Pécsi Napló, 1911. január (20. évfolyam, 1-25. szám)
1911-01-01 / 1. szám
1911. január 1. világitó napunk, avagy tán más napnak fénye alatt örültek, vagy keservesen szenvedtek és hogy létük nem enyészhetik el ismét, nem halhat meg mindabban, amit majd a jövendő érezni, gondolni és alkotni fog — és noha mindemellett a saját kicsinységünk és semmiségünk önmagunkban öntudatossá is válik, mégis halljuk az örökkévalóság érvelését a saját szivünk dobogásában. A nyájas olvasó velem együtt mondhatja: Az örökéletű nagy folyamnak Szerény kis hullámja én is vagyok, A nagy rengetegnek egy levele, , Az életvihar — halk lehelete, A világűr végtelenében lény, Isten jóvoltából — vagyok én. Az örökké működő erő Szikrája bennem is föléled . A nagy mindenségtől eredő Szeretet, keblemben fölébred. Rokonságot érzek mindenhez Ami e nagy világon létez. A valóság serlegéből villog Felém is a végtelenség keese, Munkásságom közben jól felhajtok abból szerencsésebb jövőmre. Ha mi a gyorsan repülő idő szárnylebegtetéseinek zörgését érző szívvel megfigyeljük, nem szomoríthatja meg tekintetünket a rövid röptünk miatt, mihez természetesen a saját erőnket kell megfeszíteni, bizony nem, sőt az örökkévalóságról való öntudatunk inkább még sarkal arra, hogy éber szemekkel járjuk be életpályánkat, ennek magaslatára érve móddal élvezzünk és ne szomorkodjunk soha azért, mivel az oly rövidre van szabva. Honnét hová? — Nem ezek a kérdések, melyekre úgyis csak az örökkévalóság homályában találjuk a feleletet, engedik teljes megnyugvással elviselni a rövid földi lét bajait, nehéz terhét; nem, hanem a hálásan s örömest magunkra vállalt ama feladatunk, hogy az örökkévalóságnak azon csekély, kis részét, amelyen mi közreműködünk, oly tökéletesen illeszszük be a múlt és jövő idők végtelen láncolatába, amint az csak tőlünk telik. És a komoly s helyes önelbírálás órájában, hogy várjon a lefolyt év megfelelt-e hűségesen az említett feladatnak, megszenteltetik a vallásos embernek ősapáink szokása szerinti évzáró ünneplése; de ez nem nézi egyedül a saját működését, hanem tekintettel van arra is, amit a kortársai alkottak, amit az emberiség elért, amit a magyar nemzet munkájával az öröklétű értékek körében magának megszerzett. Ámde mivel az nem ül az idő szövőszékénél úgy mint az Isten minden szükség és minden kívánság nélkül, azért természetesen nem feledkezhetik meg a saját végességével járó, személyes kívánalmai, vágyai és ösztöneiről, így föltárul előtte az ezer meg ezer kicsinységek képe, amelyekből az emberi élet össze van téve, azért alig van valaki, aki az évforduló alkalmából ne kopogna kívánságai tekintetbevétele miatt a nemes szívek és jeles gondolkozás kapui előtt. Az emberek legtöbbje fődolognak tartja az év utolsó napján számot vetni és a külső ügyeit, a „tartozik“ és „fizetett“ rovatokat rendbe hozni. Ezen nincs mit csodálkozni addig, míg az emberiség nagyobb részének gondoskodnia kell a megélhetés lehetőségéről, míg e nagy gondok miatt egyáltalában nem is tudja megfontolni, hogy miképpen kellene helyesen élnie. Azért foglalják el a külső gazdasági ügyek az év utolsó napján történő általános leszámolásnál a legnagyobb helyet az emberi gondolkodás főkönyvében. Ez évben a végeredmény sok emberbernél nem lesz nagyon örvendetes: közülök sokan látták dugába dőlni a reményt, melynek teljesedését az év lefolytéban még biztosra vették; ez meg az a vállalat nem sikerült, és ahol külső nyereségre számítottak, ott balesetek és véletlenségek nagyon érzékeny veszteséget okoztak. Politikai életünk válságos helyzetbe jutott, a kormány bukott és a helyébe lépett új kormány alatt is azt látjuk: „mindnyájan csak emberek vagyunk" és így most is csak „minden tehén a maga borját nyalja." A lefolyt év is a munka- és gazdasági válságot mutatja, mely nemcsak egyes munkacsoportokat és hivatalos szakokat sújtott, hanem általánosan az összpolgárságot is. Munkakerülés, munkanélküliség és az általános nagy drágaság felavatták a szükséget és nélkülözést állandó vendégekül oly családokban is, ahol eddig ily kellemetlen vendégek egészen ismeretlenek volának. Az országgyűlés oly törvényeket hozott, melyek az eddiginél még nagyobb terheket raknak a szegény nép vállára, így tehát ma sokan szomorú tekintettel pillantanak vissza az utolsó év gazdasági eredményére és nagy aggodalommal néznek a jövőbe e kérdéssel: vájjon a múltnál jobb lesz-e a jövő, avagy talán ez számunkra még több szükséget s nyomorúságot rejt magában ? Nem; „az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat“ Ész, erő, jóakarat, munkásság és szorgalom segítségével „még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor“ (Vörösmarthy) Tudjuk tapasztalásból, hogy saját munkásságunk, saját szorgalmunk, saját fáradozásunk nélkül jólétet megalapítani, előmozdítani teljes lehetetlenség. Azt is tudjuk jól, hogy panaszkodás, jajgatás, siránkozás nem segít a dolgon, mit sem használ a fejet lesütni azért mivel ez, vagy az a dolog rosszul ütött