Pedagógusok Lapja, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1963-01-08 / 1. szám

A Német Demokratikus Köztársaságban a Keleti-tenger partjától négy kilométernyire fekszik a bájos és barátságos fürdővároska, Doberan. Középkori temploma, sok szép régi épülete mellett Doberan különleges látnivalója a 12 évfolyamos iskola 1957-ben felavatott természettudományi intézete. Mi ezen a különleges? — kérdezheti az olvasó a címkép megszemlélése után. A különleges az, hogy maguk a tanárok és a tanulók építették, kereken háromszázan, és segítettek nekik még hétszázan a helybeliek közül. Egy építész-apa például költségmentesen megtervezte az épületet, egy másik filmelőadásokat tartott, a doberani zenetanárok pedig az iskola zenekarával hangversenyt rendeztek az építkezés javára. Az állami Lottó nagyösszegű kiegészítést adott s a tengerészet matrózai, a patronáló szakszervezet építőbrigádjai, az iparosok szervezetei, a tömegszervezetek tagjai mind önként jöttek segíteni. Nagy munka volt ez: ezer ember ezer napig dolgozott. Öt tanár „mellékfoglalkozásként” a kőművesmesterséget űzte, s ezt tette jónéhány tanuló is. Mások valóságos betonszakértőkké váltak, amikor az alapot, az ablaknyílásokat és a közbeeső mennyezeteket kellett kiönteni. Tanulóbrigádok rostálták a kavicsot, keverték a habarcsot. A cementet egy Berlintől nem messze fekvő cementgyár szállította — cserébe az ottani munkások gyermekeit vendégül látták a doberani szabadtéri táborban, ahol a helybeli nagydiákok vigyáztak rájuk. A tanárok és a tanulók vasárnap és szabadidejükben a téglagyárban téglát vetettek, hogy az iskola megkapja a maga 120 000 tégláját, s az üzem is teljesíthesse tervét. 1957. május 4-én avatták fel az intézetet, amelyben fizika, kémia, biológia és földrajz oktatására szolgáló előadótermek és a hozzájuk tartozó egyéb helyiségek kaptak helyet. Amikor este a tanulók, tanárok és a vendégek jelenlétében első ízben gyulladt ki a szép, egyszerű épület összes lámpája, még az utcán közlekedő gépkocsik is megálltak, és a járókelők tapsolni kezdtek, mert ebben az egykori hercegi városban ez valóban hallatlan esemény volt. És egyben elsőrendű politikum is: az épület elkészültével gyűlölködő híresztelések foszlottak semmivé, fogadásokat vesztettek és nyertek, névtelen panaszlevelek kapták meg cáfolatukat — egy vidéki városkában az önkéntes építők a szocializmusnak nyertek csatát. Talán ezért a legnagyobb látványosság Doberanban a 12 évfolyamos iskola természettudományi intézete. Nem akarom az olvasóval el-,hitetni, hogy a kétéves építkezés során minden szépen és simán ment. Volt tiszta lelkesedés, buzgalom, de volt elkedvetlenedés is, néha az anyagellátási nehézségek, máskor a kedvezőtlen időjárás vagy egyik-másik hivatal meg nem értése miatt. De most ne erről beszéljünk, hanem azokról a pedagógiai tanulságokról, amelyekkel az építkezés szolgált. Nos, az érettségi vizsgák eredményei sosem voltak olyan jók, mint az építkezés két évében, jóllehet a tanulók szabad idejük sok óráját szentelték a munkának. Akik korábban csak közepes vagy gyenge eredményt értek el, most nagy buzgalommal vetették bele magukat a tanulásba. Ez pedig így történt. A városka rémhírterjesztői azt főzték ki, és terjesztették, hogy az egész akciót voltaképp az igazgató kényszerítette rá a diákokra, mert így akart magának érdemeket és kitüntetést szerezni. Most aztán a sok munka miatt már alig tanulnak valamit a diákok... A tanulók hallották a pletykát a vonatban, az üzletekben, otthon; egy csúnya névtelen levelet felolvastak az iskolaudvaron. A harag, az igazságérzet és a halászcsaládból származó, mindnyájuk által szeretett és becsült igazgató, Artur Bengelster iránt érzett szolidaritás arra ösztönözte még a kevésbé szorgalmasakat is, hogy a rossz jegyeket kijavítsák és egyre jobb tanulmányi eredményeket érjenek el. Érdekes tapasztalatok adódtak az iskolához tartozó diákotthonban is. Néhány tanuló valósággal beleszeretett az építkezésbe, különösen azok, akik otthon, falun, hozzászoktak