Pécsi Figyelő, 1891. április-június (19. évfolyam, 26-50. szám)
1891-04-22 / 32. szám
XIX. évfolyam. Pécs, 1891. április 22-én. 32-ik szám. Előfizetési árak: Kgény évre . . . 6 frt — kr. Félévre . . . 3 „ — „ Negyedévre . . 1 , 50 , Egy hóra . . . — ,, 50 ,, Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: IICSETT, Széchenyi-tér 12-ik sue (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők.Pécsi Figyelő (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként kétszer: szerdán és szombaton. Egyes szánok kaphatók ! Weldinger N. utóda Damján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér) ,Shm Manó (fő-utcza), papír- és könyvkereskedéseiben Mindezen helyeken előfizetések is elfogadtatnak. —Ti--------------~i iTil TTTBira------------II a—il .1 ■—iB—,1 IT ' I——" ' i l i ■ , ' I 'I Szerkesztői iroda : PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik után, js hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fö Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereskedésben. Hivatalos pazarlás. (H.) A királyi tábla épülete csaknem teljesen készen áll, s ma már csak a belső berendezés apró cseprőségeivel bíbelődnek s a hó végével megkezdi benne munkáját az a sok jóreménynyel útnak eresztett fiók királyi tábla, mely a szülői háztól elbúcsúzva több más testvéreivel együtt szerencsét ment próbálni. Mert csak próba ez is, mint minden, mit a mi kormányunk kezd. Az épület tehát készen várja vendégjét, kényelemmel, fénynyel várja. Talán kissé sok fénynyel is ? Bizony azzal, fölösleges pazarlással. Csodájára jár mindenki, s aki onnan kijött, meg nem állhatta, hogy azt ne mondja rá: no már ez sok ! De nem az mondja, aki adja: a város közönsége — mondja ez is, de csak azok után, akik nem úgy vannak érdekelve, mint a vendéget váró város, mert épen azok mondják, a kik kapják : a kir. tábla emberei. Azok, akik Budapesten füstös lyukakban, ócska kopott bútorok között is királyi táblai tanácselnökök és bírák voltak, s akik most itt — bizony nem várva — olyan fejedelmi butorzású — nem is szobákat, hanem — táncztermeket kapnak, hogy szinte nem is tudnak benne dolgozni. Ők maguk, a kir. táblai bírák, mosolyogva — mint a vén jogász a falusi balokon — mondják: ez kissé sok! Hát akkor mi mit mondjunk? Igazán azt sem tudjuk, hogy minek tartsuk ezt a pazarlást: szolgai strébereskedésnek-e vagy komisz urhatnámságnak a más vagyonában ? Mert nem lehet tudni, kitől ered. Úgy indult a dolog, hogy a kormány, mely immár általánossá teszi országos ügyekben is azt a kortes szokást, hogy aki többet nyújt, annak duga valóságos liczitácziót hirdetett a decentralizált királyi tábla elnyerésére. .Az igazságügy érdekében szükséges reform keresztülvitelét tehát nem a saját zsebéből (hát hiszen az is csak a mienk, de ő gazdálkodik vele) csinálta, hanem az ország nyakába sózta. Ügyesen fölkeltette az óhajtást az országban s ez a láz annyira szétragadt, hogy talán még Bosta is égett a királyi tábláért. Akkor, mikor ez a sátáni terv sikerült, megint cziczázni kezdett a kormány s most már csak a városokkal incselkedett. Ah! de szétkapkodták azt a kilencz táblácskát, mintha csak csokoládétáblácska lett volna. Ezzel hát szépen nem is annyira az ország, mint egyes városok nyakába sózta ,az igazságügy érdekében szükséges reformon keresztül bujtatott táblákat. És az igazságügy érdekében ilyen szemenszedett igazságtalanság! Egy királyi táblai kerület legalább is három megyére szól. Három megye számára három megyeigazságügyének érdekében épít egy város a maga keserves pénzén díszes palotát, amihez az a három megye egy garassal sem járul. Hát az igazságügyi lelketlenség már itt kezdődik. Hát nem az igazságügy érdeke kívánta a szétosztást, hát nem ugyanaz határozta meg a szétosztás módját? Ha az, akkor ez országos érdek lévén, maga az állam köteles annak költségeit fedezni, s nem egy-egy város, mely a maga adóját a közhöz úgy is hozzáadja már. A katonai kincstár legalább emberebbül jár el: megfizet a laktanyákért; a magyar igazság köpczös férfiistenasszonya még elvesz az ügy fejében, nem hogy adna. Hiszen az a drága táblai palota nem is a mienk, hanem az államé a földdel együtt, amelyen áll. Egy