Pécsi Napló, 1895. október (4. évfolyam, 234-260. szám)
1895-10-05 / 238. szám
14 Bohémvilág. — A kedves, a szép időkről. Pelyhes álló, semmivel nem törődő, könnyelmű bohémek voltunk mind a ketten. Én egy nagy magyar parasztváros hetenként kétszer megjelenő „Kikkerjének“ voltam fő, bel, tehetséges, szellemes munkatársa, vezérczikk, tárcza, croquis, hir, közgazdasági írója, ezenkívül a korrektori tisztséggel is bizalmasan felruházott „lapunk szerkesztője“, aki ezekért a tisztségekért nagyon kevés forintokkal, de annál több tanácsokkal és elismeréssel díjazott. A magyar színészet egyik nagy szabtárgja pedig, a szegény Gerőfy Andor, akkor már rozoga szekerét tolta elszántan — és boldogan. Rajongással csüggött a színész pályán és én letérve e biztos nyárspolgárias jövőhöz vezető ösvényről, beállottam a vidéki sajtó akkor még nagyon is lenézett, de sehogysem fizetett gárdájához. Újságíró és színész, rokonlelkek, melyek találkoznak. És mi egy szellős hónapos szobában találkoztunk télvíz közepén, mikor farkas ordító hidegben a szürke verebek megfagyva potyogtak le a tükörsima szánntra. A kettőnk jövedelme alig múlta felül egy megyei dijnok havi fizetését és bizony a dicsőség, meg a babérkutatás közben, igen gyakran tértünk haza vacsora nélkül hideg szobánkba, melynek csak az ablaküvege volt díszítve, az is csak a jégvirágokkal. És ma, mikor néha-néha pezsgős vacsoráról térünk haza barátságos, kedves otthonunkba, eszembe jut mindig az a szellős, jéghideg, soha nem sütött kis szoba, melyben boldogan, mosolyogva didergett két bohém lélek, akik gúnyt űztek a nyomorból és kikaczagták a nyárspolgárias moralizálásokat. —■ Független élet, szabad szárnyakon szállva . . . Ez volt a mi óhajunk, minden kívánságunk. Rokon lelkek voltunk, akik megértették egymást, akik együtt örvendtünk, egymásnak egymásért. És az elkövetett bohém „ugratások“ sikerültek, megkaczagtuk őket , mert szellemesek voltak. Azaz gyakran csípősek is. Legalább a Szatyi űrei. Csak egyet. Didergő hideg tél volt, mely csontkeménynyé fagyasztotta az egész mindenséget. És erősen tartotta magát heteken keresztül. Kis szobánk olyan volt, mint a farkasverem. Dideregve, reszketve, fázva húztuk össze magunkat a vékony takaró alatt, amely még a kopottas téli felöltőnkkel együtt sem tartott egy csekélyke meleget. A mindenséget beborító, megfagyott csillogó hótakaró csikorgott a járókelők lába alatt. Be sem hunyhattuk szemünket a dermesztő hideg miatt. Szatyi megadóan nézett maga elé. — Fűteni kell . . . és reggel sorsot hoztunk. Csak egy hatos árú fát köteles egy teljes héten át esténként a vesztes fél hozatni. Én nyertem. És csodálatos! Szatyi, aki folyton panaszkodott a megbénító hideg ellen, most imádni kezdte ezt. Kezeit dörzsölve mondogatta : — Barátom ! Egészen fölfrissül a halandó. Aztán adatokkal és esetekkel kezdte bizonyítgatni, hogy a tengerparton sütkérező tallián sokkal előbb esik kolerás nyavalyába, mint a doni kozák. A túl meleg szoba soha nem volt egészséges. Beláttam. És egy álló héten keresztül a kávéházban töltöttük az éjszakák egy részét és csak hajnaltájban vetődtünk haza. Fáztunk. Letelt a hét. Én jöttem sorra. Már a szinielőadás előtt kezdte a fogát vaczogtatni Szatyi. * — Brr . . . Nem akartam megérteni a czélzást. Mikor otthon voltunk, káromolva vágta földhöz a kalapját. — Megvész az ember. Aztán kinyilatkoztatta, hogy ily körülmények között szakítanunk kell. Nem tettem eleget kötelességemnek, nem hozattam fát, hát ő megmutatja, hogy én jobban fogok az éjjel dideregni, mint a miskolczi béka a kocsonyában. Mosolyogtam a czimbora hetvenkedéseit. — No jó ! Ez pedig vészt jelző kifakadás volt. Még vitatkoztunk, még tréfálkoztunk és elnémult elébb az egyik, aztán a másik. Elaludtunk. Szatyi horkolt. Meg is esküdnék reája. Mélyen aludhattam. Hanem egyszer dideregni kezdek a maró hidegtől. Reszketek. Arczomat fájdalmasan marja a szibériai,hideg, hajam zuzmarás lesz. Önkéntelenül felsóhajtok. Aztán öszszébb húzódva megfordulok. Szemben volt a Szatyi ágya. Mikor feléje tekintek, majd elhaltem a