Pécsi Napló, 1933. december (42. évfolyam, 273-296. szám)
1933-12-31 / 296. szám
2. oldal Hasznos tudni, hogy Schmidthauer ternészetesigmandi keserűvize a gyomor és bélbetegek páratlan gyógyvize. Újabb fordulat a rejtélyes hullarészek ügyében Budapest, dec. 1C. Az Alakon és Újpesten talált hullarészek ügyében ma délelőtt váratlan fordulat történt. A csönd frség A'lagon (Őrizetbe vette Bodnár István hentesüléstor feleségét akinek férje december 26-án eltűnt. Az asszony azt állítja, hogy az ura munkát keresett. Megállapították, hogy a hentes erős, magas szőke férfi volt. A lakásban véres szatyrokat találtak, formájuk megegyezik annak a szatyornak az alakjával, amelyet Újpesten a titokzatos asszony kezében láttak. Alagon a csendőrök saját házában tartják őrizetben Bognár Istvánnét, akit azzal gyanúsítanak, hogy meggyilkolta férjét és holttestét feldarabolva Alagon és Újpesten dugta el. Az egyik csendőr egy vörös fejkendőt húzott ki a szekrényből. Az asszonyon megdöbbenés látszik, de a következő pillanatban már nyugodtan szól a jmeg: —* Ebben a fejkendőben szoktam piacra járni. Autó ment Újpestre a koronatanúért, Marsai József péksegédért, aki az udvaron találkozott a hullarészeket vivő vöröskendes asszonnyal. A csendőrök az asszonyt egészen más ruhába öltöztetik és beállítják a ház előtt ácsorgó tömegbe. Felszólítják a tanút, hogy megismeri-e Jaucsu~szavak Az agyvelőnkre ver s az első döbbent pillanatban elhomályosul a szemünk. Valamennyiünkké, akik ismertük, akik barátai voltunk. Alig tudjuk elhinni. Elment, elmúlt. Kedves, vékonyan finom, törékeny alakja nem ül többet a szerkesztőségi szobában az Íróasztalánál. Rádöbbenünk a kérlelhetetlenre s máris csittítjuk magunk. A Végzet mindannyionké, sodródunk felé feltartózhatlan, mint mozgó járdán, nincs megállás, haladni kell, menni cipelni a terheket s lassan levetkőzni sorban mindent: biző, törtető, ifjas hitet, a férfikor s asszonyemberi célkitűzéseket, az érettség megállapodott, leszűrt bölcsességű világszemléleteiét s végül az aggkor ujhitű derűjét, mindent cserébe a néhány lapátnyi rögért, ami az elfáradt testre hull, s a néhány lábnyi odúból való örökkastélyért, ahonnét nem röppen fel többé a kutató lélek. Ha a szemüvege mögül rámcsillanna egyszer még nagyra nyílt, kereső tekintete, vájjon kiolvasnám-e belőle a megnyugvást, s megnyugvást adna-e magamnak is, hogy mindenk útja végül idetorkol: trágyázzák a földet az utánunk ballagó álmodóknak. Mert az volt. Álmodó. Mindenkit megfertőz az álomlátások betegsége, mindenkit, aki sorsát a tollhoz kötötte. Amikor nemrégiben baleset érte s eltörött a karja, vidám volt az ágyban. A szájában, míg ültem az ágya mellett, ott füstölgött az elmaradhatatlan cigaretta. Az oculdré üvegje felsokszorozta a szénné bizakodó csillogását.• Levették a kötést, pár nap múlva bemegyek. Csakugyan bejött a szerkesztőségbe kis idő teltén. Sietett az asztalához, a meghitt tintatartóhoz,a tollhoz mintha érezte volna, hogy addig élhet csak, amíg élete ez elszakíthatatlan tartozékaihoz eljuthat. Nem hagyta magát kapacitálni. Az uccán találkoztam vele, a szerkesztőség közelében. Vidáman, üdén, frissüden harsanl a hangja: — Tőlünk jön ? —• Nem, holnap hozok valamit, ha bent van... — Holnap ? Jó, holnap. — Nem jutottam be másnap. Az ember csinál ilyen ostoba, jóvátehetetlen mulasztásokat. Az ember érzékei, megérzései tompán lehatároltak. Nem éreztem meg, hogy sürgősen meg kell már mondanom valamit, meg kell mondanom, hogy sok-sok felejthetetlen kedves emlékkel gazdagított, hogy tőle kaptam a biztatás első gesztusait, hogy kötekedő apró csúfolódásai serkentettek, sarkaltak... Darabig nem vittem iost. Annyi minden adódhat, ami hallgatóra zárja a száját. Mikor viszontláttam végre, úgm találtam, hogy erősen megváltozott. A szeme kiparázslott, de csak villanásszerűen, fakóra kopott perc alatt. Az arca viaszszínű lett, vagy inkább olyan, mintha művészkéz elefántcsontból faragta volna, a csuklója elvékonyodott. De fogta kezében a tollat, amíg álltam vele szemközt az asztalnál, nee fogta a kezében, mint biztos menedéket nyújtó marasztalót. Átjött beszélgetni szokott módon, de ennek az utolsó beszélgetésnek már alig volt életszíne. A hangja fáradt lett, néhány mondata idegen, kesernyés humorban fürdetett. Biztattam magam távoztomban. Lerontotta a baleset, összeszedi magát... De nem szedte össze magát. Teste nem akarta szolgálni tovább. Csúfolkodott nevetőn évekig tartott diétáján, ami végre mégis