Pécsi Napló, 1899. október (8. évfolyam, 224-249. szám)
1899-10-01 / 224. szám
z építkezések nincsenek bevéve. Miért? Mert a hangulat most nem alkalmas rá. Minden a hangulattól függ. A közönség hangulata veszedelmes. Roszszak a gazdasági viszonyok, nehéz a megélhetés, inkább forradalomba megy bele, semhogy leengedje a bőrét huzatni. Várni kell, míg a hangulat kedvezőbb lesz s az adózó közönség odaadja a bőrét. Hiszen, ha meggondoljuk, hogy a lehúzott bőr helyén az örök természet rendje-módja szerint uj bőr támad s a bőr közszükséget képező intézmények létesítésére kell , nem is olyan tragikus az a siralmasan és kétségbeesetten emlegetett bőrnyúzás. De hát várjunk. Helyesen cselekesznek a város intéző férfiai, ha a közönség hangulatát figyelembe véve jobb időkre, kedvezőbb hangulatra várnak. Még jönni fog, mert jönni kell egy jobb kornak, amikor Pécsre is fölvirrad a boldogulás hajnala. A polgármester szerint ez a kor már nincs is olyan messze. Két év múlva a kormány előveszi a városok rendezését, akkor sok, nagyon sok teher lekerül a nyakunkról s félbemaradt és tervbe vett alkotásainkat befejezhetjük. Addig semmi újat, semmi fölöslegeset nem szabad létesíteni, akár közhasznú, akár kulturális legyen is az intézmény, mert a hangulat nem alkalmas rá. Sanatorium tüdőbetegek részére. Felhívás a magyar emberiséghez. Felszólalok, mint ember és mint magyar. Van egy pusztító rész, mely áldozatait könyörtelenül elragadja. Ez a tüdővész. A rettegett ragályok, az ázsiai kholera, a keleti pestis nem oltanak ki annyi emberéletet, mint a tüdővész Amazok ellen védekezhetünk határzárokkal: ez itt táboroz közöttünk. És hazánk, a szép Magyarország, az erőteljes magyar faj hazája, elsősorban áll azon országok között a statisztika ítélete szerint, ahol a tüdővész legtöbb áldozatot követel. Mindenkinek meg kell döbbenni erre a szóra, akinek keblében emberi és hazafias szív dobog. Évenkint százezernyi embernek, kenyérkereső apának, családápoló anyának, reményteljes ifjúnak a megmentéséről van szó a mi magyar hazánkban. E magasztos czélnak elérésére alakult a mellbetegek sanatóriumát felállító egyesület, melynek legmagasabb védnöke a mi koronás királyunk, aki úgy szereti a magyar nemzetet, ahogy a magyar nemzet szereti ötét. Hogy ez emberbaráti ügyben én szólalok fel, arra engemez Isten iránti hála kötelez. Évtizedek előtt, harmincz évnél is régebben, oly nagyfokú mellbajban szenvedtem, hogy soha egy új tavaszt nem ígérhettem magamnak; az orvosi tudomány minden gyógyszerét kipróbálta rajtam, kétséges sikerrel. És íme most, késő aggkoromban, Isten kegyelméből épen, egészségben bírok a rám nehezült kötelességeknek megfelelni. Minek köszönhetem én ezt? Isten kegyelme után a jó levegőnek. Az tett újból emberré. Teljes elismeréssel viseltetem az orvositudomány minden gyógyszerei és szérumai iránt, melyekkel a romboló népbetegséget leküzdeni időtlen idők óta törekesznek, de maguk az orvosok hangoztatják, hogy mindazoknál hathatósabb az Istenadta tisztaség, helyes táplálkozás s azon a szervezetet edző eljárások, ma-Az uj helyzetben nem tudtam elaludni s gyertyát gyújtottam. Ahogy körülnézek, az ágy mellett könyvespolcot látok. Kinyújtottam a kezemet, s amit legfölül találomra elértem, azt leemeltem. Irófüzet volt. A czimlap fölírása szerint „Szabad gyakorlatok“ kincsesháza volt a füzet. — Ah, Bellácska elmeszüleményei. Lám-lám, most belepillanthatunk önagysága lelke világába. Lássuk csak, hogyan állunk ezzel az izével. Lapozgattam benne. Vörös tintával derekasan megjavítgatott penzumok jöttek sorra a szülői házról a Billácskáék uczájáról, a Margit-szigetről, a lóversenyről. A legutolsó gyakorlat még javítatlan. Ezt tehát most írta, talán épen ma délután. Czime : Egy nap falun. Úgy ? Billácska a faluról helyekkel ma a sanatoriumokban gyógyítják a