csodálkozástól. Ült az ágyában. A paplannal, ágytakarókkal begöngyölve, mind a két télikabát rajta, nagy széles feje — mint egy török basának — szélesen körül volt az ágylepedővel kötve. Pipázott. Néztem reá. Mintha álmodnék. A sűrű kapadohány füstje mardosta a szememet. — Ne füstölj . . . A nyitott ablakokra mutatott, amelyeken vastagon szállott ki a füst. Nem értettem. Kérdőleg tekintettem feléje. — Miért nyitottad ki az ablakokat? Szánalmas arczot vágva felelte : — Ez a szoba farkasordító. Hadd menjen ki belőle a hideg a nyitott ablakokon. Miklós Gyula: A mi új színházunk. Anélkül, hogy bírálatokba akarnék bocsátkozni, amire nem kaptam fölhatalmazást, csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy Magyarország vidéki városainak újabb keletű színházai közül nem a mienk a legszebb s nem is a legpraktikusabb elrendezésű. Igaz, hogy ezt a két tulajdonságot együtt egyiknél se láttam a mi vidéki színházainknál. Legszebb a pozsonyi, legpraktikusabb a debreczeni. S a színész szempontjából inkább kívánnám magunknak az utóbbit, mert hiszen a színháznál mégis csak a színész a fő és nem a buffet. A mi színházunktól azonban a vidék szép színházai között senki se vitathatja el, hogy a legérdekesebb. Nemcsak a külső körvonalainak saját összbenyomását értem az érdekesség alatt, hanem azt az egész szituácziót, amelyben áll s azt az egész életlefolyást, mely alatt egyetlen kimondott igétől testte jön; mert ez mind-mind igen érdekessé teszi előttük ezt a furcsa kis színházat. Furcsának is mondom — hisz épp ezért érdekes — mert nincs ezen egy körömfeketényi sablon se; ellenkezőleg, a legexcentrikusabb ideák ölelkeznek egész épülettömegében. Rajta van az az idegen kapkodás, mely újabban olyanynyira jellemzi Pécs egész társadalmát és szintén újabban törvényhatósága testületének minden cselekedetét. Furcsa az a hely, melyen áll, mely kétféle síkra oszlik; furcsa az, hogy az épület köröskörül szabadon áll s még se áll szabadon; furcsa az, hogy elől gazdag ékitésű, hátul és oldalt meg senki se nézné színháznak; furcsa az, hogy a kupola-csoport mellé a legközönségesebb pajtatető csatlakozik; furcsa, hogy minden ajtaja, minden ablaka más-más szabású; furcsa, hogy a kocsin jövő közönség nem a színház előtt hajtat föl a bejárathoz, hanem alája szalad az épületnek; furcsa az a lejtőkocsi följáró, mely a színpadra vezet; furcsa az, hogy a színház nézőterének nincsen magas kupolás mennyezete, hogy ezen nincs csillár, hanem körbe elrakott tizenkét ívlámpa szorosan oda szögelve a menynyezethez ; furcsa az, hogy a karzat álló helye magasabban van, mint a nézőtér mennyezete; furcsa az, hogy nappal az egész színház belsejét a külső napfény világítja. Szóval egy sereg furcsaság jellemzi ezt a czukorsüteményszerü színházat s mégis épp a sok furcsaság teszi ki a mi színházunkat, ezek nélkül ez a színház meg se lehetne; a mi színházunk ott, a Király-utcza közepén, csak ilyen lehetett. S mert igy vám, igazán elmondhatjuk, hogy nincs több olyan színház, mint a mienk , a pécsi színház unikuma az egész világon. Mondtam már, hogy nem bírálok, s amit eddig írtam az se bírálat, csak jellemzés. Mikor a város képviselőtestülete megelégelte azokat a folytonos idlegeket, melyekkel a közönség élőszóval, a sajtó meg nyomtatásban döngette, sürgetvén a közönség számára rendes téli színházat, a kilenczvenes évek elején kiíratta a pályázatot a színház tervére, helyül jelölvén ki a király utczában levő régi katonai kórház telkét, mely felé — elég helytelenül — a közkívánság koncentrálódott. A pályázaton a Steinhardt és Lang budapesti műépítészczég nyerte el a kétezer forintos dijat s az ő később módosított s javított tervüket fogadta el a közgyűlés is az építés alapjául. A terv kigondolása Lang Adolf, kidolgozásában segítője Steinhardt Antal. A közgyűlés őket bízta meg azzal is, hogy a terv keresztülvitelekor vezessék az építést, amiért nekik 10.000 frt tiszteletdíj jár. Boldogult Munczhart Géza városi főmérnök szakfelügyelete alatt 1893. június 3-ikán kezdték meg az építést azzal, hogy PÉCSI NAPLÓ.