ügyes reklámszóra kilencz várostól kapott az állam hatalmas épületet, a telkével és minden berendezésével együtt. Itt az igazságügyi lelketlenség folytatása és betetőzése, az uralkodás a más vagyonában. A berendezést a kormány írta elő, az igaz, hanem az csak a tárgyakat nevezte meg s azok számát határozta meg. De már hogy a szolid munkánál egyebet is kívánt volna, azt az impertinencziát mégsem tételezzük föl habár arról a kormányról is, mely már úgyis mindent eltett tőlünk. Ami a szolid munkán fölül látható a kir. tábla épületénél, az már valószínűleg a strébereskedés munkája. Valakinek — az Isten tudja kinek — érdekében áll, hogy ezért a stréber munkáért a magas minisztérium párszor a vállára veregessen. És ehhez a vállveregetéshez Pécs város közönsége adja a tömérdek pénzt. Mert A „Pécsi Figyelő“ tárczája. A dédanya temetése napján.*) — írta Rosegger. — Fordította: Zoltán Vilmos. Nem tudok szomorúbbat képzelni, mint ha valahol jajveszékelés van és a nap ragyog hozzá. A felnőttek mind elmentek a templomba. A jó dédanyát, aki mindig körünkben volt, elvitték. Nem igen emlékszem másra, mint hogy nekünk kicsinyeknek a hosszú út miatt otthon kellett maradnunk, s igy éltük át a félelemteljes napot. Bezárkóztunk a házba, lábujjhegyen jártunk, keltünk s féltünk a rablóktól és gyilkosoktól. A rácsos ablakokon át bekéklett az erdő s mindenen elömlött a szent pünkösdi napnak csendes fénye. Midőn az egyedüllétnek már egy egész órája elmúlott, anélkül, hogy valami hallatlan dolog történt volna, kissé bátrabbak lettünk, sőt lassan kint megjött vágyunk a déli Rosegger P. K. a parasztfiúból, majd szabóregényből lett jeles stájer költő „Waldheimat“ czímű beszélykötetében megragadó vonásokkal teszi gyermekkorát. A híres könyv egy beszélykéjét akarja bemutatni a fönti igénytelen fordítás, A fordító előtti ozsonához is, melyet Plouele nővérünknek kellett megfőznie. Ekkor kinn a lugasban hirtelen nagy lárma keletkezett. Halálra ijedten összerezzentünk , egy gomolyba bújtunk össze. — Istennek szent anyja, segíts! — imádkozott Plonele, — tolvaj van a házban! Nyöszörgést és kiáltozást hallottunk. Ekkor Hanzi, a pásztorka, egy vakmerő gyerek, szegény emberek fia, kit atyánk csak néhány nap előtt fogadott házunkba a barmok mellé, fölugrott; a kenyértarisznya már vállain lógott, mert a barmokat épen legelőre akarta hajtani. Ez fölugrott, megragadta a hegyes kenyérkést s ki akart menni a lugasba. Nővérünk visszatartá, az Istenért, ne menjen ki a késsel, az mindnyájunk életébe kerül ! — Ha rabló van kinn, leölöm! — csikorgott Hanzi, kibontakozott és kiszaladt a folyosóra. Kinn borzasztó dolog történt; néhány veréb visítva röpködött ide-oda a levegőben s a lugas közepén egy összetépett madárfészek hevert a földön. A macska épen azon volt, hogy első lábaival s szájával a fafonatból kihalászszon egy verébfiókot, midőn Hanzi odaugrott s a kés nyelével ráütött. Most mindnyájan odamentünk. Czirógattuk, dédelgettük a kis gyámoltalan madarat. Nincs nyomorúságosabb látvány a világon, mint egy madár tollak nélkül. Föl-föllátogatta csőrét, ekkor Plonete már egy egész marék morzsát hozott a délelőtti ozsonából, s a Hanzi ügyesen kezébe vette a verébfiókot és etetni kezdte. Hogy örültünk annak! Időközben én is ott álltam már az öreg kalitkával, hogy tegyük be azt a kis párát, s így egyszerre váratlanul megszaporodjék a mi vagyonunk. De a pásztorra fölkiáltott: — Ostoba gyerek vagy! Azt hiszed életben maradna? Csak próbáld meg, ha nem tudsz enni és inni, s anyádtól elvisznek s bezárnak egy kalitkába. Nem esnék jól neked. A kicsinynek az öregeknél a helye. De a fészket a macska egészen elpusztította, így hát — mélyen bevésve szivembe Hanzi szavát — ismét elszaladtam a kalitkával, s párnámmal tértem vissza. Ezt betettük egy falfülkébe s ráfektettük a szegény madárkát; csőrét egyre tátogatta, s még sem akart többé lenyelni egy morzsát sem, kis melle erősen hullámzott s a kicsiny lény még a csiripeléshez is gyönge volt, így feküdt ott a párnán abban a kis mélyedésben, melyet Planele ujjai készitettek neki. Mi Hanzi parancsára békével hagytuk, s reméltük, hogy most majd eljönnek az öregek kicsinyük ápolására.