Pécsi Napló, 1933. december (42. évfolyam, 273-296. szám)

1933-12-31 / 296. szám

2. oldal H­asznos tudni, hogy Schmidthauer ternészetesig­mandi keserűvize a gyomor és bélbetegek páratlan gyógyvize. Újabb fordulat a rejtélyes hullarészek ügyében Budapest, dec. 1C. Az Alakon és Újpesten talált hullarészek ügyében ma délelőtt váratlan fordulat történt. A csönd­ frség A'lagon (Őr­izet­b­e vette Bodnár István hentesülés­tor feleségét akinek férje december 26-án eltűnt. Az asszony azt állítja, hogy az ura munkát keresett. Megálla­pították, hogy a hentes erős, magas szőke férfi volt. A lakásban véres szatyrokat találtak, formájuk megegyezik annak a szatyornak az alak­­jával, amelyet Újpesten a titokzatos asszony ke­zében láttak. Alagon a csendőrök saját házában tartják őrizetben Bognár Istvánnét, akit azzal gyanú­sítanak, hogy meggyilkolta férjét és holttestét feldarabolva Alagon és Újpesten dugta el. Az egyik csendőr egy vörös fejkendőt húzott ki a szekrényből. Az asszonyon megdöbbenés látszik, de a követ­kező pillanatban már nyugodtan szól a jmeg: —* Ebben a fejkendőben szoktam piacra járni. Autó ment Újpestre a koronatanúért, Marsai József péksegédért, aki az udvaron találkozott a hullarészeket vivő vöröskendes asszonnyal. A csendőrök az asszonyt egészen más ruhába öltöztetik és beállítják a ház előtt ácsorgó tö­megbe. Felszólítják a­ tanút, hogy megismeri-e J­aucsu~szavak Az agyvelőnkre ver s az első döbbent pillanat­ban elhomályosul a szemünk. Valamennyiünkké, akik ismertük, akik barátai voltunk. Alig tudjuk elhinni. Elment, elmúlt. Kedves, vékonyan finom, törékeny alakja nem ül többet a szerkesztőségi szo­bában az Íróasztalánál. Rádöbbenünk a kérlelhetet­lenre s máris csittítjuk magunk. A Végzet mind­­annyionké, sodródunk felé feltartózhatlan, mint mozgó járdán, nincs megállás, haladni kell, menni cipelni a terheket s lassan levetkőzni sorban min­dent: biző, törtető, ifjas hitet, a férfikor s asszony­­emberi célkitűzéseket, az érettség megállapodott, le­szűrt bölcsességű­ világszemléleteiét s végül az aggkor ujhitű derűjét, mindent cserébe a néhány lapátnyi rögért, ami az elfáradt testre hull, s a néhány lábnyi odúból való örökkastély­ért, ahonnét nem röppen fel többé a kutató lélek. Ha a szemüvege mögül rámcsillanna egyszer még nagyra nyílt, kereső tekintete, vájjon kiolvas­­nám-e belőle a megnyugvást, s megnyugvást adna-e magamnak is, hogy mindenk útja végül idetorkol: trágyázzák a földet az­ utánunk ballagó álmodóknak. Mert az volt. Álmodó. Mindenkit megfertőz az álomlátások betegsége, mindenkit, aki sorsát a toll­hoz kötötte. Amikor nemrégiben baleset érte s eltörött a karja, vidám volt az ágyban. A szájában, míg ültem az ágya mellett, ott füstölgött az elmaradhatatlan cigaretta. Az oculdré üvegje felsokszorozta a szénné bizakodó csillogását.­­• Levették a kötést, pár nap múlva bemegyek. Csakugyan bejött a szerkesztőségbe kis idő teltén. Sietett az asztalához, a meghitt tintatartóhoz,a tollhoz mintha érezte volna, hogy addig élhet csak, amíg élete ez elszakíthatatlan tartozékaihoz eljuthat. Nem hagyta magát kapacitálni. Az uccán találkoztam vele, a szerkesztőség közelében. Vidáman, üdén, frissüden harsanl a hangja: —­ Tőlünk jön ? —• Nem, h­olnap hozok valamit, ha bent van... — Holnap ? Jó, holnap. —­ Nem jutottam be másnap. Az ember csinál ilyen ostoba, jóvátehetetlen mulasztásokat. Az ember érzékei, megérzései tompán lehatároltak. Nem érez­tem meg, hogy sürgősen meg kell már mondanom valamit, meg kell mondanom, hogy sok-sok felejthe­tetlen kedves emlékkel gazdagított, hogy tőle kaptam a biztatás első gesztusait, hogy kötekedő apró csúfoló­dásai serkentettek, sarkaltak... Darabig nem vittem i­ost. Annyi minden adódhat, ami hallgatóra zárja a száját. Mikor viszontláttam végre, úgm találtam, hogy erősen megváltozott. A szeme kiparázslott, de csak villanásszerűen, fakóra kopott perc alatt. Az arca viaszszínű lett, vagy inkább olyan, mintha művész­­kéz elefántcsontból faragta volna, a csuklója elvéko­nyodott. De fogta kezében a tollat, amíg álltam vele szemközt az asztalnál, nee fogta a kezében, mint biztos menedéket nyújtó marasztalót. Átjött beszélgetni szokott módon, de ennek az utolsó be­szélgetésnek már alig volt életszíne. A hangja fá­radt lett, néhány mondata idegen, kesernyés humor­ban fürdetett. Biztattam magam távoztomban. Le­rontotta a baleset, összeszedi magát... De nem szedte össze magát. Teste nem akarta szolgálni tovább. Csúfolkodott nevetőn évekig tar­tott diétáján, ami végre mégis