Pécsi Szemle, 2007 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2. szám - Győrfi Csabáné: Vikár Béla emlékezete
--------------------------------------------------------------- GYŐRFI CSABÁNÉ --------------------------------------------------------------- VIKÁR BÉLA EMLÉKEZETE Kedves finn barátaim! Többen vagyunk, akik emlékezünk Arto Mansala volt budapesti finn nagykövetre, aki mielőtt következő állomáshelyére, Pekingbe utazott volna, Pécsett az Értelmiségi Klubban előadást tartott a finn magyar közös történelemről, nyelvrokonságról. Ma is emlékszem az egyik mondatára: „Rég volt, amikor az Ural-vidéki őshazából elindulva eltávolodott egymástól a finn és a magyar nép. Nekünk, finneknek vannak még rokonaink közel, az észtek, de ti itt Európa közepén egészen egyedül vagytok." Mit tesz az ember, ha egyedül van, mit tesz egy kis nemzet? Vallatja az időt, kutatja a kort, a múltat, amikor tartozott valahová, valakihez, keresi a gyökereit. Magyarországon ez a rokonságkutatás a múlt század derekán, s még valamivel később kezdődött. Ekkor fordult a tudósok figyelme a finnugor őshaza, a nyelvrokonság irányába. Voltak korábbi kezdeményezések, de ezek egyediek voltak, Verseghy Ferenc, a felvilágosodás szerencsétlen sorsú költője, nyelvtudósa Gabriel Portrannal levelezett a magyar és a finn nyelv hasonlóságáról. Intézményesen azonban csak a múlt században került sor erre. A pesti egyetemen altajisztikai tanszék alakult, a mai finnugor tanszékintézet elődje, ahol a rokonnyelveket Budenz József, Szinnyei József, az első finn-magyar szótár készítője, később Zsirai Miklós oktatták. Budenz professzor tanítványa volt a fiatal Vikár Béla is, akinek most emléktáblája előtt állunk, hogy a Pécsi Magyar-Finn Társaság nevében/részéről tisztelegjünk az elsősorban a Kalevala fordítójaként ismert kiváló műfordító előtt, ugyanakkor emlékezzünk Vikár Bélára, az etnográfusra, a népdalgyűjtőre, a rokon népek néprajzi kutatójára, hiszen éppen a Kalevalát fordító Vikár Béla elválaszthatatlan a néprajztudóstól, a tárgyi és szellemi néprajz kiváló úttörőjétől. Vikár Béla pályájának kezdete arra az időszakra esett, amikor kibontakozóban volt a rokon népek kutatása. Az ő számára ugyanazok adták az indítást, akik Munkácsi Bernátot, Jankó Jánost, Pápay Józsefet a távoli rokon népek felkeresésére buzdították. Az igen gazdag könyvtárral rendelkező, görög, latin, héber, francia, olasz és német nyelvet ismerő református lelkész édesapa mellett családi örökségként kapta több nyugati nyelv ismeretét. Vikár Béla egyetemi hallgató volt, amikor Budenz megismertette a Kalevalával, és az eposz lefordítására biztatta. A német és svéd fordítás után 1871-ben magyarul is olvasható volt már a teljes új Kalevala Barna Ferdinánd fordításában. A néprajz, a népdal iránt elkötelezett fiatal Vikár Béla számára nagyszerű kihívás volt a Lönnrot által egybeszerkesztett népi eposz lefordítása. Több volt ez egy közönséges szépirodalmi mű fordításánál. Egészen más ismereteket kívánt meg a fordítótól. Evégett az első 9 ének elkészülte után 1889 nyarán több hónapos utazást tett Finnországba, a Kalevala földjére, így jutott el Karjaléba, ahol felkereste az erdők mélyén rejtőzködő finn kunyhók öreg dalosait. „Olyan ős finnusok között lehettem, akik azóta már szobrot kaptak, pedig egyszerű parasztemberek voltak, akik fenntartották az őshagyományt élőszóval" - írja úti beszámolójában. 128