Pedagógusok Lapja, 1976 (32. évfolyam, 1-24. szám)

1976-01-15 / 1-2. szám

A TARTALOMRÓL: Az időszerű és távlati fel­adatokról — Pedagógusok a magyar szakszervezetek XXIII. kongresszusán — Be­szélgetés Lovász Rita tanító­nővel — A pedagógustársa­dalom rétegeződése — Ho­gyan művelődnek a győri diákok — A környezet vé­delmében — Újpalotai váz­lat — Kerekasztal, például Hatvanban — A fiatal neve­lők helyzete — Még mindig gondok az óvodában — Az egyetemi katedrán is nevelő — Vers, könyv, film — Fejlődésünk egyik döntő tényezője az iskola Mint ismeretes, az országgyűlés legutóbbi, 1975. decemberi ülésén tárgyalta meg és ik­tatta törvénybe az V. ötéves tervet. A vitában felszólalt dr. Ortutay Gyula egye­temi tanár, akadémikus is, a képviselők kulturális bizottságának vezetője. Ortutay Gyula — kérésünkre — rendelkezésünkre bocsátotta parlamenti előadását, amelyet alább közlünk. Egyúttal örömmel tolmácsoljuk szívélyes jó­kívánságait valamennyi oktatási dolgozónak — az új esztendő alkalmából. Dr. Ortutay Gyula felszólalása az országgyűlés decemberi ülésén ger­e­wából Pontos döntések várnak ránk a parlamenti bizottsá­gokban folytatott felelősségtel­jes viták után. A kulturális bizottság vitájáról is elmond­hatom, hogy nem kívánságlis­tákat akartunk előterjeszteni, hanem örömmel üdvözöltük mind a költségvetés, mind az ötévesterv­ törvény anyagában az oktatásügy, a kulturális fej­lődés legfőbb témáinak kieme­lését, az óvodák fejlesztését, az általános iskolák és a szak­munkásképzés minőségi fej­lesztéseinek elveit, pénzügyi feltételeinek biztosítását. Mindez valóban azt az alap­­követelményt jelenti, amire oktatásügyünk, közművelődé­sünk épülhet. A vita higgad­tan mérlegelő volt. A nehéz vi­lággazdasági helyzetben, a megnehezült tervezőmunka közepette bizottságunk arra ügyelt, hogy a magyar műve­lődés alapjait ne érje sérelem. A nyugati energiaválság s egyéb tényezők hatására in­stabillá vált nemzetközi gaz­dasági helyzetben is magunk előtt kell látnunk azokat a­ stabil, állandó követelménye­ket, amelyek nélkül sem a gaz­dasági fejlődés, sem a teljesen felépült szocialista társadalom nem valósulhat meg. Nincs az­ a hosszútávú tervezés, nincs az az egy-egy évre szóló költ­ségvetés, amely a stabilitás té­nyezőit figyelmen kívül hagy­hatná, sőt éppen a hosszútávú fejlődés érdekében kell külö­nös gonddal ügyelnünk a fej­lődés állandóan ható ténye­zőire. Ezek közé az állandó ténye­zők közé tartozik oktatás­ügyünk is. Mai felszólalásom­ban az oktatásügynek csak egyik­­kardinális területéről, a pedagógusképzésről és általá­ban a pedagógusokról, munká­jukról kívánnék szólni. Hogy a magyar oktatásügy fejlődése 1948, az iskolák államosítása után milyen méretű, milyen dinamikájú lett, elég néhány tényre rámutatnom. A növekvő számok tükrében a számok világosan beszél­nek. Az általános iskolában tanító pedagógusok száma 1948-ban 35 203, 1954-ben 45 955, 1975-ben 66 861. A kö­zépiskolai tanároké: 1948-ban 6742, 1954-ben 7535 és 1975- ben 14 078. Mindkét területen tehát csaknem megkétszerező­dött a szakképzett pedagógu­sok száma. Nem kívánok nagy szavakat használni, de az európai ösz­­szehasonlító adatok ismereté­ben gigantikus ez a fejlődés, és aki tudja, hogy mit jelent ennyi pedagógus kinevelése, munkába állítása, számukra a státusok biztosítása, az tudja felmérni ezeknek az adatok­nak a jelentőségét. Nagy át­alakulásról tanúskodik felső­oktatásunk fejlődése is. Míg 1948-ban nem sokkal több, mint 3 ezer, 1954-ben pedig mintegy 5 ezer, jelenleg már több mint 11 ezer a felsőokta­tásban dolgozó pedagógusok száma. Néhány szót az osztályter­mek számának növekedéséről. Az általános iskolai osztályter­mek száma 1948-ban 21 924 volt, 1954-ben 25 998 és 1975- ben már 32 505. A középiskolai osztálytermek száma 1954-ben 3812, az idén már 6053. A kör­zeti általános iskolák száma 1948-ban 311 volt — ezt a tí­pust akkor kezdeményeztük —, 1954-ben már 685, az idei tanévben pedig 1146. Az egyetemek és főiskolák fejlődéséről csak annyit, hogy a néhai Ferenc József éppen eleget, majd hét évtizedig ült az ország nyakán, de uralko­dása alatt egy tizedannyit sem fejlődött a magyar felsőokta­tás­, mint amennyit felszabadu­lásunk óta. Gondolom, erről ennyi is elég. Elmondhatjuk, hogy amit 1948-ban, a törpe iskolák szá­zainak nyomorú körülményei­nek láttán az iskolák államo­sítása kapcsán elmondtunk, mindazt