a testi munkához, és ezért a szellemi munka kezdetben nehezükre esett. Délutánonként sóhajtozva és kedvetlenül ültek neki a tanulásnak s négy-öt órán keresztül is eltöprengtek a házi feladat fölött. Most azonban csalogatta őket az építkezés, ahol ők bizonyultak a legügyesebbeknek, és kivívták városi tanulótársaik elismerését. Gyorsan végezni kellett hát a leckével, hogy időt nyerjenek. És lám összpontosított figyelemmel két óra alatt megoldották, amihez azelőtt egész délután kellett. Amikor az intézet elkészült, mindenki fellélegzett, élvezte a szép új házat. Ám a diákotthon lakói egyszerre „munkanélküliek”-nek érezték magukat; meglepték hát az otthon vezetőjét azzal, hogy titokban kitataroztak három szobát, kifestették a telek kerítését, kerékpárszínt építettek, s a tervezettnél több burgonyát szedtek fel, hogy a kollégiumnak televíziós készüléket vásárolhassanak. A gyakorlati munka, a közös felelősség, kézzelfogható értékek létrehozása a közösség számára és a velük együtt dolgozó pedagógusok példája gyorsabban és eredményesebben formálta őket, mint azelőtt a csak értelmi nevelés. A gyakorlati munka e nagyszerű hatását továbbra sem nélkülözhetjük, maradjunk meg tehát az építkezésnél, — így gondolta ezt az igazgató és a tanárok egy része is. Építenivaló pedig igazán akad bőven a környéken! Abban az időben kezdődtek meg nálunk, az NDK-ban a kísérletek, hogy az érettségi mellett szakmunkásképesítést is szerezzenek a diákok. A doberani 12 évfolyamos iskola két kísérleti osztályában, amelynek tanulói önkéntesen vettek részt a kísérletben, a kőműves mesterséget választották. Hetenként egy napot gyakorlati munkában töltenek, a nyári szünidőben pedig 8—12 napos üzemi gyakorlaton vesznek részt. 1958 óta felépítettek több kétlakásos családi házat, autógarázst hét kocsi részére, egy állatorvosi lakást és rendelőt, egy hizlaldát háromszáz sertés részére, és végül szakoktatás céljára szolgáló helyiségekkel, valamint mellékhelyiségekkel bővítettek ki egy régi falusi iskolaépületet. A tanulók nagyon büszkék „alkotásaikra”, és Günther Boelt tanár, aki a 9—12. kísérleti osztályban négy éven át velük együtt építkezett, sokat tudna mesélni arról, mi mindent jelentett nevelésükben az alkotó munka öröme. Most újabb nagy terv megvalósításának gyürkőznek neki: az iskola 1963-ban az egyik szomszédos községben, a gépállomás számára szerelőcsarnokot épít. Ez nehéz feladat lesz, annál is inkább, mert a tanulók a gépállomással kötött szerződésben vállalták, hogy kifogástalan minőségű munkát végeznek. Így tehát ők is egyenjogú és egyforma felelősséget viselő „szerződő felek”, ami a nevelő hatás szempontjából megint csak nagyon fontos. Mindezek után talán mondanom sem kell: az egész körzetben ismerik és becsülik a doberani tanárokat és diákokat. A városka különleges látnivalói azok az épületek, amelyeket ők hoztak létre. De talán ennél is több, amit a fiatalok, sőt a felnőttek tudatában is alakítottak. Csakhogy ez nem látható... Inge Unikower pr'- ' V" Munkában a doberani diákok A Pedagógusok Lapja A televízióban láttuk: VIDÉKIEK Vidéki iskola életéről szóló színművet közvetített a televízió a veszprémi Petőfi Színházból. Fokozott érdeklődéssel ültünk a képernyő elé, hiszen a pedagógus-téma nem éppen gyakori drámairodalmunkban, s még kevesebb az olyan darab, amelyben egy egész tantestület szerepel, gondjaival, örömeivel együtt. Dévényi Róbert Vidékiek című darabjában alig van más szereplő, mint az iskola tanári kara. Új tanár érkezik a vidéki kisvárosba, Csépány Imre, s az első pillanatban kiderül, hogy a friss budapesti diplomával jött pedagógus rossz helyet választott. Gyáva, megalkuvó, rosszhiszemű ember az igazgató, részeges duhajú rajztanár és pipogya fráter az énektanár is. Az az érzésünk: nemcsak Csépány Imre, az új kortárs került rossz helyre, hanem a szerző is, aki ilyen vigasztalan sorsú kisvárosban összpontosítja ezt a vigasztalanul sivár tanári kart. Igaz, a történet közvetlenül az ellenforradalom előtt játszódik, s