Pedagógusok Lapja, 1959 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
A múlt ősz folyamán két hónapot töltöttem a Román Népköztársaságban. Kémiatörténeti kutatásokra kaptam ösztöndíjat, kutatómunkám mellett azonban sokszor volt alkalmam, hogy elbeszélgessek román és magyar pedagógusokkal, meglátogassak jó néhány bukaresti és vidéki iskolát, diákotthont, pionírházat stb. Sok olyant tapasztaltam, amit a magyarországi pedagógusoknak is meg kellene ismerniük. Egymás példájából, próbálkozásaiból sok értékes tapasztalatot szerezhetnénk. ŐSSZEL ÜNNEPELTÉK a romániai tanügyi reform tízéves évfordulóját. Sok statisztikai adatot jegyeztem fel arról, hogy mennyit nőtt az elmúlt tíz év alatt a romániai iskolások és iskoláik száma, mennyit gazdagodott a tanintézetek felszerelése stb. Nem kívánom a számokat elismételni, csak azt, ami ezekből a számokból kiolvasható: hihetetlenül sokat fejlődött a Román Népköztársaságban az iskolázás az elmúlt tíz év alatt, a fejlődés ma is hatalmas iramban halad előre, pedig a romániai iskolapolitika irányítóinak helyzete nem könnyű, hiszen a sok nemzetiségű ország, a sok kis falu kulturális felemelése még akkor is nehézfeladat lenne, ha nem kellene a múlt bűneivel is megküzdeni. Még nem sikerült mindenhol megvalósítani a hétosztályos kötelező iskolát, még sok kis faluban csak négyosztályos iskola működtetésére van lehetőség, de a közeljövő ígéri a tankötelezettség egységesítését. A romániai iskolák úgynevezett egységes iskolák, tehát a középiskolák nem különülnek el az általános iskolától, hanem annak további osztályaiként működnek. Kezdetben három középiskolai osztály működött (VIII—X), de most már a XI. osztály tesz érettségi vizsgát, s szó van arról, hogy a mostani tizenegyhez még egy évet hozzátoldanak. A középiskolai osztályok, valamint a középiskolába járó tanulók számának fokozatos növekedése sok helyen a középiskoláknak az egységes iskolától való elválasztását eredményezi, így tehát a fejlődés iránya az osztályok számában de az iskolák szervezetében is a nálunk meglévőhöz közeledik. Természetesen a Román Népköztársaságban is működnek a mi technikumainkhoz hasonló intézmények. Érdekesen oldották meg a tanítóképzés problémáját: párhuzamosan működnek az általános iskolára épülő hatéves, valamint az érettségire épülő kétéves tanítóképző intézetek (főiskoláik). A romániai és a magyarországi iskolarendszer különbségei az iskola belső életére is rányomják bélyegüket. A tanulóknak rövidebb idő alatt kell megtanulniuk mindazt, amit a mi iskoláink 12 év alatt nyújtanak. A követelmények általában rendkívül nagyok, s a tanulók túlterheltsége, az általános maximalizmus veszélye mintha jobban érződnék, mint nálunk. Az idegen nyelvek tanulására különösen nagy gondot fordítanak. Már a IV. osztályban kezdenek oroszul tanulni, az V. osztálytól kezdve pedig egy nyugati világnyelvet vesznek hozzá, általában a franciát, néhol azonban angolt vagy németet. Román kollégáim sehogyan sem tudták megérteni, hogy miképpen elégedhet meg a magyarországi általános iskola egyetlen idegen nyelv oktatásával. A NEMZETISÉGI ISKOLÁKBAN a II. osztálytól kezdve szerepel a román nyelv is. Ez egészen természetes követelmény. Persze, a népi demokratikus államvezetés lehetővé teszi, hogy ki-ki használhassa anyanyelvét hivatalos nyelvként is, s a továbbtanuláshoz is megvan az anyanyelvi tanulás minden lehetősége, hiszen ott van Kolozsváron a Bolyai Egyetem, Marosvásárhelyen egy orvosi egyetem, továbbá még néhány olyan főiskola, amelynek magyar tagozata is van. Mindenhol, ahol van megfelelő számú jelentkező, magyar tannyelvű iskolát tartanak fenn. Ezek az iskolák megfelelő elbánásban részesülnek. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskolát (a volt református kollégium) például tavaly, amikor fennállásának 400. évfordulóját ünnepelte, hárommillió lej költséggel tatarozták. Az iskolák felszerelésére szintén sokat áldoz az állam. A magyar iskoláknak, egyetemeknek nemcsak a tanítási nyelve, hanem szelleme is magyar, a legnagyobb mértékben megbecsülik a magyar kultúra minden haladó hagyományát. A romániai magyaroknak a múltban egy soviniszta államvezetéssel kellett dacosan szembeszegezniük magyarságukat, ma azonban, a munkások és parasztok államában az iskolákból kikerülő magyar nemzetiségű fiatalok a románokkal mindenben egyenrangú polgárok. A MAGYAR ÉS A ROMÁN ISKOLÁSOKAT külsőre nehéz megkülönböztetni egymástól: az egész országban egységes az iskolás egyenruha. A kislányok pepita kötényt viselnek, a középiskolás lányok ruhája sötétkék, fehér gallérral. A fiúiknak sötétkék posztó egyenruhájuk van, a kicsiké magasan záródik, a nagyoké pedig kihajtott gallérú. Azt, hogy melyik iskolába járnak, csak a karra varrt jelzés mutatja. Az egyenruhás tanulók iskolán kívüli viselkedése jól ellenőrizhető. Valóban, bármerre jártam az országban, sehol sem láttam az utcán rendetlenkedő tanulókat. Sokat lendített a gyermekek iskolai és iskolán kívüli viselkedésén az az intézkedés is, amely megszüntette az ország egész területén a külön fiú- és leányiskolákat és osztályokat, vagyis bevezette az általános koedukációt. Nincsenek különválasztva a fiúk és leányok a mi úttörőcsapatainknak megfelelő pionír-szervezetekben sem. A pionír-mozgalomban nincsen benne minden tanuló, s mindenkinek meg kell dolgoznia azért, hogy elnyerhesse tanárai és diáktársai ajánlását a szervezetbe való felvételhez. A mozgalom jól működik, s ez magyarázza nagy vonzóerejét. A gyulafehérvári magyar iskola pionír-szervezetében például mintaszerű a gyermekek fegyelmezettsége és korukat meghazudtoló eleven öntevékenysége. Minden városban pionír ház áll a szakkörök rendelkezésére. A bukaresti pionírpalotában, amely egykor a király kastélya volt, most hetente 8— 9000 gyermek fordul meg, s a vezetésben mintegy nyolcvan függetlenített pedagógus vesz részt. A vidéki pionírházak természetesen kisebbek, de például Szebenben is mintegy 15 nevelő tartozik a pionírházhoz. IGYEKEZTEM ÖSSZEHASONLÍTANI a romániai pedagógusok élet- és munkakörülményeit a magyarországiakéval. A kötelező óraszám valamivel kevesebb, mint nálunk, viszont a pedagógusok fizetése még nem éri el a magyarországi pedagógusbérek színvonalát. Ami a továbbképzést illeti: minden, nevelő ötévenként egyhónapos továbbképző tanfolyamon vesz részt, majd utána vizsgát tesz. Aki kitűnően vizsgázik, minden alkalommal egy év rendkívüli előlépésiben részesül. * A Magyar és a Román Népköztársaság egyre erősödő kapcsolatai reményt nyújtanak arra, hogy az elkövetkező években mind több és több román pedagógust láthatunk vendégül országunkban, egyszersmind a magyar nevelők közül is egyre többen ismerkedhetnek meg személyesen is a baráti Román Népköztársasággal, s ez a kölcsönös megismerkedés egyre gyümölcsözőbb kölcsönös segítést és szocialista együttműködést fog eredményezni. Dr. Szökefalvi-Nagy Zoltán Eger, Pedagógiai Főiskola negyzetek A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁGBÓL A Pedagógusok Lapja Beszélgetés Victor Manuel Zunigaval Alacsony, zömök, fekete hajú és kreol bőrű vendég kereste fel szakszervezetünket, Victor Manuel Zuniga, az Ecuadori Szakszervezetek Szövetségének elnöke. — Pedagógus vagyok — mondta magáról —, huszonkét éven át tanítottam falun és városon, irodalmat, történelmet és filozófiát. 