Pécsi Napló, 1908. február (17. évfolyam, 26-50. szám)
1908-02-01 / 26. szám
Szombat, 1908. február XVII. évfolyam. 26. (485) PÉCSI NAPLÓ Seerfcenzt Snéc és kiadóhivatal: Mnnd Rocy Mihály u. 10. Kéziratok nem adatnak vissza. Dkwrt'nm tflaégi telefoni 109 es. — Kiedóhivatali telefon 87. Felelős szerkestő: LENKEI LAJOS. Előfizetési árak: Egész évre 34 korona. Félévre 13 kor. I Negyed évre 6 korona Egy hóra 3 korona Egyes szára ára 10 fillér. — Nyílt tér sora 60 flMr. Városok élelmezése Pécs, január 31. —g. Évek óta kesereg az ország piacról élő közönsége a nagy drágaság miatt s nincs ember, nincs hatalom, aki, illetve amely a megélhetési viszonyok elviselésének könnyítésére tenne valamit. Csupa panasz, sopánkodás, elégedetlenség, mely ég és föld között betölti a végtelen űrt; szinte idegessé teszi az embert a drágaság örökös emlegetése. Végre megmozdult az államhatalmat képviselő kormány s a drágaság okait tanulmányozva, a beteges állapot orvoslásával kezd foglalkozni. A belügyminiszter körrendeletet bocsátott ki az összes törvényhatóságokhoz, hogy ez érdemben memorandumokat terjeszszenek föl s mondják el véleményeiket, tegyenek javaslatokat; a közelmúlt napokban pedig a földmivelésügyi miniszter tartott értekezletet a konyhakertészet, zöldség és főzelékfélék nagyobb mérvben való termelése ügyében, mert már a kormány se győzi a fizetésemeléseket, fizetésrendezéseket és drágasági pótlékokat sürgető kérelmeket elutasítani. Az ország közönségének hatalmas része piacról él s a piaci árak oly szédületes vakmerőséggel szállnak a magasba, hogy maholnap szabad tanítás helyett koplaló tanfolyamokat kell rendezni, hogy a modern táplálkozás művészetét elsajátítva, a napi és havi fizetésből élő emberek Succsmódra tengődhessenek, mert különben az ország népeinek az a része, amely bélyeges nyugtával dicséri a napot, silány jövedelméből tisztességgel, becsülettel meg nem élhet. A legtöbb ember megeszi családjával összes keresményét, anélkül, hogy valamikor jól lakott volna. Egyéb szükségleteit hitelből, nagy kamatra felvett kölcsönpénzből fedezi s elkomtál, konvertál, prolongál, permutál, variál, likvidál s végül beállít hozzá a végrehajtó s ez a kedves ur exekvál. Az atyai gondviselésre hivatott kormány látva a kínos helyzetet, kénytelen most már valamit kigondolni, valamit cselekedni, hogy véget vessen annak a folyamatnak, amely lassan kint az ország közönsége egyik felének a feje alól kiszedi a vánkost, hogy a másik felének a feje alá rakja, ahol amúgy is több van, mint amennyi a kényelmes, nyugalmas alvásra, pihenésre unosuntig elegendő lenne s gondol merészet és nagyot, törvényjavaslatot terjeszt az országgyűlés elé, mely a végrehajtás alól kivonja az ember házi berendezését, legszükségesebb bútorát, ruháját, holmiját s ezenkívül a megélhetési viszonyok megkönnyítésére, különösen az élelmiszerek olcsóbbá tételére is készít törvényt, mert utóvégre nem lehet összetett kézzel, tétlenül, közömbösen nézni, hogy akinek életszükségletet képező, létföntartó áruja van, hogyan teszi tönkre azt, akinek ilyesmije nincs. A szabad természet állatvilágában az a regula, hogy a nagyhalak megeszik a kishalakat; de az emberek világában paragrafusokkal szabályozzák a nagyhalak étvágyát és evés közt támadó falánkságát s azt az elvet állítják föl, hogy a kis halaknak is joguk van az élethez s nem azért születtek, hogy éppen a nagyhalak táplálékául szolgáljanak. A közélelmezés dolgában, ennek olcsóbbá tétele érdekében elsősorban a városokon kell segíteni. A falusi nép termelő, ez könnyű szerrel előállítja a maga szükségleteit. Az élelmiszerek drágasága miatt a falun nem igen panaszkodhatnak. Ha panaszkodnak, úgy ez jogosulatlan. A megélhetés drágasága egyedül a városok, nagyvárosok