Pécsi Napló, 1905. szeptember (14. évfolyam, 200-225. szám)
1905-09-01 / 200. szám
1905. szeptember 1. ,Pécsi Napló* meg van fosztva az enyhe csalódhatás álmatag, szelíd bájától, letépni iparkodik a még csalódni tudó világ szeméről a fátyolt.. . De hát szabadé az emberiségnek csalódnia? — Nem feneketlen mélységek pókhálóin függő fantom hídján járunk-e egész létünkkel ? — Nem oly elkeseredett, könyörtelen egymás elleni küzdelem-e a nemzetek léte, hogy ott a hadállások egy pillanatnyi félreismerése milliók nyomorába és könyébe kerül?.. Biztosíthat-e tartós nyugalmat az oly béke, melyben a győzelmes Japán, ki megverte Oroszországot szárazon és vizen, megverte oly fölénynyel, amelynek mértéke a biblia azon képe, hol regéli: Saul megvert a házakat, de Dávid százezreket! . . . és mégis a diadalmas Japán nem kap semmit sem? — Béke e az oly béke, mely úgy kezdődik, hogy a legyőzött ellenfél megbízottja magánkivüli extázissal kiált föl: „Béke béke és nem fizetünk egy képeket sem ? . . Ki nem vette még észre, hogy az emberiség élete is a természet élettörvényei szerint kénytelen igazodni? A természetben, ha a villám lecsap, az így támadt űrt országot megrázó dörgéssel egyenlíti ki azonnal a levegő, mennél jobban merik a forrást, annál buzgóbban pótolja vizét; a kivágott erdő, mily kétségbeesett akarattal tör a magasba gyökérhajtásaival?... Japán győzött és mégis vesztett. Oly csalódás ez, olyan ellentmondás a természet törvényeivel, hogy ebben az ellentmondásban hamar eljövendő világbonyodalmak magvai rejlenek. Hol, a világ mely részén fognak e magvak a magasba törni, az ma még előre nem látható. De Európa nemsokára érezni fogja a portsmuthi békekötés ferdeségének hatásait ! Ebben a békében jövendő nagy háborúk vannak elvetve... A béke 1... A béke !... Láttam egyszer a fényes, tiszta, irdatlanul magas novemberi ég boltozata alatt egy magános sast keringeni. Fölnéztem rá, sokáig mulattam el az erős és szilaj madár kedvtelésen . . . Láttam fehér hasát, szárnyai belső fehérjét... a levegő lágy és tiszta, a sas tollazatának fehérsége enyhe, puha volt . . . lelkem érezte a szelídségek és a fehérség csendes hangulatát; de ah, a nagy madárnak más kedve telt, nagyot fordult a levegőben és hatalmas szárnyainak külső színe villant a szörnyű magasságból felém és a szárnya kívül félelmes, sötét, fekete volt... b. — Udvari gyász. Néhai Amália özvegyült bajor herczegné született spanyol infánsnő királyi fenségéért az udvari gyász, legfelső rendeletre, 1905. évi szeptember hótől, péntektől, kezdődőleg tiz napon át szeptember hó 10 ig bezárólag változtatás nélkül fog viseltetni. — Kitüntetett kántortanitó. Ő Felsége Fülöpp János galántai római katholikus kántortanitónak, a népnevelés nevén kifejtett sok évi buzgó szolgálatai elismeréséül, a koronás ezüst érdemkeresztet adományozta. — A városháza alapkövei. A városháza alapköveit nem helyezték ma be az alapfalazatba. Az ilyen alapköveknek nincs építész statisztikai jelentőségük, csak arra valók, hogy valamikor leromboltatván az épület, a késő utódok valami regélő tárgyat találjanak apáikról, vagy dédapáikról. Azért is az ilyen alapköveket az épületek nevezetes helyeire szokták elhelyezni, ahol azokat a hagyományosságnál fogva a utódok keresni fogják. Ma pedig még csak a Perczel utczai részen, ahol a mélyebb souterrain helyiségek lesznek, készítik az alapfalakat. A régi megboldogult városházának is bizonyára voltak emlékszem alapkövei, mégpedig bizonyosan a néhai torony fundamentumában. De mivel a mostani építkezés jóval beljebb esik, ezen alapfalak nem emeltettek ki a földből. Az új városháza alapköveit két csiszolt pécsi márványkő fogja képezni, melyek úgy lesznek kivárva, hogy