1956 októberében a magyarországi ellenforradalmat követő reakciós hullám hazámon is keresztülcsapott, és állásfoglalásom miatt megtiltották, hogy pedagógus maradjak. Azóta dolgozom a Szakszervezeti Szövetségben. A nagyszerű muzsikájú, szenvedélyes spanyol nyelv szinte izzik, amikor hazája sorsára fordul a szó. — Ecuador ma az amerikai imperializmus gyarmata. Az ország jövedelmének három fő fonása: a halászat, a kőolaj és a banán. Mindhármat az amerikai monopóliumok tartják kezükben. A guatemalai események kapcsán annak idején megtanultuk a nagy amerikai banánmonopólium, az United Fruit Co. nevét. Említésekor Zuniga bólint. — Igen, az zsákmányol ki bennünket is. Az évi banántermés húszmillió fürt. Minden fürtön 30 sócrét keresnek a tőkések. Ugyanakkor az ültetvényeken dolgozó indián munkások napi bére alig haladja meg az egy sócrét, amiért egy liter tejet vásárolhatnak. Jó üzlet, igaz? — Ezek után elképzelhetik, milyen helyzetben van az oktatásügy — lép most előtérbe a pedagógus. — Az ecuadori alkotmány leszögezi, hogy az oktatás kötelező, ingyenes és világi. Ám állítsuk ezt szembe valósággal! Hogyan lehet kötelező az oktatás ott, ahol nincs iskola? Mert háromszázezer gyermeknek nincs helye az elemi iskolában. Az oktatás még elemi fokon is csak papíron ingyenes, hiszen a lakosság nagy része éhbérért dolgozik, és nem tudja megvásárolni gyermekei számára a legszükségesebb iskolai felszerelést sem. A középiskolát magas tandíjak torlaszolják el a dolgozó rétegek elől. Mivel az állam nem törődik az oktatásüggyel, az egyház tisztességtelen versenyt támaszt. Nem ott épít iskolát, ahol nincs, hanem az állami iskolával szemben, hogy elvonja onnan a tanulókat. És még azok is, akik bejutnak az iskolába — reggeli nélkül, egymás hegyén-hátán szorongva, nem egyszer az ablakon keresztül hallgatva a tanítót, mennyit tudnak tanulni? Mintha maga is megelégelné a sok keserű megállapítást, így folytatja: — Azért mégsem minden sötét a mi országunkban. A pedagógusok, szövetségben a munkásmozgalommal, elszánt harcot vívnak a jobb jövőért. Fizetésük nyomorúságos. A haladó mozgalmakban való részvételért pedig állásvesztés, száműzetés, börtön, sőt politikai gyilkosság jár. A harc mégis folyik. Vezetője a Nevelők Nemzeti Szövetsége, amelynek tagja a pedagógustársadalom nagyobbik része. Nemrég sikerült keresztülhúzni a reakciónak azt a tervét, hogy a hitoktatást kötelezővé tegyék az állami iskolákban. * Vendégünk nagy figyelmet szentelt a magyar oktatásügynek. A pedagógus szakszervezet vezetőivel tartott megbeszélés után meglátogatta a József Attila Gimnáziumot és a Keresztúri úti általános iskolát. Egy estére pedig a XVII. kerületi pedagógusok látták vendégül új szakszervezeti klubházukiban K. G. Pedagógus újítók értekezlete Kiváló pedagógus újítók, Kossuth-díjas tanárok, újítási előadók és felelősök, valamint az oktatásügy területén dolgozó, az újítási kérdésekkel foglalkozó gazdasági szakemberek gyűltek össze a decemberben tartott országos pedagógus újítási értekezleten. A referátumot Sárváry István, a Művelődésügyi Minisztérium tanszeripari osztályának vezetője tartotta. Beszámolójában ismertette a tízéves újító mozgalom mérlegét. Az elmúlt tíz év alatt az ország dolgozói 2,5 millió újítási javaslatot nyújtottak be, közülük több mint egymillió került bevezetésre, s ezek mintegy 5 milliárd forint népgazdasági megtakarítást eredményeztek. Az újítók több mint 400 millió forint újítási díjat vettek fel. Az oktatásügyi területen a tíz év alatt született 13 800 újítási javaslatból 2300-at vezettek be, s ez 11,6 millió forint népgazdasági megtakarítást jelentett. Az újításokért a pedagógus újítók csaknem 1 millió forint újítási díjat kaptak. Az oktatásügyi újítások túlnyomó része természetesen nem anyagi megtakarítást céloz, hanem a tanuló ifjúság alaposabb tudását szolgálja, de számtalan olyan kiváló elgondolás is érkezett, amely gyári készítmények mintadarabjául szolgált, a többi között Koczkás Gyula tanár optikai padja, Reicher Aladár növénytani szemléltető dobozai, Serényi József univerzális kísérleti állványai, Ákos István biológiai szemléltető eszközei. Sárváry István a továbbiakban beszámolt arról, hogy az elmúlt tíz év alatt a Művelődésügyi