Pedagógusok Lapja, 1970 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1970-01-20 / 1-2. szám
TÉLI ÖRÖMÖK Csikós Tóth Judit rajza Két esztendő határán A pedagógusok évi időbeosztásának kettőssége közismert: bár a nevelés munkásai is a naptári esztendő fordulásával mérik az életkorukat, életritmusuk jóval inkább a tanév őszitavaszi beosztásához igazodik. Egy gyárban vagy egy termelőszövetkezetben az esztendő végén elkészítik a mérleget, értékelik az eredményeket, levonják a tanulságokat, s egyúttal felvázolják a jövő év feladatait. De az oktatásügyi intézmények, a pedagógusok ilyenkor éppen a félidejénél tartanak az évi munkának, a tanévnek. Persze, ha a naptári évvel nem fejeződik is be a tanév, a pedagógusoknak is van mivel számot vetniük az esztendő végén, a félév végén. Az elmúlt félév eseményekben, eredményekben gazdagnak értékelhető. Fontos oktatásügyi törvény született az ipari tanulóképzésről, életbe lépett néhány lényeges tantervi változás. Alighanem az új testnevelési tantervet kell itt elsősorban megemlítenünk, de szólhatnánk a matematika-oktatás új vonásairól is, s ugyancsak örömmel üdvözölhetjük a nemrégiben elkészült — s már nagyon régen várt! — gyermekotthoni rendtartást. A Művelődésügyi Minisztérium statisztikai felmérést készített az iskolák szemléltetőeszköz-ellátottságáról, és az immár rendelkezésre álló adatok alapján hozzá lehet látni a hosszabb és rövidebb távú fejlesztési tervek elkészítéséhez. A fővárosban három, vidéken még több új iskola nyílt, s újból jó néhány tanyai iskolát megszüntettek, hogy a legkisebb települések tanulói ezután jobb körülmények között, korszerűbben fölszerelt intézményekben sajátíthassák el a műveltség alapjait. Megindult egy fontos mozgalom: Televíziót minden iskolának! Túl az eredményen, azon, hogy a legeldugottabb helységek iskoláiba is elkerült az audiovizuális oktatás egyik legjobban fölhasználható eszköze, fontos maga az akció is. Az tudniillik, hogy társadalmunk ismét megmutatta jó szándékát és erejét. Szakszervezetünk szintén számos fontos kérdést tűzött napirendre. Elég, ha ezek közül ezúttal csak a pedagógus munka és magatartás etikai vonatkozásaira utalunk, amelyeket a központi vezetőség legutóbbi ülése vitatott meg. Az 1969. esztendő hozta meg a felsőoktatási bérek rendezésére vonatkozó határozatot is. És vethetünk egy tekintetet a jövőbe is. Az előttünk álló félév nagy feladata a kettős évforduló méltó ünneplése lesz. Lenin születésének centenáriumáról és a felszabadulás negyedszázados évfordulójáról emlékezünk meg. Majakovszkij már Iljics halálának évében aggódott: „Fejére tűznek dicsfény koronát, de félek, hogy ezzel elfedik Lenin hatalmas homlokát, az igazit, a bölcset, az emberit’’. Ezt mindenképpen el kell kerülnünk. Miközben fölidézzük az ízig-vérig forradalmárnak, a nagy tudósnak és zseniális államférfinak az alakját, mindig ügyelnünk kell arra, hogy el ne sikkadjon az, „ami Lenin egyszerűsége”. A felszabadulás, az 1945- ös év már a legfiatalabb pedagógus-nemzedék számára is történelem, a tanítványok számára még inkább. De ugyanakkor közöttünk él s hat az ifjúságra az a generáció, amely már az előző negyedszázadot is felnőttként élte végig. Tanítványaink — ezt lépten-nyomon tapasztalhatjuk — a legkülönbözőbb híradásokat kapják az előző korszakról, s most nem utolsósorban az a feladatunk, hogy a szétszórt, alkalomszerű ismereteket egységes felismeréssé szervezzük tanítványaink tudatában és mély élménnyé a szívükben, hogy az értelem és az érzelmek síkján egyaránt megvilágítsuk előttük a huszonöt év történelmi eseményeinek óriási jelentőségét. S ami nem kevésbé fontos: az ünneplés emelkedett hangulatában sem szabad kevesebb figyelmet szentelnünk a hétköznapi feladatok elvégzésének. Ez is hozzátartozik az emlékezéshez. A lenini és a felszabadulási évfordulóhoz egyképpen a szorgos, csöndes, de eredményes munka illik. Morvay István A TARTALOMBÓL A munkás- és parasztgyerekek továbbtanulása — Program a pedagógus-újítóknak — Hol tart a Magyar Pedagógiai Társaság? — Derekasan, becsülettel — öt hét Latin-Amerikában — Mérlegen a Szolnok megyei szakszervezeti munka — Mennyibe kerül az iskoláztatás a szülőknek? — Üdülnek, gyógyulnak, tanulnak — Pedagógus költők Az elnökség tagja Emberformáló céljaink valóra váltásáért Beszélgetés Péter Ernővel Pedagógus képesítését 1935-ben szereite. Pályáját Nyíregyházán kezdte, 1949-ig iskolaigazgató volt. Több, mint húsz éve került Budapestre, azóta a szakszervezeti mozgalomban dolgozik. A Pedagógusok Szakszervezetének Központi Vezetősége 1957-ben a szakszervezet titkárává, néhány hónappal később pedig főtitkárává választotta. PÉTER ERNŐ: Ha jól értettem, ennek a beszélgetésnek az a célja, hogy elmondjam, mi az, ami az utóbbi időben leginkább foglalkoztat. Ennek nagyon szívesen eleget teszek, de ebben az esetben szeretném előrebocsátani: ez az interjú nem lehet átfogó nyilatkozat, amely az összes többé-kevésbé lényeges kérdést érinti, mert egy adott pillanatban senkit sem foglalkoztathat minden. — Akkor ezúttal — ha szabad ezt mondanom — az olvasók nevében felmentenénk a főtitkárt a teljesség igénye alól, s talán a fontossági sorrend megtartásától is. PÉTER ERNŐ: Ez megkönynyíti a dolgunkat. Kezdeném talán azzal, hogy korunkban a tudományok olyan hallatlanul gyors fejlődésbe lendültek, amelyre talán az emberiség egész történelme során nem volt példa. Ennek következtében az ismerethatárok hihetetlenül gyorsan, tágulnak, az élet- és gondolkodásformák alig hasonlítanak az ötven vagy száz esztendővel ezelőttiekhez. Ez nemcsak nálunk van így, ez világjelenség. Manapság tehát mindenütt szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy ez a szédületes fejlődés milyen következményeket hárít az iskolára. Magyarországon a felszabadulás óta eltelt negyedszázad még fokozta a tempót, hiszen azok a kapitalista országok — így Portugália, Görögország, Törökország vagy Spanyolország — amelyek 1938-ban még nagyjából ott tartottak gazdaságilag, ahol mi, jelenleg minden tekintetben a hátunk mögé kerültek. A tudományos-technikai robbanás „megatonnái” nálunk sokkal nagyobb szelet támasztottak, s ezt nem is olyan egyszerű kifogni az iskola vitorlái számára. Egyébként ez a kérdés az V. Nevelésügyi Kongresszus egyik fontos vitatémája lesz. — Azt hiszem, hogy helyes volt annak idején kimondani: az iskola neveljen az életre ... PÉTER ERNŐ: Igen, ez a jelszó helyes volt, csak — mint általában a jelszavak — nem eléggé differenciált. Nyilvánvaló, hogy az életre kell nevelni, de milyen életre? Arra-e, ami a mát jellemzi, vagy arra, ami a jövőt? S ha a jövőről beszélünk, vajon mit értünk rajta? A következő évet, évtizedet vagy évszázadot? Gyakran hangoztatom, hogy az iskolai oktatás egy kicsit mindig elmarad a tudományok fejlődése mögött, mert ez nem is lehetséges másképpen. De nem ártana pontosabban megmondani, hogy mennyivel maradhat el. Megítélésem szerint ez a rés ma összehasonlíthatatlanul szűkebb, mint eddig bármikor, de a követelményekhez képest mégis tág. Csakhogy az iskolarendszert nem lehet állandóan újjászervezni. A népgazdaságnak valamely iparága megteheti, hogy hozzájárul egyik vagy másik üzemének átszervezéséhez, ha a körülmények ezt indokolják, és a feltételek adottak. Az egyik vagy a másik iskolát azonban nem lehet átszervezni, mert a szocialista iskolarendszernek egységesnek kell lennie. Ha átszervezünk, akkor vagy az egészet, vagy semmit. Tehát nagyon alaposan fontolóra kell venni minden intézkedést, mert az ipar például még ötven esztendő múlva is egészen jól elviseli, ha két azonos típusú gyárban más és más a követelményrendszer, de mi, a pedagógia munkásai ezt már ma sem tudjuk egykönnyen elviselni. Amíg az új gazdaságirányítási rendszer általában decentralizálhatott, fejlődő iskolarendszerünket továbbra is jórészt centralizáltan kell irányítani. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bizonyos feladatköröket nem lehet átadni a járásnak, a kerületnek vagy magának az iskolának. Ilyenekre már eddig is sor került és a jövőben is sor kerül. De — ha szabad így kifejeznem magam — az oktatásban ezután is a „tervlebontás” módszerének kell érvényesülnie például tantervi vonatkozásokban. — Mit lehet mégis decentralizálni? PÉTER ERNŐ: Mindenekelőtt úgy vélem, hogy az igazgatóknak kell nagyobb jogkört biztosítani. Nyilvánvaló, hogy az igazgató tudja a legjobban, ki a legjobb pedagógus, ki érdemel jutalmat, rendkívüli feljebbsorolást, dorgálást vagy kitüntetést. Persze, egyáltalában nem mindegy, hogy konkrétan milyen igazgató kapja a nagyobb jogkört. Ha például olyan igazgatónak növeljük a tantestületre gyakorolt befolyását, aki hajlamos a szubjektivizmusra, nem ismeri eléggé a pedagógiát és az irányítása alatt dolgozó pedagógusokat — akkor többet ártottunk, mint használtunk. Tehát nem elegendő az igazgatói funkciók felelősségét növelni, hanem „személyekben” is kell gondolkodnunk. Ez pedig egyenesen elvezet oda, hogy egy az eddiginél egészségesebb szelekciót kell teremteni, olyan feltételeket, amelyek a gyengén, rosszul dolgozó igazgatókat kirostálják, és vonzóvá teszik az igazgatást a legtehetségesebbek számára. Ezeknek a feltételeknek a megteremtése nem megy egyik napról a másikra. Valljuk be őszintén, hogy manapság egy-egy iskolaigazgató legjobb esetben is napi nyolc-tíz órát dolgozik, ami a jelenlegi bérekben nem tükröződik eléggé. Sokat beszélünk a pálya elnőiesedéséről is. Ezt a folyamatot, illetve ennek a folyamatnak a megállítását is számításba kell venni. A nők nem nagyon szívesen vállalnak igazgatást, mert a családi terhek túlságosan is igénybe veszik idejüket. Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem, menynyire komplex kérdés például az igazgatók hatáskörének a bővítése. — A túlterhelést itt ön most egy új aspektus kapcsán hozta szóba, ha jól értettem. PÉTER ERNŐ: Igen, de hozzátenném, hogy a túlterhelésnek még nagyon sok összetevője van. Például az ostobaság is túlterhel. Arra gondolok, hogy ha valaki egy rossz intézkedést akar „behajtani” a pedagóguson, az néha több időt rabol el, mint a leglelkiismeretesebb nevelőmunka. Magyarországon jelenleg nincsen tisztázva a pedagógus „státusza.” Jelenleg nincsen olyan törvényünk, amely előírná a pedagógus munkaköri kötelezettségeit. Nyilvánvaló: vannak olyan feladatok, amelyeket a pedagógustól minden körülmények között meg kell követelni. Azután vannak olyanok is, amelyeket nem kell és nem lehet megkövetelni, de etikátlannak minősül, ha a pedagógus mégis elzárkózik előlük. Mindezeken kívül pedig manapság olykor olyasmit is elvárnak a pedagógustól, amit nem lehet megkövetelni, és teljesen helyes, ha ezt a pedagógus visszautasítja. Szakszervezetünk jelenleg foglalkozik ezzel a kérdéssel . Milyennek ítéli jelenlegi pedagógusképzésünket? PÉTER ERNŐ: Nem szeretnék sommás választ adni. Mi körülbelül tíz esztendővel ezelőtt megvizsgáltuk az egyetemi pedagógusképzést. Akkoriban sok egyéb tapasztalat mellett arra az álláspontra jutottunk, hogy a végzett pedagógusoknak vannak pedagógiai, pszichológiai, ideológiai problémáik, de szakmailag nem lehetünk elégedetlenek velük. Ma egy kicsit valahogyan megfordult a helyzet Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ideológiai, neveléselméleti, pszichológiai, didaktikai követelmények háttérbe szorultak, de az általános társadalmi-politikai konszolidáció ugyanezeket a kérdéseket másként tűzi napirendre. Olyan korszakban élünk, amikor politikai tisztessége is csak annak lehet, aki szakmailag nagyon szilárdan áll a lábán. Ahhoz, hogy valaki pedagógus legyen, talán elegendő a politikai lojalitás,a törvényeink, alkotmányos rendünk megtartására és megtartatására irányuló erőfeszítés. De ahhoz, hogy valaki jó pedagógus legyen, ma már ennél sokkal többre van szükség. A jó pedagógusnak nem csupán kötelességérzetből, hanem a tudatosság szintjén kell képviselnie a kor leghaladóbb eszmeáramlatát, a marxizmus—leninizmust, egyébként nem ismerheti fel azokat az erőket, amelyek olyan hatalmas változásokat diktáltak századunknak. Csakhogy a marxizmus— leninizmus nem idézetekből vagy gondolat-töredékekből áll, hanem a gondolkodásnak olyan egységes rendszere, amely az emberiség minden eddigi ismeretére épül fel. Lehet valakinek