Pécsi Napló, 1900. július (9. évfolyam, 147-172. szám)
1900-07-01 / 147. szám
- ban az országok népeinek, de szebb példát nem találunk annál, amelyet Ferencz Ferdinánd trónörökös fő hörcsögnek adott meg a jó sors. Akinek emberi érzéseiből, szerelmi regényéből ilyen szít, ilyen jellem tündöklik felénk, ahhoz méltón száll fel üdvözlésünk és lelkesedésünk, mert hiszen a szeretet örök tanának törvényei egyformák ember és ember, meg népek és királyok közt, aki így tudott viszonozni szerelmet szerelemmel, bőséget hőséggel, az mint uralkodó is majdan szeretettel viszonozza a magyar nép szeretetét és az alkotmányhoz, a törvényhez való hőséggel a magyar nép bőségét. De vájjon kihez szállna méltóbban e mai napon hálánk és hódolatunk, mint trónörökösünk menyasszonyához, holnap már hitveséhez? Neki köszönhetjük, hogy így megismerhessük, a megismerés folytán szívünkbe zárhatjuk Ferencz Ferdinándot. Neki, akinek szerelme történetét most és mindörökké egy lemondás ténye tette még nemesebbé, még magasztosabbá. A trónról, a királyné koronájáról a leendő király az ő nevében lemondott, nem népek királynéjává lenni vágyódik ő, hanem megelégszik másik szebb birodalmával, hogy fenséges férje szivének legyen csak királynője. De itt, ahol a szivek törvénye szőtt együvé egy szent frigyet, vájjon győzedelmeskedni fognak-e a kódexek rideg betűi ? Messze még a jövő, amikor a szerelmes vőlegényre ráhárul a nehéz gond, hogy a királyi koronát fejére pillanatra ideig-óráig nálunk marad, csak azért, hogy sárrá, iszappá keverje fájdalmunknak záporként hulló könnye. Boldogság — el kell feledni, hogy létezett is valaha. Azelőtt úgy féltem a haláltól. Most kívánom, jönne bár mielőbb. Már nem borzadok a temetőben járni, ez alkonyat óráiban sem. Egy-egy világosabb kereszt, emlékkő látszik csupán és nem tölti el lelkem rémüléssel. Megbotlom a kiálló sirdomb oldalában, tövises rózsafának elhajtó ágában megakad ruhám. Egész nyugodtan fölszabadítom s megyek tovább. Utoljára is valamennyien ide jutunk. S aki korábban tér meg, tovább pihenhet. Megmenekedett a csalódás ezer keservétől Megszabadult az élet nehéz küzdelmeitől. Nem érzi a kiábrándulást abból, mit szépnek, jónak, igazságosnak hitt. Mielőtt abban is csalódnék, kit legjobban szeret. Akkor boldog marad halála perezéig. Jobb az igy. Nem kell hinni, —bárki mondja is — hogy a bolfogságnak egyetlen órája feledteti az egész élet bánatát. Nem. A bánat mindennél hatalmasabb, ridegebb. Kiirtja szivünkből az emlékét is a legteljesebb gyönyörűségnek, mely a mienk volt valaha. Helyette támad egy óriási úr lelkünkben, mely eleintén iparkodik megtelni az emlékezetnek árnyával legalább, aztán eloszlik az is, mint minden árnyék s látnunk kell: nem maradt a régi boldogságból nekünk semmi, semmi sem . . . Az esztendők előtti, a múlt évi, a tegnapi boldogságot eltüntette teljesen a szomorú mai napnak egyetlen órája. A tegye. Kívánjuk is, hogy ősz királyunkat még sokáig tartsa meg nekünk az Ég és az ő gondjaitól még sokáig óvja meg Ferencz Ferdinándot. De ha majdan eljő az idő, lehetséges lesz-e, hogy egy szerető hitves ne osztozkodjék férje súlyos gondjaiban? Lehetséges lesz-e, hogy Magyarország, mely szeretetével övezi mindig a trónust, a maga királynéjának ne tekintse a király hitvesét! Igen, lehetséges lesz, mert így kivánja a törvény és a főherczeg esküje. Lehetséges lesz, hogy a király hitvese ne viselje a királyné hivatalos czimét. De a szivek mást fognak mondani, a magyar szív és érzés, mely csak „feleségének ismeri a király hitvesét is, más, dicsőbb és szebb czimet fog adni neki. A szivekben mégis királynénknak fogjuk tekinteni. Amint azt, akit elvesztettünk és még mindig siratunk, szintén nem a törvény betűje tette a mi sziveinkben azzá a királynénkká, a milyen királynénk ő nekünk volt: úgy lesz majdan Chotek Zsófia grófnő is a szivek királynéja minálunk. Szebb és dicsőbb név ez, mint a mit a születés és törvény ereje adományozhat. Ilyen reményekből és ilyen érzésekből való az a mirtuskoszorú, a melyet a kis magyarság lelkében a trónörökös kiválasztottjának homlokára fon. Pécsi Napló 1900. julius 1. Pécs ünnepe. — A kereszténység 900. éves jubileuma. — — Saját tudósitónktól. — Pécs, junius 80. Borúval virradt Péter és Pál napja, amire