tüdőbetegeket. Ezt az áldást kívánja megadni a felállítandó sanatorium a szenvedő emberiségnek Magyarországon. Egy népszerű gyógyintézet emelendő fővárosunk legegészségesebb részén, a budai hegyek szélvédte völgyében, mely orvosi vélemény szerint legszerencsésebb fekvéssel bír. Ezen sanatórium felállításához szükséges összeg előteremtésére szólítjuk fel nemes érzésű közönségünket. Én magam, ki őseimtől nem örököltem nagy birtokot, kinek a szerencse nem osztott kincseket, ki folytonos munkám után élek : ezer koronával járulok a szent czél eléréséhez. Bizton hiszem, hogy mindenki, akiben istenfélő, hazát szerető szív dobog, tehetsége szerint sorakozni fog az intézmény létrehozóihoz. Áldás reájuk! Budapest, 1899. szeptember Щ Dr. Jókai Mór.* Természetes, hogy a magunk részéről a legnagyobb készséggel adtunk helyet e fölhívásnak és a magasztos czél részére tett adományokat ugyanoly készséggel fogjuk rendeltetési helyére juttatni. Korányi Frigyes dr., a kiváló tüdős és emberbarát hosszabb, a Bajta képviselőihez intézett levelében behatóbban ismerteti ezen czél érdekében eddig elért eredményt, mely kezdetnek elég biztató. Adjuk ezen közérdekű levélből a következő részt: Az ország közegészségügye 1861-ben rendkívül szomorú képet nyújtott, nálunk minden betegség oly mérvben pusztított, mint kevés más államban s minél tisztább képet nyújtott fokról fokra a közegészségügyi statisztika , annál világosabban állott előttem a tény, hogy az óriási halandóságban minden más betegségnél nagyobb része van a tüdővésznek. A javuló köztejet a kapuban már várakozó cselédeknek. A falusi nép sok tejet fogyaszt, mert többnyire túrót készít belőle, amit aztán beszállítanak a városba a közös hadseregtől kölcsönvett lovakon. Innen a közmondás is, hogy : „Közös lónak túrós a háta.“ A tejes kocsikat a pékinasok váltják föl, akik dévaj lármával szaladgálnak a házakba a friss süteménynyel, miközben szívesen eltereferélnek a szobalányokkal. No de ezek nem igen érnek rá a pletykára. Falun sok a dolga a szobaleánynak. Neki kell a szobák rendbetartásán kívül még az udvarban és a kertben is leporolni, a leandereket naponta jól megöntözni, s a kerti asztalon a reggelihez fölteríteni, ahová utóbb, úgy kilencz óratájt, a család gyülekezik, hogy friss reggeli tejét ki-ki megigya. Reggeli után mindenki munka után lát. A leányok kötnek, hímeznek, varrnak, a férfiak a mezőre kocsikáznak ki, megnézni vájjon jól nő-e a fű, lesz-e rajta sok búza? Mert a búza falun az Isten áldása, ők abból készítik a lisztet, ami bizony szomorú dolog. Mennyire jobb és könnyebb a fővárosban, ahol nem a nyílt mezőn, hanem óriási födött malmokban kőt Bellácska faluja. — APécsi Napló eredeti tárcsája. — Bekopogtattam a pesti sógorhoz kétnapi vendégnek. Untig elég, hogy az ilyen falusi ember megint visszakivánkozzék a maga otthonába. Nem való a pesti embernek a vendég. Miatta fölfordul a rend az egész házban. Nekem Bellácskának a tanulószobájában hevenyésztek ágyat, ahol a kicsi „őnagysága“ szedi magába délutánonként, meg esténként a magasabb tudományokat mindenféle vastag könyvből. A polgáriba jár a kis húgom s nagyra van a franczia meg az angol tudományával. Különben igen finnyás hölgyecske, aki különféle ürügyekkel — bár kellő finomsággal — utasította vissza abbeli meghívásomat, hogy legyen szerencsénk hozzá nálunk Sohase volt még falun, s mikor apja, a sógor előtt fejtegetni próbáltam a nép nyomorúságát az ilyen rosz esztendőben, hát a kicsi „őnagysága“ szívfájdalommal kiáltott föl: — Juj istenem, nem lennék szegény ember, nem tudom mennyiért ! * Kora reggel volt. A nap fönségesen szórta sugarait a dóm toronyórájára, melynek lapja félkilenczet mutatott. A falu ébredni kezdett. Megindultak a tejeskocsik meg-megállván egy-egy ház előtt, ahol nagy bödönökben adták le a Pécsi Napit 1899. október 1.