Pécsi Napló, 1900. július (9. évfolyam, 147-172. szám)

1900-07-01 / 147. szám

-­ ban az országok népeinek, de szebb példát nem találunk annál, a­melyet Ferencz Ferdinánd trónörökös fő hör­csögnek adott meg a jó sors. A­kinek emberi érzéseiből, szerelmi regényéből ilyen szít, ilyen jellem tündöklik fe­lénk, ahhoz méltón száll fel üdvözlé­­sünk és lelkesedésünk, mert hiszen a szeretet örök tanának törvényei egy­formák ember és ember, meg népek és királyok közt, aki így tudott viszo­nozni szerelmet szerelemmel, bőséget hőséggel, az mint uralkodó is majdan szeretettel viszonozza a magyar nép szeretetét és az alkotmányhoz, a tör­vényhez való hőséggel a magyar nép bőségét. De vájjon kihez szállna méltób­ban e mai napon hálánk és hódola­tunk, mint trónörökösünk menyasszo­nyához, holnap már hitveséhez? Neki köszönhetjük, hogy így megismerhes­sük, a megismerés folytán szívünkbe zárhatjuk Ferencz Ferdinándot. Neki, a­kinek szerelme történetét most és mindörökké egy lemondás ténye tette még nemesebbé, még magasztosabbá. A trónról, a királyné koronájáról a leendő király az ő nevében lemondott, nem népek királynéjává lenni vágyó­dik ő, hanem megelégszik másik szebb birodalmával, hogy fenséges férje szi­vének legyen csak királynője. De itt, a­hol a szivek törvénye szőtt együvé egy szent frigyet, vájjon győzedelmes­kedni fognak-e a kódexek rideg betűi ? Messze még a jövő, amikor a szerelmes vőlegényre ráhárul a nehéz gond, hogy a királyi koronát fejére pillanatra ideig-óráig nálunk marad, csak azért, hogy sárrá, iszappá keverje fájdal­munknak záporként hulló könnye. Boldog­ság — el kell feledni, hogy létezett is valaha. Azelőtt úgy féltem a haláltól. Most kívánom, jönne bár mielőbb. Már nem borzadok a temetőben járni, ez alkonyat óráiban sem. Egy-egy világosabb kereszt, emlékkő látszik csupán és nem tölti el lelkem rémüléssel. Megbotlom a kiálló sirdomb oldalában, tövises rózsafának el­hajtó ágában megakad ruhám. Egész nyu­godtan fölszabadítom s megyek tovább. Utoljára is valamennyien ide jutunk. S a­ki korábban tér meg, tovább pihenhet. Megmenekedett a csalódás ezer keservétől Megszabadult az élet nehéz küzdelmeitől. Nem érzi a kiábrándulást abból, mit szép­nek, jónak, igazságosnak hitt. Mielőtt ab­ban is csalódnék, kit legjobban szeret. Akkor boldog marad halála perezéig. Jobb az igy. Nem kell hinni, —bárki mondja is — hogy a bolfogságnak egyetlen órája feledteti az egész élet bánatát. Nem. A bánat mindennél hatalmasabb, ri­degebb. Kiirtja szivünkből az emlékét is a legteljesebb gyönyörűségnek, mely a mienk volt valaha. Helyette támad egy óriási úr lelkünkben, mely eleintén ipar­kodik megtelni az emlékezetnek árnyával legalább, aztán eloszlik az is, mint min­den árnyék s látnunk kell: nem maradt a régi boldogságból nekünk semmi, semmi sem . . . Az esztendők előtti, a múlt évi, a tegnapi boldogságot eltüntette teljesen a szomorú mai napnak egyetlen órája. A tegye. Kívánjuk is, hogy ősz királyun­kat még sokáig tartsa meg nekünk az Ég és az ő gondjaitól még sokáig óvja meg Ferencz Ferdinándot. De ha majdan eljő az idő, lehetséges lesz­-e, hogy egy szerető hitves ne osztozkod­jék férje súlyos gondjaiban? Lehetsé­ges lesz-e, hogy Magyarország, mely szeretetével övezi mindig a trónust, a maga királynéjának ne tekintse a ki­rály hitvesét! Igen, lehetséges lesz, mert így kivánja a törvény és a fő­­herczeg esküje. Lehetséges lesz, hogy a király hitvese ne viselje a királyné hivatalos czimét. De a szivek mást fognak mondani, a magyar szív és ér­zés, mely csak „feleségének ismeri a király hitvesét is, más, dicsőbb és szebb czimet fog adni neki. A szivekben mégis királynénknak fogjuk tekinteni. A­mint azt, akit elvesztettünk és még mindig siratunk, szintén nem a tör­vény betűje tette a mi sziveinkben azzá a királynénkká, a milyen király­nénk ő nekünk volt: úgy lesz majdan Chotek Zsófia grófnő is a szivek ki­rálynéja minálunk. Szebb és dicsőbb név ez, mint a mit a születés és tör­vény ereje adományozhat. Ilyen reményekből és ilyen érzé­sekből való az a mirtuskoszorú, a me­lyet a kis magyarság lelkében a trón­örökös kiválasztottjának homlokára fon. Pécsi Napló 1900. julius 1.