Pécsi Közlöny, 1899. augusztus (7. évfolyam, 84-96. szám)
1899-08-01 / 84. szám
2. Épp azért ünnepeljük emlékét, mert amely nemzet halottait meg tudja ünnepelni, az a nemzet tudja az élőket is fölmagasztalni, az osztja a halhatatlanságot és a dicsőséget. Hódoljunk tehát a nagy költő magasztos szellemének, tegyünk mindannyian egy szent fogadást, hogy követni fogjuk a jellemalkotó műveiben kifejezésre jutott fenséges eszméket, törekedni fogunk őt megközelíteni az emberi jogok tiszteletben tartásában, a szabadság és a haza szeretetében. * A fölszított lelkesedés élesztésére a szó és a hang varázseszközeit a „Pécsi Dalárdádnak adta át, mely a költő „Talpra magyarját“ énekelte Huber Károly dallama szerint úgy, amint azt csak a mi hírneves dalárdánk képes produkálni. Dalárdánk nem szorul dicséretre s meg is tette hatását a szivekben, melyekbe az ünnepség hangulata már belopta a lekesedés szikráját. A műsor harmadik pontját az ünnepelt költő „A csillagos ég“ c. költeményének elszavalása képezte, mit Rihmer Oszkár joghallgató kiváló érzékkel adott elő. Vele együtt érezte és élvezte át a nagy számban képviselt ifjúság a szerelem himnuszát, mely bár kevésbbé hatásdús, a szavaló, hibátlan technikájával, kellemes orgánumával, zajos tapsot aratott vele. Utána a „Pécsi Polgári Daloskor“ lépett föl a „ Honfidallal, melynek dallamát ugyancsak Huber Károly szerezte. A művészi szerkezetű nehéz darab eléneklésében szép gyakorlottságot tanúsított a Daloskor, melyért méltó dicséret illeti Vész karmestert. A közönség általános tetszését nyerte meg Szuly Aladár joghallgató, Petőfi „Költői ábránd volt . . .“ c. költeményének elszavalásával, kinek ügyessége s páratlanul kellemes hangja már sok élvezetet szerzett a pécsieknek. Az ország mesteri szavalója, a nemzeti színház dramaturgja, a kifogyhatatlan ünnepi költő, Váradi Antal dr. lépett ezután föl: „Petőfi visszatér“ című s ez alkalomra írt költeményével. Hódító megjelenésével, erőteljes hangjával, művészi szavalásával, pazarul élénk változatos előadásával, melyet szűnni nem akaró taps követett, a lelkesedést a legmagasabb fokra emelte. Költeménye így szól : Petőfi visszatér! Nem várom én Csabát csontváz-hadával, Hogy csillagutakon robogjon át, Nem Lászlót, aki szörnyű bárdcsapással jöjjön megoltalmazni őshonát. Szigetvár vértanúit hamvaikból Nem várom vissza, — nincs sugár-remény, Hogy még egyszer megfujja harsonáit Rákócy . . . nem, azt meg nem érem én. Mélységes álom hamu-szemfödője Köríti mind, mind. Hadd álmodjanak. Bár, hogy boszúját álmaikba szője, Ébren virraszt még a nemzet-harag. Csak egyet . . . egyet várok vissza mindig, A sírban el nem férő óriást, Habár képzelt sírjára egyre hintik Az évek bús rögét s holtnak tekintik — Én egyre várom a feltámadást. . . . Hajh, várom őt . . . hiába zárja újra A harci sirba száz tanu-pecsét. Erdély mezőin, hajh, hiába fújja Hamvát az őszi szellő szerteszél. . . . Az óriás atomja meg-megmozdul, Forrong a földben, jégben . . . alakul S megfényesülve kél a szolgaporból, Hogy a napisten is belévakul ... Én látom, hallom őt ... A hányszor indúl A nemzet szive s kél az ifjúság, Mikor az ősi jog határain túl Tapos az önkény, a lelkes tusák Ifjú hevétől zengő viharában Ott áll a dalnok, ott a szent, a drága — S megkérdi, ifjak, tőletek — ha „lesz-e Gyümölcs a fán, a melynek nincs virága ?“ S mikor az egyenlőség Krisztus-arcát Durva kezekkel csapja meg a gőg, A melyért negyvennyolc félisten harcát Véráldozattal harcolák meg ők : A népjog szent nevében kél a dalnok, Fönséges arcát harag pírja festvén, S mennydörgő vádját zengik völgyek, halmok, Hogy: „Ti sekélyek a hazának testén!