Minisztérium és a Pedagógusok Szakszervezete több újítási pályázatot írt ki, s e pályázatokra sok pályamunka érkezett be. Több ízben került sor az újításokat közkinccsé tevő tapasztalatcsere ankétok rendezésére, kiadványok megjelentetésére és újítási kiállítások szervezésére. A sikerekben gazdag pedagógus újító mozgalmat — mutatott rá a beszámoló — gyakran nehézségek hátráltatták. Sajnos, ma is nehezíti az újítási díjak kifizetését, illetve azok nagyságának sokszor helytelen határt szab az, hogy az újítási díjakat a költségvetési szervek csak a jutalomra előirányzott keretből fizethetik .Jónéhány gazdasági vezető nem értékeli eléggé az újítási mozgalmat. Hiányoztak a jól átgondolt, világos feladattervek is, az irányítás és az újítási propaganda sem volt eléggé tervszerű. Nehezíti a mozgalom fejlődését, hogy az újítási előadók három-négy egyéb beosztásuk mellett látják el az újítási feladatokat. Sokszor kell csatázniuk a vezetőkkel az újítók érdekében, másrészt viszont csillapítaniuk kell az elégedetlen újítókat. A beszámoló végezetül öszszegezte a mozgalom előtt álló fontos feladatokat: meghatározott, világos újítási feladatterveket készíteni, újítási pályázatokat kiírni, kiállításokat rendezni, plakátokat, brosúrákat kiadni, újító köröket és tapasztalatcsere látogatásokat szervezni, az elfogadott újításokat továbbképzési napokon ismertetni, kiadványban összegyűjteni és közreadni. Az országos értekezlet részvevői egyetértettek a beszámolóval. A hozzászólók általában nagyobb megbecsülést kértek az újítók részére, több központi segítséget a minisztérium és a szakszervezet részéről, valamint több lehetőséget arra, hogy a pedagógusok megismerhessék s tovább fejleszthessék az elfogadott újításokat. Sürgették annak az intézkedésnek a megváltoztatását, amely szerint újítási díjat csak a költségvetési jutalomkeret terhére lehet kifizetni. Hátha tartogat még egy utolsó, kellemes meglepetést a búcsúzó 1958-as esztendő ... Ezzel a reménykedéssel sietett az I. István Gimnáziumba száz és száz iskolás, meg jó néhány felnőtt Szilveszter reggelén. A díszterem hamarosan megtelt, a kinnrekedtek pedig a kapu előtt várták, ki türelmesen, ki kevésbé türelmesen, mit hoz számukra az Eötvös-alap tárgysorsjátékának idei húzása. Közben fent, a nagyteremban Szabó Erzsébet, a pedagógus-szakszervezet elnökségének tagja tartott rövid megnyitó beszédet, s azután — vétek lett volna tovább csigázni a kedélyeket — nyomban megkezdődött a sorsolás. Egymás után perdül a három kerék, s már hangzik is az első bejelentés: a 06 osztály 19472 számú sorsjegye Pannónia oldalkocsis motorkerékpárt nyert. Mindenki izgatottan nézi a saját sorsjegyeit, sajnos, itt az első csalódás. Sebaj, még sok lehetőség van... Újra perdülnek a kerekek: a 13. osztály 1441 számú sorsjegye komplett szobabútort nyer. Aztán gazdára lel a kombinált luxus zeneszekrény és a Pannónia motorkerékpár is (oldalkocsi nélkül) — igaz, hogy jövendő tulajdonosaik erről még mit sem sejtenek, mert egyikük sincs itt. Az izgalom a tetőfokára hág, hiszen az öt főnyeremény közül már csak egy van hátra: a kétszobás családi ház. Megtörténik a húzás: 20. osztály 21575 számú sorsjegy. A bizottság ellenőrzi a számot, s kiderül, hogy ez a sorsjegy nem került eladásra. A húzást meg kell ismételni. Újabb reményhullám önti el a hallgatóságot, mindenki arra gondol, hátha most... A kisebbik kerékből a 21. szám kerül elő. Aztán Kovács Pista, a XV. kerületi Tóth István úti általános iskola növendéke benyúl a nagy kerékbe, és kihalt a ez a kép nem egy évvel ezelőtt, hanem most készült volna, bizonyos, hogy Varga Feri legalább olyan vidáman nevetne rajta, mint öccse, Jancsi. Mert igazán nem csekélység, ha egy Via osztályos tanuló egyik napról a másikra kétszobás családi ház »tulajdonosa« lesz. Ő vásárolta az Albertfalva úti általános iskolában a 21. osztály 4991 számú sorsjegyét, amelynek a szerencse a sorsjáték legfőbb nyereményét juttatta. Irigyelték is a nyolcadikosok, akik az előtte és utána következő sorsjegyet vették meg. A sorshúzás idején az egész család éppen vidéken volt a nagymamánál. 