Pécsi Figyelő, 1897. április-június (25. évfolyam, 74-146. szám)
1897-04-01 / 74. szám
2 közönye, melylyel a legközelebbi piac ellátásáról nem gondoskodik. A föld népe még kevésbé. A gazdasági egyesületek pedig ezzel a fontos és jövedelmes dologgal nem törődnek s legfeljebb az a rendeltetésük, — úgy látszik — hogy hébe-korba megutaztassák titkárjaikat valamelyik kiállításra, összegyűlnek nagy ritkán valami ülésfélére öt-hatan, tudomásul veszik, amit a referens elmakog, de nincs érdeklődés semmi iránt, mert a bürokratizmus ide is befészkelte magát. Pedig hát figyelembe kellene venniük, hogy mily nagy jelentőséggel bír a városi piac a termelőkre éppen a szomorú gazdasági viszonyok következtében. Ha tudnának ily módon érdekeltséget adni a tagoknak, nekik anyagi előnyt biztosítani, akkor nem 3—400, jobbára tagdíjhátralékos tagja volna az egyesületnek, de 5—6000. Persze, csak törődni kellene valakinek azzal a nagyjelentőségű kérdéssel, amivel a készpénz bevételi forrás lesz éppen abban az időszakban, amikor a többiek már megszűntek, kimerültek, vagy vékonyan adnak. Ha jó termésre van remény, akkor a bajok még fokozódnak. A piaci termelés alárendelt jelentőségű ág. Nincs rendszer, nincs céltudatosság. Ha éppen véletlenül terem zöldség, hüvelyes, vagy más és éppen kell egy pár krajcár, akkor a gazda bejön árusítani a városba, melynek fogyasztását egyébként souverain megvetéssel lenézi. Innét ered aztán az a jelenség, hogy nagyobb vendéglők nemcsak a fővárosból rendelnek meg pl. salátát, gombát, gyümölcsöt, de igen gyakran külföldről. Innét ered az is, amit a szemlélő megfigyelhet, hogyan megy át lassan kint bolti cikké az, ami azelőtt olcsó, hozzáférhető piaci cikk volt s hogyan szorítja ki a külföldi, vagy más vidékbeli termelés kifelé a helyit. Egy boltot ismerünk Pécsett, a hová Egyptomból hozzák a veres hagymát s annyira olcsón adja, hogy még a kofák is innét szerzik be szükségleteiket. Pedig nem kell nagyon bizonyítgatni, hogy a vidéki városok környékének birtokosai állandó és biztos jövedelmi forrást találnának a városok fogyasztásában, ha rendszeresen termelnének és tenyésztenének. Bizonyítja ezt a tapasztalat a tejtermelésnél. A nagyobb birtokosra nézve is fontos jövedelmi forrást képez a város, a földművesre nézve pedig éppen elsőrendű jelentőséggel bír. Annak van értelmi képessége, de nincs akarata kissé kereske- dőnek is lenni, vagy foglalkozni a szerinte ily alárendelt ággal; utóbbinak volna akarata, de nincs értelmi képessége, a gazdasági egyesületek pedig ilyesmivel a múltban sem törődtek. Kétségtelen, hogy szövetkezeti alapon sokat lendíthetnének magukon a termelők, de nyernének a vidéki városok is, megszabadulnának egyszerre a kofa-uralomtól. De hát mi csak vidéki város vagyunk, akik inkább törődünk egy szenzációs eseménynyel, egy fényes mulatsággal s csak irigységgel gondolnak a jobbérzésűek a fővárosi szép árucsarnokokra, vágyólag az olcsó és rendszeres élelmezésre, amire ma senki sem gondol nálunk, se a gazdasági egyesület, se a magisztrátus, de még Vaszary főkapitány se centiméternyit levágni, hogy a halspintni ez után két kapocsra járjék-e, vagy pedig csak egyre. Mert ez mind fölöttébb szükséges ahhoz, hogy háború esetére teljesen kiműveljék a derék harcosokat. Sok is ám a gondja a kingizminiszter úrnak ! A legény, a ki ivott már katonáék vizéből, evett már a kenyerükből s magára rántotta a mundért, megváltozik teljesen. Lehámlik róla minden szokás, amit ott kívül tanult itt új iskolát nyitnak neki, ismeretlen dolgokról beszélnek hozzá, amiket hírből hallott is már talán valamikor. Éppen mintha csak az ábécét tanulná. Először nehezére esik ez a tudomány, de idők jártával beletörődik aztán s a teste és a lelke is átformálódik egészen. Kaszárnya, kaszárnya, Szomorú kaszárnya, A lelkem belőled Hogyha kitalálna : Bus könyhullajtással Jaj be messze szállna . . . Kaszárnya, kaszárnya, Szomorú kaszárnya. De bármerre fordul Silbakra lel itten, Kik azzal biztatják . Jobb hely ennél nincsen. Itt is elé állnak. Ott is elé lépnek . És nagy fáradtságba Mire kitalálna. Elviszik a vizét A lelkem szemének. Akkor már igazi katona ! Elhitették vele, hogy csak itt van napsugár. Ami abban a másik életben melegít, az nyomába se akadhat ennek. Azt úgy árendálják azok ott kann interesre, de ezt itt benn ingyen adják. No, persze azért valamivel mégis meg kell szolgálni, de hát micsoda fáradságba kerül ez ? Az egykori jámbor parasztlegénybe úgy orvosságos kanalanként befészkeli magát a büszkeség. Míg