“ ő visszatér . . . dalát figyelve várja Kanyargó, szép Tiszánk hullámos árja, S hol tündértáncot jár a délibáb : „ Aranykalászszal ékes rónaság“, Salgó sziklái, szép Gömör vidéke, Erdély magasztos, bérces messzesége S a messze korba szálló képzelet, „Elpusztuló vár, ott a kert felett . . S a nemzet-cimer mindenik vonása Őt várja s ő megjő, hogy újra lássa, Föltűnik hármas halmunk szentelt ormán, Megáll a földdel, éggel egybeforrván — Az óriás szellem ott áll, mint szobor, Egetverő Kárpát talapzatán, Zengvén : „Tied vagyok, tied hazám ! “ ... És én mindegyre visszavárom őt, Mikor közelgnek majd sötét idők, Mikor a magyaroknak Istene Vésztjósló arcát föllegekbe rejti, S úgy tetszik: Árpád népét elfelejti. Mikép ha végső harcra intene: Kitör a földből dörgő roppanással Ha kell, egy ezredév sirkantján által! Első szavára lelkünk megremeg S első szava: „Félre kislelküek !“ S köritsen bár egy összeesküvő Világ: felkéi a nemzet, a hivő, S hős lesz a gyermek —érc a béna kar: Mikor fölharsan a „Talpra magyar!“ Ő visszatér! S óriás nyomain megrendül az ország. Riadó dala zengi a szent haza sorsát ! Jármát megúnt rabszolga-népek élén Száll szemfedőjét vérttel fölcserélvén S a világcsata rettenetes robaját Csataéneke harsonaként töri át ; S a hol összerogy egy, a hol ezrek omolnak, Diadalzeneként sziveikbe hatolnak A látnok, a bárd ajakéról a hangok, Világbékére hivó szent harangok, Melyek zenéjét már nem nyeli el „A trombita hangja, az ágyudöreje. S midőn kivívta népe szent tusáját, S győzők a győzőket keblükre zárják, A diadalmas Magyarország népe Hadd lássa visszaszállni őt egébe, Hol a megnyíló kék mennybolt alatt A föltámadt próféta áthalad S magyarok Istenének jobbkeze Homloka verítékét törli le . . . PÉCSI KÖZLÖNY, 1899. augusztus 1. S ott harsog előtte, itt lenn zsong utána Az égi, földi békedal: hozsánna ! S a kik kivívták itt lenn a tusát, Zengik világszabadság himnuszát! S mikor tört láncokon nem foly a vér S gazdátlan lesz a hóhér palosa, Petőfi, a ki nem halt meg soha, Egébe visszatér! Az ünnepélyt a Pécsi Dalárda kitűnő éneke fejezte be. Petőfinek „Tarka madár” c. kedves népdalát énekelték, melyhez dallamot Hoffer Károly, a Pécsi Dalárda első karmestere szerzett, ő volt ugyancsak a kar központja, ki remekül énekelte a darab szövegét, míg a kar zümmögve kisérte. Igazi magyaros érzés, könnyed dallamosság ömlött el a szép dalon, melynek pompás előadása a Pécsi Dalárda nevének teljesen megfelelt s dicséri dalárdistáink magyar érzésű szivét és finom zenei érzékét. Ott nyugszik ő, nemzeti nagy költőnk, a föld sötétzöld szőnyege alatt, de él neve a hantok fölött s kikél a porból szellemének dicsősége, melynek ragyogó sugarai érintek, eláraszták szivünket ezen a napon, ezen a minden pontjában fényesen sikerült, feledhetetlen ünnepélyen. Bankett. Délután 1 órakor a kaszinó lombsátoros gesztenyefái alatt lukullusi, fényes ünnepi lakomát adott dr. Jobst László, a Petőfi-ünnepély főrendezője, melyre meghívott vendégekként megjelentek : Fejérváry dr. főispán, Váradi Antal dr. a jogász fiával és gyámfia Fehér drral, Tormai alispán, Majorossy polgármester, Nagy Jenő t. főügyész, dr. Bodó a Katolikus Kör igaz-gatója, Hartl a polgári kaszinó elnöke, Vaszary főkapitány, Reed tanácsnok, Darócy dr. főispáni titkár, Reberics a Dalárda alelnöke, Hoffer a Dalárda első karmestere, dr. Krasznay Jenő a nemzeti kaszinó igazgatója, Körösztös Imre a Daloskor elnöke, Vész karmester, Szuly és Rihmer joghallgatók, az ünnepi szavalók, Jobst Béla t.-széki biró, dr. Ferency ügyvéd, Pleininger, Lenkei, Lincab lapszerkesztők. — A pezsgőnél a főispán az ünnepély lelkes létrehozóját s a szives házigazdát, Jobst László drt éltette, Majorossy polgármester Váradit, majd meg ugyanő a szabad sajtót s annak jelen volt képviselőit köszöntötte föl. A kedélyes hangulatot fokozta Farkas zenekara, mely leginkább Petőfi-dalokat játszott. A társaság i d. u. 4 óráig maradt együtt. HÍREK, Pécs, 1899. augusztus 1. Nagylelkű adomány. Megyés püspökünk éber figyelemmel őrködik a hatósága alá tartozó katolikus tanintézetek fölött s az észlelt hiányokat, mint ezt a püspöki líceum ügyének fölkarolása is mutatja, kész a lehetőségig pótolni. Legújabban a „Miasszonyunk“-ról nevezett pécsi zárda főnöknőjének 346 forint 60 krajcárt bocsájtott adományként sajátjából rendelkezésre, oly célból, hogy ezen összegből a zárda tanintézetében hiányzó természettani eszközöket és térképeket beszerezhesse. A méltóságé