4-én este jöttek haza, megnézték az újságot, aztán szaladtak át a szomszédhoz, nézze meg ő is, biztosan stimmel-e a szám? Éjjel egyikük sem tudott aludni, annyit töprengtek, tervezgettek. Jól jön a nyeremény nagyon, mert a négytagú család pici, sötét, szoba-konyhás lakásban lakik Albertfalván. Az apa a Goldbergerben szerelő művezető, a gyárban is ígértek neki lakást, de még nem került rá a sor. Most aztán megoldódott a probléma, legfeljebb az a gond, hogy öröklakás vagy házépítés mellett döntsenek-e. Mindenesetre ez lássza a 4991-es számot. Ellenőrzés: a sorsjegyet eladták, megvan a legfőbb nyeremény nyertese — ha egyelőre nem és tudjuk, hogy ki a szerencsés. A »kisebb« nyeremények következnek, kerékpár, mosógép, hízott disznó, lemezjátszó stb. Minden újabb húzásnál felmorajlik a közönség. »Utasítások:« röpködnek a nagy kerék mellett álló úttörőfiúhoz: »Markolj bele! Nyúlj mélyebbre/« Igyekszik is eleget tenni a kívánságnak. Igazán nem rajta múlik, hogy nem húzhatja ki mindenkinek, azt, amit épp ezt szeretne. Bár néha ez is sikerül, Szűcs István, a Lajos utcai általános iskola Híb osztályának tanulója úgy jött el ide, hogy kerékpárt és karórát szeretne nyerni. Végül csakugyan mint jövendőbeli biciklitulajdonos megy haza. Csendes, fekete szemű kisfiú, más az ő helyében hangosan felujjongott volna, amikor a számát kihúzták, ő meg csak magában mosolygott egyet, aztán gondolat elrakta a most mér sokat érő sorsjegyet. Közben egyre nő a kihúzott számok listája, és egyre fogy a remény. Fédor Gabriella III-as kislány egészen elbúsult, öten vannak testvérek, egy mosógépet szeretett volna az anyukájának, de nem sikerült. Hiába, nem mindenkire mosolyog rá a szerencse. Elhangzik az utolsó szám is, hazafelé indulnak a gyerekek. Hanem kint, a kapu előtt még most is várakoznak a kíváncsiak. Ennyi kitartás nem maradhat jutalmazatlan, a csapatot átirányítják a liget fái alá, és az Eötvös-alap képviselője rekedtre beszéli magát, amíg jó hangosan felolvassaaz egész nyereményjegyzéket. Egy óra felé jár az idő, mire szétoszlik a tömeg. Kinek örömet, kinek egy kis csalódást hozott az év utolsó napja. No, nem baj, talán majd jövőre... a gond a legkellemesebbek közé tartozik. A Varga családot, úgy látszik, kegyeibe fogadta a szerencse. 1957-ben, egy barátjával közösen, az idősebb Varga Ferenc Wartburg-kocsit nyert a lottón. Megkapta a felét pénzben, s a húszezer forintból szép szobabútort vettek. Most meg a kisebbik Feri megnyerte hozzá a házat is. Használják egészséggel és — csak így tovább... F. J. A LEGSZERENCSÉSEBB AZ ORSZÁGOS PEDAGÓGIAI Könyvtár (Budapest, vill., Horváth Mihály tér 8.) 1959. január 3-án megkezdte olvasószolgálatát, s szeretettel várja az olvasókat. Nyitvatartási idő a következő: Hétfőn, szerdán, pénteken 12—24 óráig Kedden, csütörtökön 9—14 óráig Szombaton 9—13 óráig Az Országos Pedagógiai Könyvtár igazgatósága és egyéb osztályai a Művelődésügyi Minisztérium épületében (Budapest, V., Szalay utca 16—14.) működnek. A BUDAPESTI ÉNEKTANÁRI SZAKOSZTÁLY megtartotta első szakmai megbeszélését. A vitaindító előadást Gadányi József tartotta -Gondolatok az általános iskola dalairól címmel. Az értékes és sokoldalú vita során több énektanár kifogásolta az általános iskolai tankönyvek, különösen a most megjelent H. osztályos tankönyv szegényes dalkincsét. A szakosztály rendezésében legközelebb január 21-én este 6 órai kezdettel Vihar László tart előadást a VI. Eötvös utca 25. sz. alatt -Néfei zenekutatói gyűjtőútom volgamenti rokonainknál a Szovjetunióban címmel ,eredeti magnetofon felvételek és fényképeik bemutatásával