Plouele nővérünknek kellett megfőznie. Ekkor kinn a lugasban hirte­len nagy lárma keletkezett. Halálra ijedten össze­rezzentünk , egy gomolyba bújtunk össze. — Istennek szent anyja, segíts! — imád­kozott Plonele, — tolvaj van a házban! Nyöszörgést és kiáltozást hallottunk. Ekkor Hanzi, a pásztork­a, egy vakmerő gyerek, sze­gény emberek fia, kit atyánk csak néhány nap előtt fogadott házunkba a barmok mellé, fölug­rott; a kenyértarisznya már vállain lógott, mert a barmokat épen legelőre akarta hajtani. Ez fölugrott, megragadta a hegye­s kenyérkést s ki akart menni a lugasba. Nővérünk visszatartá, az Istenért, ne menjen ki a késsel, az mindnyájunk életébe kerül ! — Ha rabló van kinn, leölöm! — csikor­gott Hanzi, kibontakozott és kiszaladt a folyosóra. Kinn borzasztó dolog történt; néhány veréb visítva röpködött ide-oda a levegőben s a lugas közepén egy összetépett madárfészek hevert a földön. A macska épen azon volt, hogy első lá­baival s szájával a fafonatból kihalászszon egy verébfiókot, midőn Hanzi odaugrott s a kés nye­lével ráütött. Most mindnyájan odamentünk. Czirógattuk, dédelgettük a kis gyámoltalan madarat. Nincs nyomorúságosabb látvány a világon, mint egy madár tollak nélkül. Föl-föllátogatta csőrét, ek­kor Plonete már egy egész marék morzsát hozott a délelőtti ozsonából, s a Hanzi ügyesen kezébe vette a verébfiókot és etetni kezdte. Hogy örül­tünk annak! Időközben én is ott álltam már az öreg kalitkával, hogy tegyük be azt a kis párát, s így egyszerre váratlanul megszaporodjék a mi vagyonunk. De a pásztor­ra fölkiáltott: — Ostoba gyerek vagy! Azt hiszed életben maradna? Csak próbáld meg, ha nem tudsz enni és inni, s anyádtól elvisznek s bezárnak egy kalitkába. Nem esnék jól neked. A kicsinynek az öregeknél a helye. De a fészket a macska egészen elpusztí­totta, így hát — mélyen bevésve szivembe Hanzi szavát — ismét elszaladtam a kalitkával, s pár­námmal tértem vissza. Ezt betettük egy falfülkébe s ráfektettük a szegény madárkát; csőrét egyre tátogatta, s még sem akart többé lenyelni egy morzsát sem, kis melle erősen hullámzott s a kicsiny lény még a csiripeléshez is gyönge volt, így feküdt ott a párnán abban a kis mélyedés­ben, melyet Planele ujjai készitettek neki. Mi Hanzi parancsára békével hagytuk, s reméltük, hogy most majd eljönnek az öregek kicsinyük ápolására.

Next