úrrá lett leroncsolódott gyengült testén. Lélek, szellem volt már csak, pár fakószinte homályosodott, de még mindig világosan látó szem. S a két szem látta, későn-korán, ébren-álomban, vágyban s vízióban az Íróasztalát látta, csak ezt. Síkos volt a járda... Kérlelték, tiltották... hitegették holnapokkal. Megszökött a gondosan ápoló, szerető, ajnározó kezek marasztalása elől. Ment, baktatott a síkos járdán. AZ íróasztalához sietett. Első s utolsó örök szerelméhez, ami múlhatatlan volt, nagyobb, mélyebb, hatalmasabb, több volt mindennél, maga az élet volt. —■ Nem kell gipszkötés —• mondta vidámodottan az ágyban, a sebészeti klinikán, —• a múltkor olyan hamar rendbejöttem, hogy most nem is teszik a lábam gipszbe... —• Siessen —• várja a karácsonyi szám... Ье ke¥l fejezni... Sietett, de nagyobb s véglegesebb befejezéshez. A sors jó volt hozzá. Gyorsan számoltatta le csereértékeit. Villanatra, az aggság küszöbén, a kórágyon beléje lopta az aggkor új gyermeki hitét. Elküldte hozzá a naiv bizakodást, aztán elküldte a lázat, a víziókat... tán utólszor még a munkahely, az íróasztal képét... Mit mondjak ? Mit kiabáljak utána a semmibe, ahonnét nem hívhatjuk vissza. Dicsérő, felmagasztaló, kérdő vagy kérlelő szókat. . . Semmiről se fog velem beszélgetni már... Fekszik — felkészülten az útra... Leszámolt, visszaadott minden értéket, amit magával hozott valahonnét, amivel felszerelődön s bezárkózik a néhány láb széles kastélyba. Mit lehet mondani róla ? Igaz volt? Bizakodó volt ? Korholan néha szigorú volt ? Jó volt, makacs volt, bölcs volt ? Kedves volt ? Mindennél több volt. ...jóbarált volt... s melegszívű ember. Bertalan Cornelia. PÉCSI NAPLÓ az asszonyt a vörös kendőben. Maszlai vizsgálja az aszonyokat, mindegyiket végignézi, és a több száz főnyi tömegből lélegzetfojtó csendben mutat rá Bognár Istvánnéra, hogy az volt a vöröskendős asszony. A csendőrök közben újra körülnéznek a lakásban, ahol vérfoltos baltákat és szerszámokat találnak. Közben egy ládában elhozzák a hullarészeket. Az asszony eltakarja szemét és felzokog: — Mit akarnak tőlem, ártatlan Vagyok! Ma délelőtt a törvényszéki orvostani intézetben összeállították a több helyen talált emberi testrészeket és megállapították, hogy egy testhez tartoznak. Ha biztosítani akarja családja otthonát, vegyen telket a Megyeri Kertvárosban. 1933 december 31. Országos részvét nyilvánul meg Lenkei Lajos elhunyta alkalmából „Lenkei Lajos hírlapírói munkássága mindig büszkesége lesz a magyar újságírótársadalomnak« Pécs, dec. 30. Lenkei Lajos elárvult íróasztala érintetlen még. Tolla, amely olyan szorgalmas percegéssel rótta a papirost, mintha csak várna, hogy felvegye az ő keze, a naptárán feljegyzések vannak, messziről még levél érkezett számára, amelyben választ sürgetnek tőle. Milyen furcsa, milyen hihetetlen, hogy ettől már olyan távol van Lenkei Lajos, hogy nem ül le többé az asztala mellé, nem veszi kezébe a tollat , kiesett az életből, elment, meghalt... A mi fájó, nagy bánatunk ez, amelyet csak kevéssé enyhít a részvétnek olyan bő zuhatagban fakadó megnyilvánulása. Lenkei Lajos ötvenéves újságírói működése alatt mély gyökereket eresztett ennek a városnak talajába, olyan sok kezdeményezés származott tőle, olyan sokat harcolt mindezért, amiből cskába szökkent Pécs fejlődése, hogy természetesnek látszik a koporsójára hullatott kegyeletes szó, az igazi, mély részvét megnyilvánulása. A kegyelet és a részvét az egész országban formát ölt. A fővárosi lapok a magyar újságírás nagy halottjaként parentálják el Lenkei Lajost, méltatva elévülhetetlen érdemeit. Egyszerű emberek nyitogatják tegnap óta a szerkesztőség ajtaját ; megállnak az elárvult íróasztal előtt; könnyet hullatni, köszönő szót mondani. Sokan, nagyon sokan vannak, akik köszönettel tartoznak neki, akikért cselekedett, nem egyszer áldozatot hozott. Előkelő, közéleti férfiak hozzák el nekünk résztvevő szavaikat, beszélnek róla azzal az áhítattal, amelyet kevés ember érdemel. Lenkei Lajos megérdemli. .. Az újságíró intézmények elnöksége ma elküldte Lenkei Lajos koporsójára a Jókai-leplet, hogy ezzel is tanú jelét adja a különleges megbecsültetésnek, amelyet annyira kiérdemelt életében. A levelek, táviratok szinte szünettelenül érkeznek tegnap óta, úgy hozzánk, mint Lenkei Lajos özvegyéhez, aki olyan hősiesen viseli fájdalmát, mint amilyen sziklaszilárdan állt ura miett huszonöt esztendőn keresztül. A részvéttáviratok, levelek hatalmas gaz- Gyógyszertárban kapható.