nagy szaktudása anélkül, hogy elfogadná a marxizmust, de senki sem lehet marxista alapos tárgyi felkészültség hiányában. Mindehhez még annyit tennék hozzá, hogy a „befejezett képzés” fogalma megszűnt, a diploma már hosszú ideje nem a tanulás végét jelenti, hanem a világ mélyebb megismerésének kezdetét. A pedagógus diplomája meg kiváltképpen. — Ön szerint az iskola milyen mértékben veszi figyelembe az úgynevezett életkori sajátosságokat? PÉTER ERNŐ: Az életkori sajátosság változó tartalmú fogalom. Természetesen lehet beszélni az általános iskolás korúak vagy a középiskolások életkori sajátosságairól, de azt hiszem, ezzel nem sokra megyünk. Sokkal jobb kiindulópont például az, hogy 1970 januárjában milyen életkori sajátosságokat mutat a tízévesek életvitele, érdeklődése, gondolkodása, egy adott településen vagy társadalmi csoportban. A fejlődés minden szférában nagy, de egyenlőtlen. Elég, ha a munkásdiákok helyzetére, vagy a főváros és vidék színvonal-különbségeire utalok. Ugyanis az életkori sajátosságokat végső soron az alapélmények formálják, s nem teljesen egyforma alapélmények, alaphatások érik ma Magyarországon például a tízesztendős gyermekeket. Ezért mindenekelőtt úgy kell a kérdésre megfelelő választ keresni, hogy pontos felméréseket végezzünk, és mindig a konkrét helyzetből kiindulva határozzuk meg a konkrét feladatokat. Minden más csak üres misztifikáció. — Megkérdezném öntől, hogy fel lehet-e állítani fontossági sorrendet az egyes tantárgyak között? PÉTER ERNŐ: Természetesen nem lehet. Ha egy pedagógus azt mondja, hogy az ő tantárgya kevésbé fontos a másiknál, akkor az rossz pedagógus. Egyes tantárgyak azonban ma a figyelem középpontjába kerültek —s nem véletlenül. Ilyen például a matematika, amely kitört a természettudományokból, és elfoglalta az őt megillető helyet a társadalomtudományokban is. Ezek közé a tantárgyak közé tartoznak az idegen nyelvek is. A magam részéről az idegen nyelvek sorában megkülönböztetett figyelemmel kísérem az oroszt és az angolt, mert úgy vélem, hogy a felnövekvő generációknak erre a két nyelvre múlhatatlanul szükségük lesz. Az orosz nyelvtanárok képzése eléggé tudatos, de az angolszakos tanárképzés már sokkal esetlegesebb. Ezt szerintem nem engedhetjük meg magunknak, mindkettőre nagy szükség van — s mellettük természetesen a többi nyelvre is — mert a fejlődés hallatlan ütemet diktál, s hovatovább az átlagember sem engedheti meg magának, hogy néhány éves késéssel értesüljön a világ eredményeiről. — Ön az 1970-es esztendőben most nyilatkozik először. Mit mond ebből az alkalomból a magyar pedagógusok több mint százezres táborának? PÉTER ERNŐ: Kívánom, hogy mint eddig is, munkálkodjanak emberformáló céljaink valóra váltásáért. Mi, szakszervezeti munkások tisztában vagyunk azzal, hogy ez mennyi áldozatkészséget igényelt már eddig is, s szeretném kifejezni legőszintébb nagyrabecsülésemet. Továbbá mind a magam, mind a szakszervezet elnöksége részéről megígérhetem, hogy továbbra is mindent elkövetünk érdekeik védelmében, erkölcsi és anyagi megbecsülésük fokozásáért V. G. Szép iskolával ünnepeljünk! A Pedagógusok Szakszervezete Kulturális, Agitációs és Propaganda Bizottsága az 1970-es jubileumi év keretében hazánk felszabadulásának 25. évfordulója alkalmával felhívással fordul valamennyi iskolai alapszervezethez az iskolaépületek és környezetük esztétikai arculatának kialakítása érdekében. A szakszervezeti bizottságok serkentsék a tagságot arra, hogy az évfordulókra iskolájuk belső képét és berendezését, állandó és ünnepi dekorációját, továbbá külső környezetét valóban széppé és esztétikussá tegyék, s mindez jelentős mértékben segítse a tanulóifjúság világnézeti és esztétikai nevelését. A kimagasló esztétikai eredményeket felmutató iskolák fotó-dokumentumaiból 1970 végén szakszervezetünk kiállítást rendez. A fényképanyagot paszpartu és keret nélkül kell beküldeni 1970. május 15-ig a Pedagógusok Szakszervezete Szervezési és Köznevelési Osztályának címére (Bp. VI. Gorkij fasor 10.) A legértékesebb eredményeket elérő iskolák jutalomban részesülnek.