­ Pécs ünnepe. — A kereszténység 900. éves jubileuma. — — Saját tudósitónktól. — Pécs, junius 80. Borúval virradt Péter és Pál napja, amire Pécsett nem igen emlékezünk. A tejfölsűrűségű felhőtakaró úgy nyolc­ óra tájt le is ejtette terhét: esni kezdett előbb szerény szitálással, utóbb kitartó zuho­­gással. A Székesegyházban jegygyel bí­rók sietve menekültek a dóm vé­delme alá, a kívül várakozó pécsiek és főleg a nagy számmal besereglett vidé­kiek, a kik a künn tervezett istentiszte­letre és szent beszédekre vártak, szétreb­bentek a székesegyház teréről s a német ajkúak az apáczák templomába, a horvá­­tok a ferencz rendiek templomába vonul­tak, a­hol a rész idő esetére megállapított terv szerint német és horvát szent be­széd volt. Az ünnepi mise.­ ­ Azon tisztelt olvasóinkat, kik a Jun. hó végén lejárt előfizetési dijaikkal hátralékban vannak, an­nak kiegyenlítésére tisztelettel kér­jük: bánat világit be szivünk, lelkünk legtit­­koltabb zugába, s kaján irigységgel meg­hazudtolja az elmúlt boldogság valódisá­gát. Nem igaz, semmi nm igaz belőle. Ábrándozni róla balgaság. S ha a fájdalom egészen lecsillapul, még rosszabb az. Kezdünk nem érezni. Eleinte lázasan keresünk legalább egy életerős üde bokrot, régi boldogságunk egykor pompásan virágzó kertjéből, kuta­tunk megfeszített, akaraterős gondolko­zással : — hiába. Csak fagytól dermedt virág alan pusztaság az, melyet látunk jövő életünk utján végestesen, végig .. . Az anyatermészet csodás téli álma álom csupán, mely tavasszal ébredésre válik. Szivünk álmát megöli egyszerre s mindenkorra a tél zord jege. Lelkünknek — a mi életünknek — csak egyszer van tavassza, néha nyara sincs, jön már a tél, a közöny, a halál... Ma a közönyt érzem magamban mindenekfölött és meg­fogok halni Miként történhetett, hogy a mi cso­dás, nagy szerelmünk igy lett semmivé ? Magam sem bírok helyes számot adni róla. Régen történt-e, tegnap volt-e napja, mit tudom én ? Azt mondja nekem valaki: — Mi közöd hozzá ? Elmegyek. Sé­tálni akarok. — Hova? Ne menj el kérlek, ma­radj még. — Akarok. Érted ? Hagyj nekem békét. Útjaim vannak s én menni akarok. Mire vissza jövök, változzál meg. — Hogy ne szeresselek olyan na­gyon ? A püspöki misére jóval kilencz óra előtt gyülekeztek föl a nemzeti színű lobogóval díszített székesegyház szen­télyébe a honoratiorok. Fejérváry Imre báró főispán titkára kíséretében disz­­magyarban érkezett. A megye tisztikarát Tormay Károly alispán, a városét Nendt­­vich Andor polgármester helyettes ve­zette ; a hadsereget Zech Arnold báró, vezérőrnagy képviselte a többi törzstisz­tekkel. Ott voltak aztán az összes államhi­vatalok főbb tisztviselői, a különféle in­tézetek és testületek vezetői, a­mi az egy­ház és világi hatóságok közt fönnálló jó viszonyt és békés összhangot a legmeg­győzőbben illusztrálja. A főoltártól jobbra álltak a püspöki tanító képzőintézet növendékei a fölszen­telendő új zászlójuk köré csoportosulva. Pontban kilencz órakor megszólalt a székesegyház Péter Pál harangja, a­­nagy*, jelezvén a püspök érkezését s utána gyü­lekezőre szólaltak meg a többi harangok is. Hetyey Sámuel püspök főpásztori — Hogy ne állj utamba örökké. Ne tartóztass dolgaimban. Megértettél ? Ki mondta ezeket nekem ? Idegen ember vagy csakugyan. „Ó“, ki a legdrá­gább volt előttem. Sohase hallottam ezt a hangot tőle. Most így lesz ez mindig ? Hogy ilyeneket mondunk egymásnak ? Mi ketten ? Óh hisz ez lehetetlen ! Talán csak ma történt, tudom is én hogyan. Gondjai lehetnek, s azért kedvetlen. De hát miért nem közli velem. Hiszen én az övé, s az enyém ő, miért ne lehetnének gondjai is enyémek ? Vagy talán most ismertem volna meg igazán ezt az embert. Ez a valódi nény­je, a többi mind csak képmutatás. A kedves, lovagias, finom modor. Játék, sze­­rep, egy jól megjátszott fölvett szerep ? De hiszen akkor ez az ember egészen idegen nekem. S a szerelem, mi közöt­tünk létezett, az enyém csupán? Az ölelés, csak az enyém egyedül i­s csak elfogadta. Az én izzó tekintetem gyújtá lángra sze­meinek tüzét, az én szenvedélyes csókom készté viszonozni azt. S ha én nem leszek képes többé ölelni őt, akkor meghal közöttünk a sze­relem. Nincs, nem lesz. És én sem le­szek már. Mert vannak asszonyok, kiket túlél a szerelem. És ők észre sem veszik an­nak létezését. S lehetnek asszonyok, kik túlélik a szerelmet s elégedettek, nyugod­tak, boldogok továbbra is. Da aki úgy van alkotva, mint én, annak a szerelemmel együtt kell meg­halnia.

Next