fogyasztó közönségét, a piacról élő publikumot sújtja. Falun senki se gondol se lóhúsra, se hatósági mészárszékre, se közös konyhára. Ezek a kétségbeesett kísérletezések a városi élet nyomorának szüleményei. Végleges eredményre egyik se vezet: sem a lóhús, sem a közös konyha. A létminimum biztosítása, a szegény ember ingóságának végrehajtás alól való kivonása s ezzel a hitel megszorítása, a könnyelmű költekezésnek véget vet s ha nem adnak puffra, majd csak addig fognak az emberek nyújtózkodni, ameddig a takarójuk ér. Másfelől pedig a kivitel megszorítása s az élelmiszerek hatványozott mérvben való termelése, szükséghez képest az élelmiszerek behozatalának szabaddá tétele fogja a drágaság nyakát kicsavarni s a megélhetést könynyebbé tenni. Termelő ország vagyunk, tejjelmézzel folyó Kánaán földje hazánk. Mint egy hullámzó tenger beláthatatlan táblákban reng a kalász mezőségeinken; minden falu határában hatalmas csordák, kondák, nyájak legelésznek; hegyeinken virul a bortermő szőlőtő s minden kisházas udvarán rajoz a majorság. Nagy kiterjedésű erdőségek koszoruzzák hegyeinket s a hegyek alatt rejlik a föld kincse, melyet fölszinre hozva az ember tüzet varázsol elő belőle. Mindenünk van, ami egy ország jólétének, megelégedettségének, boldogságának alapját képezi s még is olyan szegények, olyan elkeseredettek vagyunk. Amikor a hétszilvafások, a középbirtokosság, a nemesi kúriák tulajdonosai, akik a „régi jó világ“ életmódjával, szokásaival nem voltak képesek fölhagyni és sorra buktak el, amikor versenyistásos, kártyás és metreszes mágnások alatt meginogtak a puszták, megszületett az agrárius sárkány, melynek táplálására oda kellett dobni a fogyasztó közönséget. Amióta a mezőgazdasági termékek ára fölment, amióta megcsinálták a drágaságot, azóta az ország termelő és állattenyésztő közönsége nem jajgat, de annál hangosabban sír, zokog a fogyasztó publikum, aki nem bírja elviselni az élet gondjait, terheit. Ha már limitálni nem akarják az élelmiszerek árait, kell róla gondoskodni, hogy a termelés és tenyésztés mesterségesen fokoztassék. Minden nagyobb város határában létesítsenek hatalmas konyhakertészetet, hogy ne legyen a városi nép kizárólag a bolgár kertészeknek kiszolgáltatva, akik évenként milliókat visznek ki az országból. Hónapok óta nagyon számra szállítják Pécsre Olaszországból a hagymát, virágos kert s pár hét múlva az új főzelékféléket. Mi szükség van erre? Tessék mindent itthon előállítani. Városunk déli részén elterülő rétségnél alkalmasabb veteményes föld el se képzelhető. A városból lefolyó esővizek, szennyvizek fölfogva az öntözésre állandóan fölhasználhatók. Egy okos számításon létesülő vásárcsarnok, közélelmezési raktár szintén igen jó szolgálatot tenni. A baromfaik nagyban való tenyésztése, a házinyulak, húsnyulak bevezetése szintén nagyban hozzájárulna a hússzükséglet olcsóbbá tételéhez. Száz és száz módja van a drágaság leküzdésének, csak akarni kell s aki akar, annak végrehajtó ereje és hatalma is legyen, hogy akaratát érvényesíthesse. Az államhatalom az egyedüli. Itt csak törvényhozás útján, az államhatalom erejével lehet segíteni. A termelő, a közvetítő kereskedelem önként soha se mond le zsíros hasznáról, sőt mindent elkövet, hogy magának nagyobb jövedelmet biztosítson. A fagyasztó közönség tehetetlenül áll vele szemben. Az összes élelmiszerek az ő kezükben, az ő birtokukban van, úgy adják, anynyiért adják, a mint s a mennyiért akarják s aki enni akar, hogy éhen ne vesszék, kénytelen mindenét odaadni. Innét van a városokban az a nagy nyomorúság, mely az emberek lelkét lenyűgözi, mely a nagy elégedetlenséget és elkeseredettséget szüli. Ideje, hogy a kormány a helyzet szanálására gondolva törvényhozás útján akar a nyilvánvaló