egymás mellé illesztve befogadjanak és teljesen bezárjanak egy fémdobozt, melybe különböző tárgyak és egy irat lesz elhelyezve. A két alapkövet az uj torony alapfalába fogják beilleszteni és ezen aktus ünnepélyessé lesz avatva. — Most a Perczel utczai sarokban dolgoznak a munkások az alapfalakon, de a munka csak nagyobb számú munkás beállításával fog kellő gyorsasággal előrehaladhatni. A kellő munkaerő beállításával — ami már csak napok kérdése — október hó végére az összes alapfalak kinn lesznek a földből. Ha az ősz kedvező lesz, a tél beállta előtt feljöhetnek az építkezéssel a második emeletig. — Szobrot egy tanítónak. A következő felhívás közzétételére kérettünk föl: „Megértve a tanítóság szive dobbanását, átérezve azt a mély és elenyészhetetlen tisztelet- és szeretettel párosult hálát,amelyb. e. Schultz Imre, a legnagyobb magyar kath. tanférfiú tanítványainak keblében soha csak a különbségek iránti éles érzék fejlődött ki benne, hanem megérlelődött benne az a gondolat, hogy minden időnek, minden népnek, minden egyes embernek más és más igazságai, erkölcse és vallása van, a melyeket örökké valóknak hittek és hisznek s amelyek mégis gyorsan múló dolgok, amint minden e földtekén keletkeznek, élnek hosszabb-rövidebb életet s aztán átalakulnak, elmúlnak, mint mi mindnyájan elmúlunk, azaz átalakulunk. S igy nincs örök igazság, nincs állandóan egyetemes erkölcs, a szent vallások földi emberek múlandó illúziói, minden viszonylagos és minden tünékeny s maga az élet sem más, mint az egyetemes illúziók folyton változó képei. Ez az ő szkepszisának forrása. Látta azt is, hogy az emberek, bár soha semmit nem tudhatnak, e múló káprázatok, ábrándok rabjai s miattuk szenvednek s nyomorgatják, gyűlölik és rontják egymást s ez a tudat mély szomorúságot csepegtetett lelkébe. És ez mindig igy lesz : mindig áldozatai leszünk hiú ábrándképeinknek s ha régi bálványokat döntünk le, akkor újakat fogunk emelni, amelyek épúgy szedni fogják áldozataikat, mint a régiek; innen származik pesszimizmusa. S ha nem fogunk belátni soha a teremtés titkaiba ; ha sohasem fogjuk föllebbentni tudni a száiszi leplet az élet mibenlétéről ; ha vakon és gyűlölködve kell botorkálni hamis és tünékeny igazságokért, akkor mi lenne más a legbölcsebb élet, mint nem hinni sem a jóban, sem a rosszban; nem állítani föl hamis isteneket; nem közel nem múlhatik, hűséges tolmácsaivá szegődve óhajtásaiknak, bizalommal és szeretettel kérjük a magyar népoktatásügy pótolhatlan nagy munkásának, d. e. Schultz Imrének tisztelőit és volt tanítványait, szíveskedjenek folyó évi szeptember hó 3- án d. e. 10 órakor Pécsett, a felső kereskedelmi iskola I. osztályú termében, a nagy halott emlékének méltó megörökítése tárgyában tartandó bizalmas jellegű értekezleten megjelenni.“ Pécsett, 1905. augusztus 23 án. Schultz Imre volt tanártársa: Vörös Mihály s. k., igazgató-tanár. Schultz Imre volt tanítványa: Albert István s. k., a .Garay János tud. Irod. társ.dr. tagja, a sásdi járási kör elnöke, községi tanító, Kisvászáron. — A pécsi közigazgatási tanfolyam. Ma érkezett meg a belügyminiszter leirata, a melyben a pécsi községi közigazgatási tanfolyam igazgatói tisztével ismét Koszits Kamillt, Baranyavármegye alispánját bízta meg. Az alispán, mint a tanfolyam igazgatója, most fölterjesztést tesz a tanfolyam előadóinak megbízatása iránt. Eddig huszonhat hallgatót vett föl az igazgató. Ezzel a tanfolyam biztosítva van. Amint az előadók megkapják, a belügyminiszter megbízatását, megkezdődnek az előadások. — A telefonkezelők figyelmetlensége. Mivel mi, mint újság, nem igen jutunk ahoz, hogy telefonállomásainkról magánbeszélgetést folytassunk, mert mindenkor a közügy