úrrá lett leroncsoló­­dott gyengült testén. Lélek, szellem volt már csak, pár fakószinte homályosodott, de még mindig vilá­gosan látó szem. S a két szem látta, későn-korán, ébren-álomban, vágyban s vízióban az Íróasztalát látta, csak ezt. Síkos volt a járda... Kérlelték, tiltották... hitegették holnapokkal. Megszökött a gondosan ápoló, szerető, ajnározó kezek marasztalása elől. Ment, baktatott a síkos járdán. AZ íróasztalához sietett. Első s utolsó örök szerelméhez, am­i múlha­tatlan volt, nagyobb, mélyebb, hatalmasabb, több volt mindennél, maga az élet volt. —■ Nem kell gipszkötés —• mondta vidámo­­dottan az ágyban, a sebészeti klinikán, —• a múlt­kor olyan hamar rendbejöttem, hogy most nem is teszik a lábam gipszbe... —• Siessen —• várja a karácsonyi szám... Ье ke¥l fejezni... Sietett, de nagyobb s véglegesebb befejezéshez. A sors­ jó volt hozzá. Gyorsan számoltatta le csereértékeit. Villanatra, az aggság küszöbén, a kór­ágyon beléje lopta az aggkor új gyermeki hitét. El­küldte hozzá a naiv bizakodást, aztán elküldte a lázat, a víziókat... tán utólszor még a munka­hely, az íróasztal képét... Mit mondjak ? Mit kiabáljak utána a sem­mibe, ahonnét nem hívhatjuk vissza. Dicsérő, fel­­magasztaló, kérdő vagy kérlelő szókat. . . Semmiről se fog velem beszélgetni már... Fekszik — fel­­készülten az útra... Leszámolt, visszaadott minden értéket, amit magával hozott valahonnét, amivel felszerelődön s bezárkózik a néhány láb széles kas­télyba. Mit lehet mondani róla ? Igaz volt? Biza­kodó volt ? Korholan néha szigorú volt ? Jó volt, makacs volt, bölcs volt ? Kedves volt ? Mindennél több volt. ...jóbarált volt... s melegszívű ember. Bertalan Cornelia. PÉCSI NAPLÓ az asszonyt a vörös kendőben. Maszlai vizsgálja az a­szonyokat, mindegyiket végignézi, és a több száz főnyi tömegből lélegzetfojtó csendben mutat rá Bognár Istvánnéra, hogy az volt a vöröskendős asszony. A csendőrök közben újra körülnéznek a lakás­ban, ahol vérfoltos baltákat és szerszámokat találnak. Közben egy ládában elhozzák a hullarészeket. Az asszony eltakarja szemét és felzokog: —­ Mit akarnak tőlem, ártatlan Vagyok! Ma délelőtt a törvényszéki orvostani inté­zetben összeállították a több helyen talált emberi testrészeket és megállapították, hogy egy testhez tartoznak. Ha biztosítani akarja családja otthonát, vegyen telket a Megyeri Kertvárosban. 1933 december 31. Országos részvét nyilvánul meg Lenkei Lajos elhunyta alkalmából „Lenkei Lajos hírlapírói munkássága mindig büszkesége lesz a magyar újságírótársadalomnak« Pécs, dec. 30. Lenkei Lajos elárvult íróasztala­­ érintetlen még. Tolla, amely olyan szorgalmas percegéssel rótta a papirost, mintha csak várna, hogy felvegye az ő keze, a naptárán feljegyzések vannak, messziről még levél érkezett számára, amelyben választ sürgetnek tőle. Milyen furcsa, milyen hihetetlen, hogy ettől már olyan távol van Lenkei Lajos, hogy nem ül le többé az asztala mellé, nem veszi kezébe a tollat , kiesett az élet­ből, elment, meghalt... A mi fájó, nagy bánatunk ez, a­melyet csak kevéssé enyhít a részvétnek olyan bő zuhatagban fakadó megnyilvánulása. Lenkei Lajos ötvenéves újságírói működése alatt mély gyökereket eresz­tett ennek a városnak talajába, olyan sok kezde­ményezés származott tőle, olyan sokat harcolt mindezért, amiből csk­ába szökkent Pécs fejlődése, hogy természetesnek látszik a koporsójára hulla­tott kegy­ele­tes szó, az igazi, mély részvét meg­nyilvánulása. A kegyelet és a részvét az egész országban formát ölt. A fővárosi lapok a magyar újságírás nagy halottjaként parentálják­ el Lenkei Lajost, méltatva elévülhetetlen érdemeit. Egyszerű embe­rek nyitogatják tegnap óta a szerkesztőség ajta­ját ; megállnak az elárvult íróasztal előtt; könnyet hullatni, köszönő szót mondani. Sokan, nagyon sokan vannak, akik köszönettel tartoznak neki, akikért cselekedett, nem egyszer áldozatot hozott. Előkelő, közéleti férfiak hozzák el nekünk részt­vevő szavaikat, beszélnek róla azzal az áhítattal, amelyet kevés ember érdemel. Lenkei Lajos meg­érdemli. .. Az újságíró intézmények elnöksége ma el­küldte Lenkei Lajos koporsójára a Jókai-leplet, hogy ezzel is tanú jelét adja a különleges meg­­becsültetésnek, amelyet annyira kiérdemelt éle­tében. A levelek, táviratok szinte szünettelenül érkeznek tegnap óta, úgy hozzánk, mint Lenkei Lajos özvegyéhez, aki olyan hősiesen viseli fáj­dalmát, mint amilyen sziklaszilárdan állt ura mi­ett huszonöt esztendőn keresztül. A részvéttáviratok, levelek hatalmas gaz- Gyógyszertárban kapható.

Next