Pécsett nem igen emlékezünk. A tejfölsűrűségű felhőtakaró úgy nyolc óra tájt le is ejtette terhét: esni kezdett előbb szerény szitálással, utóbb kitartó zuhogással. A Székesegyházban jegygyel bírók sietve menekültek a dóm védelme alá, a kívül várakozó pécsiek és főleg a nagy számmal besereglett vidékiek, a kik a künn tervezett istentiszteletre és szent beszédekre vártak, szétrebbentek a székesegyház teréről s a német ajkúak az apáczák templomába, a horvátok a ferencz rendiek templomába vonultak, ahol a rész idő esetére megállapított terv szerint német és horvát szent beszéd volt. Az ünnepi mise. Azon tisztelt olvasóinkat, kik a Jun. hó végén lejárt előfizetési dijaikkal hátralékban vannak, annak kiegyenlítésére tisztelettel kérjük: bánat világit be szivünk, lelkünk legtitkoltabb zugába, s kaján irigységgel meghazudtolja az elmúlt boldogság valódiságát. Nem igaz, semmi nm igaz belőle. Ábrándozni róla balgaság. S ha a fájdalom egészen lecsillapul, még rosszabb az. Kezdünk nem érezni. Eleinte lázasan keresünk legalább egy életerős üde bokrot, régi boldogságunk egykor pompásan virágzó kertjéből, kutatunk megfeszített, akaraterős gondolkozással : — hiába. Csak fagytól dermedt virág alan pusztaság az, melyet látunk jövő életünk utján végestesen, végig .. . Az anyatermészet csodás téli álma álom csupán, mely tavasszal ébredésre válik. Szivünk álmát megöli egyszerre s mindenkorra a tél zord jege. Lelkünknek — a mi életünknek — csak egyszer van tavassza, néha nyara sincs, jön már a tél, a közöny, a halál... Ma a közönyt érzem magamban mindenekfölött és megfogok halni Miként történhetett, hogy a mi csodás, nagy szerelmünk igy lett semmivé ? Magam sem bírok helyes számot adni róla. Régen történt-e, tegnap volt-e napja, mit tudom én ? Azt mondja nekem valaki: — Mi közöd hozzá ? Elmegyek. Sétálni akarok. — Hova? Ne menj el kérlek, maradj még. — Akarok. Érted ? Hagyj nekem békét. Útjaim vannak s én menni akarok. Mire vissza jövök, változzál meg. — Hogy ne szeresselek olyan nagyon ? A püspöki misére jóval kilencz óra előtt gyülekeztek föl a nemzeti színű lobogóval díszített székesegyház szentélyébe a honoratiorok. Fejérváry Imre báró főispán titkára kíséretében diszmagyarban érkezett. A megye tisztikarát Tormay Károly alispán, a városét Nendtvich Andor polgármester helyettes vezette ; a hadsereget Zech Arnold báró, vezérőrnagy képviselte a többi törzstisztekkel. Ott voltak aztán az összes államhivatalok főbb tisztviselői, a különféle intézetek és testületek vezetői, ami az egyház és világi hatóságok közt fönnálló jó viszonyt és békés összhangot a legmeggyőzőbben illusztrálja. A főoltártól jobbra álltak a püspöki tanító képzőintézet növendékei a fölszentelendő új zászlójuk köré csoportosulva. Pontban kilencz órakor megszólalt a székesegyház Péter Pál harangja, anagy*, jelezvén a püspök érkezését s utána gyülekezőre szólaltak meg a többi harangok is. Hetyey Sámuel püspök főpásztori — Hogy ne állj utamba örökké. Ne tartóztass dolgaimban. Megértettél ? Ki mondta ezeket nekem ? Idegen ember vagy csakugyan. „Ó“, ki a legdrágább volt előttem. Sohase hallottam ezt a hangot tőle. Most így lesz ez mindig ? Hogy ilyeneket mondunk egymásnak ? Mi ketten ? Óh hisz ez lehetetlen ! Talán csak ma történt, tudom is én hogyan. Gondjai lehetnek, s azért kedvetlen. De hát miért nem közli velem. Hiszen én az övé, s az enyém ő, miért ne lehetnének gondjai is enyémek ? Vagy talán most ismertem volna meg igazán ezt az embert. Ez a valódi nényje, a többi mind csak képmutatás. A kedves, lovagias, finom modor. Játék, szerep, egy jól megjátszott fölvett szerep ? De hiszen akkor ez az ember egészen idegen nekem. S a szerelem, mi közöttünk létezett, az enyém csupán? Az ölelés, csak az enyém egyedül is csak elfogadta. Az én izzó tekintetem gyújtá lángra szemeinek tüzét, az én szenvedélyes csókom készté viszonozni azt. S ha én nem leszek képes többé ölelni őt, akkor meghal közöttünk a szerelem. Nincs, nem lesz. És én sem leszek már. Mert vannak asszonyok, kiket túlél a szerelem. És ők észre sem veszik annak létezését. S lehetnek asszonyok, kik túlélik a szerelmet s elégedettek, nyugodtak, boldogok továbbra is. Da aki úgy van alkotva, mint én, annak a szerelemmel együtt kell meghalnia.