Pécsi Napló, 1899. január (8. évfolyam, 1-25. szám)

1899-01-01 / 1. szám

1999. január 1. tetszik ! Hogy mily kevéssé vannak ka­tonás szellemben nevelve, erre nézve legyen elég felhoznom ami esetet, mi­dőn egy tábornok szemlét akart tartani az egyik csapat felett s már közeledett hozzá, mind felálltak egy közember kivételével, ki — kérdőre vonatván — azt felelte, hogy neki a tábornok nincs bemutatva, s csak kapitánya nagy kéré­sére csatlakozott a többihez. Egy ízben meg az ezredes kiadta a parancsot : „X ik század ma éjjel ki fog vonulni a sztrájkoló munkások ellen!“ »„Mi bizony éjjel senki kedvéért se ruk­kolunk !"“ Volt a felelet, s nem is ruk­koltak és az ezredesnek be kellett érni a felelettel, mert nem tehet ellene semmit. Ruházatuk : Széles peremű barna pörge kalap, a­minőt a magyarországi tótok hordanak, s rajta baloldalt — annak jeléül, hogy az illető katona — pléhből két kis keresztben álló fegyver van : hamu­szürke vagy világos kék kabát sárga gombokkal ; valamivel sötétebb kék hosszú nadrág ; s lábbeli, a minő nekik tetszik ; a sarkantyú még a huszároknál is fölösleges. Jól nézhetnek ki, uszy­e ? Most azonban nagyjából kimerítet­­tera eddigi tapasztalataim és hallomásaim tárházát, de még hadd maradjon valami máskorra is. Midin meg régi jogászpajtásaimat, daltestvéreimet, s jó ismerőseimet mind szivből üdvözölném, maradtam őszinte tisztelője : Jilly Aurél. Egy kalandornő Pécsett. — Regényrészletek a vizsgálóbíró előtt. — Pécs, deczember 31. Egy idegest égalj forró napja alatt, ott a hol a partokra csapdosó tenger sós párája lehelete leng a cziprusok és sziko­­morok körül, a hol egy letűnt világ hős alakjai teszik élénkké az ifjak képzőlmét és a ködbevesző part árnyban az­ében­­terrageok hidai vonulnak , hangtalanul, a szellemek némaságával, ha leszállt az al­kony és megszűnik a hajók tülkölése, abban az országban találkozott a franczia sorhajó-hadnagy a névtelen mulatt leány­nyal. A leánynak barna volt a bőre, ap­rók, keskeny nyílásúak a szemei. Széles, vérpiros ajakán, a­mely ritkán húzódott mosolyra, sohasem égett még férficsók követelő tüze. Ő nem járt kaczér szok­nyában akkor a kikötőben, mikor a ha­jók durva népe néhány órára szerelmet vásárolt magának és először nyiltak bol­dog sejtelmes nézésre szomorú szemei, mikor a fiatal hadnagy egy véletlen ta­lálkozás után, me­g­simogatta fénytelen haját és idegen nyelven súgott sok ért­hetetlen dolgot a fülébe, a­miket tán ak­kor se értett volna meg, ha az ő nyel­vén mondja. A hadnagy elhajózott, mert a hadnagyok mindig elhajóznak és a mulatt lány künn ült a kikötő egyik kő­oszlopán és a tengerre bámult könyben úszó szemekkel. Eltűnt az utolsó füst­foszlány is. Osireff Angelo, Tunisz piszkos kikötőjében kezdődött el a regény, melynek ez a két alakja rég eltűnt az elmúlás vagy az ismeretlenség homályában. De az ő néhány órás viszo­nyuk adott életet annak a leánynak, a­ki a maga érdekes regényét végi­gbogozta egész Európában. Csak fejezeteket kap­hatunk Osireff Angéle, máskép Csinszky Vilma kalandos életéből, melyet ha végig tudnánk kísérni az okszpozíczión kezdve a bonyodalom minden fázisán, bizony el­mondanánk mi magunknak : — Minek is olvastuk mi Montepin és Zola írott dolgait, mikor a valóság egy regényben nyújtja a kettőt. Csak egy ke­véssel több a borzalom, egy kevéssel több az életigazság benne. A­mit mi elmondunk, az még nem az utolsó kötet, de legközvetlenebbül ez érdekel bennünket: egy nyugvó perez, egy lucidum intervallum a bonyodalom hajszájában itt játszódik le Pécsett. A khedive háremében, Angelenek hajlékony volt a dereka, mint a tigrisnek, a mely ott tanyázik anyai őseinek honában, szemeiben, moz­dulataiban még volt annyi franczia pikan­téria, hogy tán csak ötödször tánczott Kairó utczáin a gyéren hulló baksisért, a­mikor a mulatt nő előtt egy mozdulatra, egy mosolyra kinyíltak az alkirály háre­mének a kapui. Nem rézpénzért tánczott már, hanem aranyakért és a csókjának is ez volt az ára. Hitvány ár! Csókért arany ! Angéle csókra vágyott a csókjaiért. Nem érezte jól magát a zárt légkörben, a puha sző­nyegek között, a három fojtónz illatos levegőjében és mikor egy este egy tengerésztisztet látott elhaladni a sűrűn rácsozott ablak alatt, megvillant a szeme. Sötétkék zubbonyt, szűk nadrágot viselt, bajusza meg szőke volt és széjjel volt fésülve. Kurta szárú angol pipa füs­tölt a szájában. Másnap reggel ott volt Anglée a „Mouette“ fedélzetén és néhány nap múlva Marseille kikötőjének a hosszú mólójáról szomorúan nézett egy