nyomaiban akkor találkozhattunk hasonló jelenségekkel egyik-másik iskolában, de azért az ilyen csehovi rezignáció, az effajta kiúttalanság, némi vaskos századeleji naturalizmussal vegyítve mégsem hiteles. Nem azért rossz és igaztalan ez a darab, mert bírál és mert negatív tanártípusokat ábrázol, hanem azért, mert e típusokban és magában az iskolai, életben csak a felszínt látja meg. A szerző úgy kapcsol össze jelenségeket, hogy fontos fogaskerekeket kihagy a gépezetből, s emiatt nem foroghat jól, hitelesen a színházi szerkezet masinériája sem. A személyi kultusz sok egyéni tragédiát okozott, de önmagában, puszta létével aligha tett valakit iszákossá, s idegenített el beteg feleségétől. S ha akadt ilyen eset, mint a darabbeli rajztanáré, annak több oka volt, mint az, hogy az illető megcsömörlött a jelszavaktól, a szavak és a tettek között feszülő ellentéttől. Ezeket az okokat és indítékokat viszont a szerző nem mutatja meg. Ezért nem hiszünk a Vidékiek tanárainak, még a pozitívan ábrázolt Csépány Imrének sem. Az iskola életét belülről kell megismerni ahhoz, hogy ábrázolni tudjuk, hibáival együtt. Ennek híján csak egy kisvárosi iskola sivár életének helyenként jó írói eszközökkel jellemzett, ügyes ötletekkel megtűzdelt, de egészében felületes képet kaptuk. A televízió nem nagyon kényezteti el közvetítéseivel sem a vidéki színházakat, sem a nézőket. Ha már így takarékoskodik erőivel, talán jobban megválogathatná, melyik színdarabnak biztosít országos fórumot. Gábor István BUZDÍTÁS, DICSÉRET, JUTALOM Pirossal- sárgával- zölddel mintázott, barátságosan hívogató épület Budapesten, a Rákóczi téren a Kulich Gyula ruha- és cipőipari technikum épülete. A kapun belül ragyogó tisztaság, virágok, fodros függönyök. A világos, kényelmes tanári szobában beszélgetünk: az iskola tanárai és a riporter. Sokat vitatott, kérdésről folyik a szó: arról, hogy miként alkalmazzák munkájukban az iskola nevelői a jutalmazást és a büntetést. Nálunk büntetésre jóformán nincs is szükség, csak a legritkább esetben kerül sor komolyabb fegyelmi eljárásra, — mondja elgondolkozva Schmidt Eleonóra matematika tanárnő. Maga is érzi, hogy kijelentése meglepő, ezért féltréfásan hozzáfűzi: — Olyan sok nálunk a munka, hogy a gyermekek nem érnek rá rosszak lenni! Így lenne csakugyan? A beszélgetés során lassan kialakul a kép: a büntetések kis száma egy jól összeforrott pedagógus kollektíva többéves nevelőmunkájának eredménye, s ugyanez vezetett a jutalmazások, buzdítások és dicséretek széles skálájának kiépítéséhez is. — Évek óta gondosan fejlesztjük az osztályközösségeket. Fegyelem és jó munkára alkalmas légkör csak úgy teremthető, ha a diákok egymásért is felelősséget éreznek, — fejti ki röviden alapelvüket Mayer Zoltán, az osztályfőnöki munkaközösség vezetője, s mindjárt rá is tér módszereik és eredményeik konkrét ismertetésére. — Most negyedikes az osztályom. Három év óta minden szeptemberben az első tanítási napon a Rákóczi téren gyülekezünk, kézenfogva vonulunk be osztályunkba, így jelképezve azt, hogy négy évig egymás kezét fogva kell élnünk, dolgoznunk. Nálunk még a házi feladatok otthoni készítését is az ifjúsági ügyelet ellenőrzi, a KISZ bírál és ítél fegyelmi ügyekben, a Rendtartásban előírt »fokozatokat« ritkán használjuk fel. S ha igen, akkor sem ez az egyetlen eszközünk. — Tavaly K. Jóska Alos diák, a motorok és a villamosság szerelmese, egy nyitva maradt elektromos szerkezettel úgy »kísérletezett«, hogy könnyen lángba borulhatott volna tőle az iskola. Felelőtlenségéért súlyos fegyelmi büntetést kapott, de még ennél is jobban hatottak rá osztálytársai: nyilvánosan megtárgyalták ügyét, majd közösen felelősséget vállaltak érte. A tanárok is megtalálták, hogyan kell felhasználni a Jóskában rejtőző energiát: azóta az iskola rádiós híradójánál dolgozik, és sok hasznos szerelési munkát végez, természetesen tanári felügyelettel. Ez tehát a ritka kivétel: a súlyos fegyelmi büntetés. Sokkal gyakoribb és általánosabb itt, a Kulich-technikumban a