előbb illedelmesen megsüvegelte a kaputos embert, most lenézi. Nem tartozik másnak köszöntéssel, csak aki haion■aertt ruhát visel. Valahol zavarog a civil népség. Nem elég a csendőr, hogy féken tarhassa őket. Nosza menjen egy kompánia katona és csináljon rendet. A zavargók között talán ott van a legény apja, a testvérje, kik hogy megnyerhessék a maguk igazát, bátran mellet járnak a szuronyoknak is. Nincs más mód, közibük kell lövetni. A tiszt úr tüzet vezényel. A legény nem mondhatja, hogy: jelentem alánsan, kapitány úr én nem lövök , ott van közöttük az édesapám, meg az öcsém. Aki mundért visel, annak nem szabad ismerni mást, csak — a reglamát. — A katona odamegy, ahova küldik, azt teszi, amit parancsolnak neki. S a három esztendő nehéz terhét, abban a tudatban, — hogy ez nem lehet másként — elszenvedi mégis Odahaza pedig hullámzik az aranyhajú talásztenger, boldog reménynyel biztatva az aratásra. Már fenik a kaszát, a sarlót, az aratógazda számlálja már kezeseit. Apró fürjek szaladgálnak a búzatáblán és csipognak az anyjuk után. Egy eltéved valahogyan közülük. Dédelgető leánykezek veszik pártfogásba. Az a kis pihés jószág, hogy megsimul ott a hullámzó leánykeblek fölött, megeket félve rejteget a prnszlik, amiből néha mégis kivillan a gyolcsiny patyolat fehérsége. Egy hitvinyos legény nézi sóvár szemekkel a leányt. (Nem az igazi, az a király kenyerét eszi most !) Szinte elnyeli a szemeivel s félénken suttog a hangja : — Jó a szived, az árva madárkölyökhöz is jó, csak én hozzám marad idegen ! PÉCSI FIGYELŐ 1897. április 1. A főispán beiktatás epilógja. — Saját tudósítónktól. — Pécs, 1897. március 31. Az időjósoknak, mint száz eset közül, kilencvenkilencben, tegnapra sem lett igazuk. Az idő nemcsak egész nap volt a legszebb, de még az este is olyan derült és kedvező szép volt, mintha csak tüntetőleg akarta volna a meteorológiai intézetet lecáfolni, amely esőt jelzett a tegnapi nap folyamára. S épen ezért, mert az idő a legkedvezőbb volt, igen szépen sikerült a főispáni beiktatás epilógja is, a város kivilágítása és a fáklyásmenet. A diszbankett után, mely tegnap lapunk zártáig eltartott, nem is volt más már hátra a beiktatási ünnepségekből, csak ez. Előtte díszelőadás volt hirdetve a színházban, utána estélyt adott a Nemzeti Kaszinó. Tudósításunk mindeme bezáró ünnepségekről a következő: A színházban. „Egy nap se múljék el díszelőadás nélkül“ — gondolhatta a direktor a római bölcs példájára és még tegnapra is díszelőadást hirdetett. De mivel a kivilágítás és a fáklyásmenet csak kilenc óra felé volt végére várható, utána pedig a kaszinói estély következett, a díszelőadást ennélfogva 5 órakor kellett megkezdeni, hogy hétre vagy félnyolcra véget érjen. Színre a „Tót leány“ került, Páfy Ninával a címszerepben, ki igen kedves, bájos Hanka volt, élénken játszott, elragadóan rakta a tót topogóst és briliánsul énekelt. Méltó partnere volt Polgár, a Misó tót legény szerepében, aki minden szavával derültséget keltett a nézőtéren. Igen jó volt Perényi, mint Gyarmathy Bandi, továbbá Borosa és Benkő Jolán. Gyarmathy, Bognár és Bodroghyné szolgáltak még rá most is, mint mindenkor, a dicséretre. Az előadás közben különben egy sajnálatos szerepváltozás is fordult elő. Polgárnő, aki Máthé Julist játszotta az első felvonásban igen kedvesen és sok temperamentummal, felvonás közben rosszul lett. Mivel a színházban ügyeletes orvos nem volt, csak nagysokára tudtak orvost keríteni s eközben, mivel gyengesége miatt a szerepet tovább úgy sem játszhatta volna. Bodroghy Linát ugratták bele a Máthé Junis szerepébe, aki aztán a második és harmadik felvonásban, szintén sok kedvességgel, végig is játszotta a szerepet. A közönség persze csodálkozott a szerepváltozás miatt, mert csak egy-két a színpadra járatos habttnének volt tudomása Polgárnő rosszullétéről. Hogy pedig mekkora volt ez a közönség ? Akkora, hogy a vasárnap délutáni előadások publikumának a mellényzsebében elfért volna ; akkora, hogy csak úgy zengett a színház az ürességtől és a „díszelőadás“ dacára is olyan hűvös volt a hangulat, hogy taps csak nagyritkán hangzott fel. A kivilágítás. Este félhét táján szokatlan látvány tárult a szemlélő szeme elé. A városháza tornyának vasrácsozata meggyújtott mécsek sokaságától vakítóan csillogott bele a leszálló esthomályba, a gázlámpák eltűntek oszlopaikról és helyükre piros, fehér, zöld üvegek foglalták el s egy egy gázláng lobogott közepükben. A Széchenyi-tér házai ablakaiban sorban gyúltak ki a gyertyák lángjai, a