távozó hajó után. Először a hajótest, majd a ké­mény, azután meg a fest is eltűnt a tá­volság ködében. Oh, azok a hadnagyok mindig el­hajóznak ... Párosban. Osh­eff' Angéle néhány hétig sherryt és a grogot mért részeg matrózoknak az „Étoile“-ban. Bele tudta élni magát min­den helyzetbe. Nem volt semmi fájó a kac­agás zenéjében, amely a durva röhö­gésből kicsendült és csak akkor gondolt arra, hogy nem végleges e helyzet, ami­kor elébe állott egy czvikkeres alacsony kis fekete úr és meghajtotta magát: — Bernardin L’ouvrere vagyok, egy párisi czég utazója, még egy néhány na­pig itt maradok Marseilleben Aztán vissza­megyek Párisba. Jöjjön velem Angéle. D­t van csak élet egy ilyen nő számára, milyen maga. Itt matrózokat szolgál, ott grófok szolgálják ki magát. — Párisba, Angéle, Párisba 1 * A „Bois de Boulogne“ árnyas fasorai alatt egygyel több volt egy kis idő múlva azoknak az elegáns magánfogatoknak a száma, melyek a kipirult arczú, czoboly­­prémes bundába burkolt sikkes tulajdonos­nők és a legújabb divatnak triumfáló me­netét képezik. Angélet selyem, csipke és hódolat vette körül. Barna szépsége, mely most már megtalálta a ragyogásban hozzá illő keretet, mozgásba hozta a párisi hang velt elkényeztetett f­érfi népének a vérét. Ele­gáns budoárjában ha nem is adott egy­másnak találkozót a párisi férfi-világ, férfiakban és találkozókban nem volt hiány. A legintimebb viszonyban L­ouvrére­­rel maradt, az első barátjával, ő segített berendezni a selyemmel bélelt, barátságos kis othont és a szivességeit Angéle mo­­solylyal és kitüntető figyelmével hono­rálta. Gyakran egyedül az ő számára volt otthon és csak az ő csókjai mozgattak meg lelkében mélyebb érzéseket. Néhány hónap telt egy el pompa és fényűzés között és Angéle nem fáradt bele az élvezetekbe. Csak valami újra vágyott. Egy verőfényes nap déljén, amikor Angéle kidugta borzas fejét az ágya vilá­goskék plüs függönyei közül és az álom­tól összehúzott szemekkel nézett ki abba a napsugaras másik világba, amely a fekhelyén kívül esik, szokatlan érzés vett rajta erőt. Gyorsan felöltözködött, még szoba­lányát sem csengette be és anélkül, hogy mest egyszer körülnézne az intim, kis tanyán, az ajtó felé indult. Innen sem fordult meg, hanem gyorsan lefutott a lépcsőkön és vad őrömből dobogott a szíve, amikor beleült egy bérkocsiba a kert­lak előtt. Ott hagyott mindent: fényt, ragyo­gást, fényűzést és örökre eltűnt Páriából. A becsület utján. Berlinbe ment. Uj, tiszta életre ébredt. Beszélt angolul, francziául, németül, sőt még arabul is, kitűnően zongorázott, hat beállott egy úri házba nevelőnőnek két felnőtt leány mellé. Itt vette fel az Osinszky Vilma nevet. Uj lakhelyén zajos élet folyt. A két leány hozománya előkelő társaságot cső­­dített össze a berlini elegáns házban. Gyakran adtak estélyeket s ilyenkor Vil­mának — csak e néven ismerték — az a szerep jutott, hogy zongorázzék. Egy ilyen este, mikor zajos élet forrt a nagy sza­lonban és telve volt vendégekkel a hás, a nevelőnő egyszerre ijedten rezzent össze zongorázás közben. Valaki a régi nevén szólította : — Angéle, — hangzott a háta mögött. Egy fekete fő hajlott fölé, a­kiben egyszerre megismerte ott hagyott párisi Protektorát, Bernardin Louvreret. Egy lármás keringőt játszott éppen, más nem hallhatta azt a fojtott hangú társalgást, a­mely lefolyt köztük. — Ön itt, Angéle ! Milyen váratlan találkozás ! — Ne tegyen tönkre, az Istenre ké­rem ! Ne áruljon el. Itt Vilma vagyok, nem Angéle. — Hát Vilma, mindegy az, ő se fogja azt megtagadni tőlem, a­mit Angéle oly bőkezűen osztogatott. Nos, Vilma, mikor szabadul a zongorától. — Nem akarok tudni magáról, hagyjon . . . — A férfi követelődzött, a leány nem engedett. — Vigyázzon, Vilma ! Ha nem en­ged, elárulom! . . Azzal ott hagyta a zongorát. A keringő befejezve, Vilma kiment a teremből feltűnés nélkül. Csak a leg­szükségesebbeket gyűrte egy kézi táskába és azzal menekült. Merre ? Azt maga sem tudta. Fokról-fokra. A városok neveiről lehetne czimezni minden kis fejezetet, melyet róla írunk. Örökösen változott a lakhelye. Berlinből Bécsen és Budapesten át, apró kalandok­ban gazdag utazás után Pécsre került. Beleszeretett a becsületes életbe. Itt is úgy kereste a kenyerét, hogy beállott egy gyárba munkás leánynak. De a szive nem hagyta nyugodni a sok próbán keresztül ment nőt. Egy fiatal iparos után kezdett ér­deklődni, de ez megtudott egyet-mást a leány gazdag múltjából és nem akart tudni se róla. A sors zavarta tovább, Nagyváradra jutott.* Pécsi Napló 6

Next