kitüntetés, a jól végzett munka nyilvános elismerése. Ez az, amit országszerte pedagógusok ezrei hiányolnak: a dicséretek fokozatai, a jutalmazások rendszere. S lám, egy iskola közössége néhány év alatt felbecsülhetetlen értékű hagyományokat alakított ki. — Aranykoszorús jelvényt kapnak azok a diákok — kezdik a felsorolást a kortársak —, akik kitűnő tanulmányi eredményt érnek el (s ilyen nálunk az elméleti és a gyakorlati tárgyak különböző jellege miatt elég kevés van), vagy akik két évben egymás után jelesek. Az aranykoszorúsok minden iskolai ünnepélyen és gyűlésen tagjai az elnökségnek. Közülük a legkiválóbb kapja meg év végén az iskola legnagyobb kitüntetését, a Triatlon-serleget. Ehhez tanulásban, műhelygyakorlatban és sportban egyaránt kiváló eredményeket kell elérni. A serleget most Kebe Gyurka érzi, hogy jövőre kihez vándorol, azt az idei munka dönti el. Szép, művészi kivitelű vándordíj a jutalma annak is, aki az elmúlt évben magyarból, történelemből és oroszból a legjobb eredményt érte el, de elismerésben részesül az is, aki a műhelymunkában kiváló. — Hogyan buzdítják év közben a jól dolgozó, vagy feltűnően javuló tanulókat? — A KISZ és a szülői munkaközösség opera-, hangverseny- és színházbérleteket vásárol, s egy-egy előadásra jutalomként mehetnek el azok, akik éppen akkor a legjobban megérdemlik. Ennek az egyszerű és nem is túlságosan drága jutalmazási módszernek sokféle nevelő hatása van. A többiről, a félévi és az évvégi iskolagyűléseken elhangzó nyilvános dicséretekről, oklevelekről, könyvjutalmakról nem szólunk részletesen, hiszen ezeket a módszereket országszerte alkalmazzák. S most visszakanyarodunk az osztályközösségek szerepére a jutalmazásban és büntetésben. — Az osztályközösségek és a KISZ nagyon szigorúan ellenőrzik például a hiányzókat — mondja az egyik kartársnő, aki a dolgozatjavítást hagyta félbe a beszélgetés kedvéért, így áprilisra, májusra mindig akad egy-két osztály, amely eléri, hogy 75 tanítási napon egyetlen hiányzója nem volt. Ezek az osztályok, többéves hagyomány szerint, szabad napot kapnak, amelyet kirándulásra, múzeumlátogatásra, vagy bármi másra felhasználhatnak. Mint megtudom, az osztályok legnagyobb vetélkedése a felszabadulásunk évfordulója tiszteletére rendezett műhelyverseny. Minden évfolyam a saját normája szerint dolgozik, így az alsóbb osztályosok teljesítménye összemérhető a negyedikesekével. — Olyankor kellene megnézni a gyermekeinket! — meséli lelkesen Schmidt Eleonóra. — Lázas izgalomban dolgoznak, buzdítják, sürgetik egymást, segítenek az ügyetlenebbeknek. Tavaly a ruhaipari tagozaton az én osztályom győzött! Nem csekélység a tét: jutalmul gyönyörű kirándulást tehettünk Aggtelekre és környékére. A cipőipari tagozat győztes osztálya pedig csekély anyagi hozzájárulással öt napot Csehszlovákiában töltött, cipőgyárat látogattak, és tömérdek szép élménnyel gazdagodva tértek haza. A beszélgetés már hosszúra nyúlt, s a kép mégsem teljes: nem említettük például a sok műszaki és más tanulmányi díjat, az iskola nyári táborát és sok-sok más dolgot, ami a technikum tanárai és növendékei számára megszokott, természetes, a látogatónak viszont új, érdekes és elgondolkoztató. Órákig is jegyezgetném a sok kipróbált módszert, de már későre jár. Elcsendesedett a Rákóczi tér, köd szállt a házakra. Az iskolaépület kovácsoltvas kapuján kilépve mégis meleget érzek: elkísér az igazi pedagógus szemléletből fakadó humánum melege. JANUÁRI . film- „ újdonságok „ A pedagógusoknak” ajánljuk: Új magyar film Főszerepben: Bara Margit, Gábor Miklós és Pálos György 14 éven alul nem ajánlott Széles változatban is Többszörösen kitüntetett angol film Csak 18 éven felülieknek Széles változatban is Kés a vízben Magyarul beszélő lengyel füldráma 14 éven alul nem ajánlott Széles változatban is Bemutató: január 31. Az ifjútásyllast ajánljuk: Szóljon a dob Szélesvásznú szovjet ifjúsági film Bemutató: január 10. Ekrginiumi történet Színes magyaregyiptomi film Széles változatban is Bemutató: január 17.