késztet a drágán megfizetett telefon igénybevételére, ezen ezimen mindenütt a művelt világon azon kedvezményben részesülnek a hírlap szerkesztőségek a telefonállomás részéről, hogy óhajaikat fokozott figyelemmel teljesítik, hogy valahogy meg ne zavartassák telefonjaink használata. Pécsett is ezt az előzékenységet tapasztaltuk már igen gyakran és ennek tudható be, ha a legtöbb esetben nem veszünk tudomást a kezelés lassúsága ellen gyakran hozzánk érkező panaszokról. Előzékenységet előzékenységgel viszonozunk. De mikor nálunk a központ, mint ez ma történt, délelőtt 10 óra tájban szerez arról tudomást, hogy telefonunk használhatatlan lett és kérve kérjük a központban és más állomásokról, javítsák ki a hibát; ködni azért, amit soha sem érhetünk el: hogy az igazságot megismerjük; lemondani azokról a hiú dolgokról, melyek szívünkben gonosz és kínzó érzelmeket támasztanak embertársaink ellen, elfojtani magunkban minden előítéletet és romboló szenvedélyt; belső életet élni, hogy annál kevesebb összeütközésünk legyen a külső élettel; előre megnyugodni a világ tökéletlenségében és egyenletes lélekkel hordani a kikerülhetlen bajokat; egyszerű és szerény módon élni, folyvást tökéletesítve magunkat, hogy minél teljesebben élvezhessük Epikureusz kertjének végtelen gyönyöreit, ahova őt szkepszise és iróniája vezette s melynek megtartásához a könyvek szeretete, szelídség és könyörületesség kell. Ő ebbe a kertbe azzal a kis legendával lépett be, mely Szent Radegund, franczia királynéről szól s amelyet Anatole Francois Thibault az „igen szeretett apjának és anyjának“ ajánlva, kézirat után sokszorosítva csekély számban adott ki. Négy évtizede már, hogy abban a csak hivatottak előtt megnyíló kertben olyan csöndes és szellemi gyönyörökkel teli életet folytat, mint amilyent éliszi Pirbon folytatott a Penejósz partján, aki képesnek tartja magát rá és vágyik a bölcs legválogatottabb szórakozásai után, ám kövesse őt ide és rábízva magát az ő vezetésére, élvezze azt a nyugodt örömet, amelylyel bölcs emberekkel való elmés és mély értelmű társalgás vigasztalhat bennünket az élet szükségszerű csalódásaiban és a tömeg bátoreszélytelenségének szemlélése közepette tette megjelenését a társaságban, ahol néha találkozott álmainak senkitől nem sejtett alakjával. Ez az elfojtott, illetőleg csak magába rejtett légies érzelem édességgel vegyes gyötrelmeket szerzett neki, s még deresedni kezdő hajakkal is, mikor visszaemlékezik arra az égető fájdalomra, mely szivét összeszorította, azért, mert az imádott hölgynek, aki megszólította őt és akinek igen értelmes és szellemes választ akart adni, kínos zavarában csak annyit tudott mondani: igen, lelkem, melankolikus mosoly játszik szeme körül. Vigaszt talált mégis a serdült kor e szokásos betegségére, amikor gyermekkorában atyja sétái alkalmával megszokott utakon a Szajna- part már jól ismert faládáinak könyvei és régiségei előtt jelent meg s egy másik világ ködébe esett. Az ő folytatólagos mesterei, igazi mesterei aztán csak a régi holmik lettek. Mert beiratkozott ugyan az Ecole des Chartes-ba, ahol a kiváló Etiene Charavay segített neki terjedelmes, biztos és finom tudást szerezni, de vallomása szerint, azokból a kirakott könyvekből és régi holmikból szívta magába a legegészségesebb filozófiát, azokból a könyvekből és régiségekből, melyek elbájolt szemei előtt a múltnak változatos és a jelenétől eltérő széllémét, titokzatos formáit, az emberi gondolatnak mindenféle értékes emlékeit tárták ki. S azáltal, hogy a múlt különböző korainak szellemét, szokásait, viszonyait, embereit tanulta megismerni s megkülönböztetni egymástól s a modern szellemtől, szokásoktól, viszonyoktól és emberektől, nem .