Pécsi Közlöny, 1902. november (10. évfolyam, 188-212. szám)
1902-11-01 / 188. szám
„ PÉCSI KÖZLÖNY“ 1902. novemberül. Azok, akik ennek a nagy hatalomnak, a sajtónak birtokosai voltak, akik kezükben tartották azt a hatalmat, amelylyel saját véreinket magunk ellen tüzelhették, azok természetesen nem szívesen fogadták azt, ha egy katholikus gárda növekedik, amely a soká bitorolt hatalmat kicsavarja a kezekből. Ezeket ki kell irtani! Mert veszedelmesek lesznek ! Ez volt a jelszó s ez ma is a jelszó, ami nincs ugyan kiadva közöttük, de amit mindenki maga alkotott magának akkor, amikor érezte azt, hogy ez az új, ez az egészséges hajtás létalapjában támadja meg a régi rendszert. Innen van az a düh, az az ellenséges indulat, amelyet a liberális lapok ellenünk kifejtenek, hisz ez természetes, kényelmes könnyű munkájukban zavarja meg őket a katholikus hírlapok munkásainak serege. Az az idegenkedés, amelylyel a katholikus hírlapírók munkáját a „liberális“ katholikusok“ (liberálisak a szó mai értelmében !) fogadják szintén csak természetes, mert hiszen a mult, a „liberális“ sajtó neveltjei. Dehogy áltatják magukat a kath. sajtó munkásai azzal, hogy ha már jelenjük tüskés, ha elismerést vajmi keveset aratnak most még, ha az erdőiftók fárasztó és embertölő munkájára csatlakoztak, hogy a feltört rög nekik fogja a gyümölcsöt megteremteni. Dehogy önzetlenül munkálkodnak azon, hogy a jövőt ne maguknak, de az igazi az egészséges katholikus újjászületésnek mentse meg. Ha van ideális, ha van igazán önzetlen újságíró, aki nem kenyérkereseti pályának tűzi maga elé az újságírást, úgy bizonynyal a katholikus hírlapíró az, akit a céhbeli újságírók, mint olyant, ki a céh törekvéseivel ellenkező munkásságot fejt ki, nem akarnak befogadni, kit munkásságában alig segít valaki, aki nehéz küzdelmeiben nem számíthat senkire, csak a jó Istenre, s kit kellő pártfogásban még azok sem részesítenek, a katholikusokat értjük, akiknek érdekében a tollat kezekbe fogták. Így eshetik meg azután az, hogy a Pester Loyd a katholikus nagygyűlés egy szónoka szerint többet fizethet Fálk Miksának, mint két budapesti katholikus napilapunk összes belső és külső munkatársaiknak. Hát olyan sokan vannak Magyarországon a németek, vagy annyira érdeklődik irántunk a külföld ? Dehogy ! Lehetségessé teszi az a közönség, amelyet „liberálissá“ nevelt a „liberális“ sajtó s amely eltartja most azt a sadót, amely ugyan nem közönségének érdekét szolgálja, de szolgálja a merkantil érdekeket. Most, hogy a katholikus írók és hirlapírók egyesülete az Országos Pázmány egyesület választmányi ülését november 9-én Pécsett tartja — nagyon alkalomszerűnek találjuk azt, hogy a közönség figyelmét erre a katholikus intézményre felhívjuk, melyet mindazoknak, kik a katholikus renaissane ügyét szívükön hordják, figyelmébe ajánlunk. Dömei A. Széll Kálmán a lejtőn. Több hónappal azelőtt, mikor a kormánypárt kebelében a pártszakadás réme kisértett és az egyik újszabadelvü azaz Bánffyánus-töredéken 120, a másik újszabadelvü azaz Apponyista-töredéken 80 ember sorakozott és csak a ministerelnök ügyes dialektikája birt egyelőre nyugalmat teremteni, azt írta aMagyar Szó,a hogy : Szélinek nincs pártja. Akkor még korai volt így beszélni, mert legalább az a 80 ember, tehát a szabadelvű pártnak Vj része még az ő gárdája volt, de ma már nagyon kétes, hogy van-e csak 50 igaz híve is ? A kis királyszobroknak titkolódzó elhelyezése, az országgyűlésnek királyi kézirattal való elnapolása, a parlamenti egyezkedést kikerülő quótadöntés, az uj országház ünnepélyes felavatásának s a király megjelenésének elmaradása, a tengerszemügy kedvezőtlen eldöntése s ezzel egybefüggőleg a ma még magyar területre betört lengyelek ellenében az illető alispán védelmi fellépésének megtiltása, a külön vámterület ügyében az 1899: XXX-ik törvénycikk által adott előnyünknek eljátszása, a kiegyezésben