ki, vagy mivel ahelyett hogy előre, vagyonilag hátrafelé mentünk, avagy jövőnk bizonytalan. Tegyük ma e fogadalmat : a valóságot nyomorgatás nélkül elviselni, a veszteséget erős akarattal kipótolni, a létharcmezején férfiasan küzdve helyt állani és az embertársunkat segíteni és védeni bármiféle törvényes és törvénytelen kizsákmányolás ellen, felekezeti gyűlölséget terjesztő „népboldogitókat” utálattal a faképnél hagyni — ez legyen kész akaratunk, melylyel a külső anyagi dolgokban a lezárt évből az újév küszöbét átlépjük! A gazdasági gondnoknál azonban még sokkal nagyobb bajt, mélyebben ható fájdalmat okozott sokaknak a lefolyt év. Nem egy jó barátunk, nem egy nemeslelkű embertársünk sírját vettük körül zokogva, nekik az utolsó tiszteletet gyászkönyekkel megadva, akik az év lefolyta előtt még vidám életkedvükben velünk ujjongtak. Itt a kegyetlen halál férj és feleséget választott el egymástól, ott az apai és anyai szív örökre megszűnt dobogni szeretett gyermekeiért, amott hófehér gyermeki karocskák ölelék utoljára a fájdalomtól lesújtott szülőket, emitt testvéri s baráti szivek lüktettek utoljára e földön és az élet sokaknak rideg lett, mivel a kegyetlen kaszásember szétvágta az örömteljes ittléthez fűződő köteléket. Az év utolsó napja feleleveníti bennünk ismét az elvesztett, szeretett úti társaink kedves emlékét, de az újonan föléledt fájdalom ne sújtson le minket, ne hasson elcsüggesztőleg kedélyünkre. A hallottaink iránti szeretet s kegyelet dicsőítse fájdalmasan a saját életpályánkat, de az örökkévalóság óraütése az évforduló napján szolgáljon a szeretett halottainkra való megemlékezéssel komoly intésül, hogy oly kifogástalan éljünk, melyet végig élni magunk is érdemesnek találjunk. A halál, mely az emberi lelkeket egymástól szétválasztja, nem okozza még a legnehezebb elválást: a lefolyt évben itt és ott, talán közénk is szállt le a hideg dér és megcsapta a szeretet és barátság szép virágzatát, mely a másokkal való kellemes érintkezést, hasznos működést és őszinte örvendezést lehetségessé téve : ha most az év utolsó órájában felmerül e kérdés: vájjon ez miért lett másképen, akkor némuljon el a bizonyoró makacsság szózata, a rossz akaratnak folytonos szemrehányása és térjen sziveinkbe vissza ismét a szeretet, melynek melegítő sugarai akaratunkat s tetteinket áthatva, mindig szemeink előtt tarthassuk azon órát, midőn sírokat állhatnánk körül ama önvádolással, nem viseltettünk elég szeretettel embertársaink iránt. A szeretet, mely senkinek sem tehet rosszat, képezi életünknek legmagasztosabb tartalmát, a törvényeknek teljesülését; ez irányítja tekintetünket az évzáró estéjén ama eszményekre is, melyek a nemzet jólétét és a közboldogságot megalapítani hivatják. Tekintsünk körül, vájjon előre haladott-e a magyar nép a lefolyt évben és közelebb jutott e céljához? — Emelkedett-e és mennyivel a nép általános, alaposabb műveltsége? Minden évben, úgy a lefolytban is, sok-sok milliót áldoztunk a katonaság harcképességére, a dreadnoughtokra, hadi szerekre, mintha Európa kulturnépei pusztító, véres hadjárat előtt állanának és úgy látszik, mintha nem a békéhez való szeretet, mely a valódi kulturnépek szivében honos, tartja fenn az európai békét, hanem a nagy, véres harc kimenetelének bizonytalansága, melybe az uralkodó hatalmak sodortatnának— és ha szemügyre vesszük az óriási tengerészeti s szárazföldi hadikészületeket, melyeket úgy az osztrák és magyar birodalom, mint a többi európai államok a béke föntartása miatt tesznek, úgy be kell vallanunk, hogy még messze, igen messze vagyunk az időponttól, midőn az egyik a másiknak jólétét előmozdítani hajlandónak mutatkozik. De a nemzetek beléletében is hiába vártuk az utolsó években a békét és egyetértést, hiába reméltük az emberiesség és igazságosságnak uralombajutását, magában a magyar nemzetben sem láttuk a „nemzeti műveltség és művelt nemzetség" célja felé irányuló, határozott törekvését és az egységes magyar nemzet érdekeinek határozott kidomborítását, hanem láttuk ennek épen az ellenkezőjét, így p. o. átsiklott a népnevelésügy vezetése majdnem az egész vonalon olyan pártok kezébe, melyek egymást tévedésben, balhiedelemben, tévelygésben, csalárdságban levőnek tartván, kölcsönösen tévedőnek, elámítottnak, megvakítottnak, az igazi hitvallás ellenségeinek mondják egymást és az ellenséges gyűlöletükben — amint ezt a történelem bizonyítja — már évszázadokon keresztül halálig üldözték, pusztították egymást. Egyik dal, a másik fél, egyik kapzsi a másik habzsi és igy az egyik hozzád a másik füled jár. Mi tűréstagadás benne: e pártoskodó, ellenségeskedő szellem kisebb-nagyobb mérvben bevonult iskoláinkba, nevelőintézeteinkbe és az emberi szeretet, a mindenki iránt való jóakaró érzület, az ennek megfelelő helyes gondolkozásmód és viselkedés, melyben az Isten iránti szeretet is legjobban nyilvánul, mint az ellenséges szellemmel egy ugyanazon hajlékban meg nem férő, mindinkább elhagyja tanintézeteinket „Pécsi Napló“ .