a Széll szerint „nem lényeges dolgokban“ való bejelentett gyanús engedékenység, az amúgy is terhes civilista tetemes felemelésének a költségvetésbe való felvétele, végre 12000 póttartalékost 2—3 évi szolgálatra kényszeríteni akaró visszaható erejű törvényjavaslatnak — bár egy rövid időre visszatartással való benyújtása, amely javaslatot még a Széli hű csatlósa, Vészi József is méregfognak nevez együtt, sőt külön-külön is alkalmasak arra,ahogy Szélit lejtőre vigyék; a kolozsvári Mátyás-ünnep pedig, de kivált a Kossuth-ünnepek, sem ingatták meg az iránta eddig táplált csaknem feltétlen bizalmat. Hát hiszen valljuk be őszintén, sine ira et studio, hogy ma magyar miniszterelnöknek lenni, kinek nemcsak két ország egymással farkasszemet néző anyagi érdekeivel, nemcsak a katonai és polgári ellentétes felfogással, nemcsak a szabadkőműves ultra szabadelvű s a keresztényies szellemmel, nemcsak az agrárius és merkantilis közgazdasági torzsalkodó irányzatokkal, hanem olykor még a nemzet s a király eltérő érzelmi világával is kell számolnia — bizony nem könnyű dolog. Mert nem csak jó gyomrának kell lennie, mint a mivajdat, úgy érzem, hogy fájdalmam enyhült s látom benned a sirt, az én síromat, mely csalódott életem után nyugalmat ad, s oda képzelem a sárguló faleveleket, melyeket a te szellőd hajt sirkantomra, de látom az ő alakját is síromnál. Épp oly igézőn néz reám, mint akkor és oly jól esik, hogy megmondhatom neki még egyszer — utoljára : „szeretlek“, „szeretni foglak még ott is“. És ha majd a te szívedben is felébred a szerelem s nem fogod érezni a viszontszerelem gyönyörét, boldogságát, gondolj reám, mert ugyanazt a fájdalmat okoztad nekem, talán önkénytelenül, mint amilyent te fogsz érezni akkor. Egy-két sírdomb. Nem szeretem a temetőben a nagy sokaságot. Rontja a hangulatot. Megszoktam várni, amíg elmúlik a nappali tolongás és a fényűzők konkurrenciája. Mikor a gyertyavilágok visszfénye az égről elmosódott, ballagtam le az idén is. Talán nekem is van közöm a sírokhoz. A temető éjjeli leírásával nem akarok senkit sem ijeszteni. Különben is olyan éjszaka is mint nappal. A fák himbálódnak, árnyékuk ide s tova siklik a sírköveken. Egy-egy lekésett sírlátogató siető léptekkel igyekszik távolodni. A gyertyafüst elfekszik a sírok fölött, felszíne gomolyog s azután a korom leszáll a földre, felszántja a könyeket. A mint az egyik mellékuton lekanyanyarodom, szokatlan öltözetű alak tűnt elém. Közelebb érve láttam, hogy a XVII. sz. közepén divatos öltönyben lévő férfi betűzi a sírok feliratát. — Ide való vagy ? kérdi tőlem. — Még nem. — Ne érts félre, csak azt gondondoltam, hogy ismered-e e sírhelyeket ? — Ki vagy ? Kit keressz ? — Descartes vagyok, már 300 éve járom a föld temetőit, a gondolkozók sírjához zarándokolok. Ben kevesen voltak az én időmben! — Azt azonban megengedem, hogy azóta sok és nagy gondolkodó élt. — Hagyd el. Intett s leültünk egy padra, karjával a nyugati látóhatárra mutatott : — Íme négyezer év temetője. S én láttam egész Európát, mint egy nagy temető terült előttünk. — Innen jól látszik néhány nagyigondolkodó sírja, — kezdé Descartes, — ti nagy gondolkoknak tartjátok őket. Itt van mindjárt az első, egy újságíró. Felvilágosodott ember volt. „Nem hiszek semmiben, szokta hajtani, játszotta a szkeptikust, a halotti anyakönyvi kivonata szerint zsidó volt. Látod fiatal barátom ilyen vak nagyon sok van a tanultak közt. A fele is sok volna. Nem hisznek semmiben, de csak hiszik. Hitt volt minden időben az emberek közt, a miszticizmus az emberek lényegéhez tartozik. Innen van az, hogy ha a világos, észszerű vallást elvetik, helyébe valami groteszk hit, dehogy hit, babona lép. A felvilágosodottság élén Páris halad, a hitetlenség arányaival egyenesen lépést tart a babona. Az egész kontinensen sehol sem virágzik úgy mint Parisban. Ez az újságíró az hitte, hogy ő terjeszti a világossá.