valóra váltottuk. A fejlődés mennyiségi muta­tói tehát imponálóak. Mégis itt az ideje, hogy a minőségi fejlesztésre is figyeljünk. Csak néhány elemi tényt kell leszö­geznünk. Hangsúlyozom, nem csupán az oktatásügy érdeké­ben, hanem az egész népgaz­daság, a fejlett szocialista tár­sadalom érdekében mondjuk ezeket. Fejlődésünk egyik döntő té­nyezője ugyanis az, hogyan ne­veljük az ifjúságot az általá­nos és a középiskolákban. Ezen a két fokon dől el, milyen tu­dásanyagot ad az iskola, ho­gyan készít fel egy-egy szak­mára, és a családdal, a társa­dalom egészével együtt, ho­gyan alakítja ifjúságunk szo­cialista életstílusát, a szocia­lista erkölcs, társadalmi maga­tartás elveit és gyakorlatát. A főiskolai oktatásban már aligha lehet mindazt pótolni, amit korábban elmulasztot­tunk. Mondhatjuk, hogy minden hosszútávú tervezésnek egyik jelentős munkása a pedagó­gus. Ezért is központi feladat a pedagógusképzés minőségi javítása. Hiszen igaz, hogy a modern szocialista állam a szakmunkások, értelmiségi szakemberek jól képzett soka­ságát igényli. De szakmunká­saink, mérnökeink, orvosaink, agronómusaink, sőt pedagógu­saink is olyanok lesznek, ami­lyenné az általános iskola, a középfokú oktatás nevelte őket. Ez nincs és nem is lehet másként, ezért van központi szerepe, felelőssége a pedagó­gusnak, de a pedagógusképzés­nek is. A kulturális bizottság szá­mos vitája, megbeszélése alap­ján arra hívom fel az igen tisztelt kormány, s különösen az oktatásügyi kormányzat fi­gyelmét, hogy a most követke­ző időszakban különös figyel­met fordítson nei­ előképző in­tézményeink minőségi fejlesz­tésére. Van jó példa, hogy csak egyet említsek, a nyíregy­házi tanárképző főiskola. Ma­radjon is példamutató, indo­kolt volt felépítése. Úgy gon­dolom azonban, hogy a fej­lesztés, a minőségi képzés fel­tételeinek jobb megteremtése még a minisztérium előtt álló feladat. Elmaradása veszélyez­teti eddigi eredményeinket, az ipar és a mezőgazdaság minő­ségi fejlesztését. Nem tartom ma feladatom­nak a részletes kritikai elem­zést a pedagógusképzés kap­csán. Elég annyit leszögeznem, hogy az oktatásügy, a felsőok­tatás távlati fejlesztésében a következő évtizedben itt kell előrelépnünk a tanítóképzés elemi fokától kezdve az egye­temi oktatás tanárképző fa­kultásáig. Minden késedelem évtizedek jövendő eredménye­it veszélyeztetné. Mindez nem lehet közömbös hazánk szá­mára, amikor népgazdaságunk megtermelt értékeinek nem je­lentéktelen százalékát, csak­nem felét exportáljuk. Ez nemcsak arra vall, hogy jelen­tős értékeket termelünk, nehéz nemzetközi verseny részesei vagyunk, hanem azt is jelenti művelődéspolitikánk oldaláról, hogy mind jobb szakmunkáso­kat, mind jobb szakembereket kell képeznünk, hogy a ver­senyben méregítjük helyünket. Javítanunk kell a pedagó­gusképzés minőségét minden fokon. Ugyanakkor, amikor ezt az alapvető követelményt hangsúlyozom, szeretném le­szögezni azt is, hogy a magyar pedagógustársadalom nemcsak jobb lehetőségek közt végzi munká­ját, hanem növekvő tár­sadalmi felelősségérzettel is. Néprajzi gyalogos gyűjtő útja­imból tudom, hogy a két vi­lágháború között milyen is volt egy kis falusi, tanyai is­kola helyzete, milyen kegyet­lenül nehéz volt a lelkiismere­tes pedagógus munkája. Ezekben a két világháború közötti években is meggyőződ­hettem a falusi tanítók neve­lői elhivatottságáról, nevelői erkölcséről. Csak egyetlen pél­dát engedjenek meg. Szabolcs megyei gyűjtő­utamon ismer­tem meg, valamikor 1930 tá­ján Túri Sándort, a paszabi ta­nítót. Nemcsak nevelője volt iskolájának, az egész falu a maga legjobb mesterének is­merte el őt. Nem volt olyan gondja a falunak, amelyet ma­gáénak ne vállalt volna, ha kellett, orvos helyett orvosa volt a családoknak, s nemze­dékek süvegelték meg, apjuk­nak tudták. Ideje volt arra is, hogy a sárospataki kollégium tanáraival együtt dolgozzék a faluszeminárium munkájában, majd a szegény emberek nagy tudósának, Kiss Lajosnak se­gítsen, segítsen nekem is, a fiatal kutatónak. Otthont adott akkor, amikor volt, aki csend­munkát. Túri Sándor előttem mindig példázta a szocializmus előtti horthysta időkben is a felelős erkölcsű alkotó, az egész nép gondjait átélő pedagógust, és jelképnek tűnhetik számunk­ra, hogy csak a felszabadulás után kapta meg a mi szocializ­must építő társadalmunktól a méltó elismerést. Hadd mondom el, hogy a mennyiségi fejlesztésen túl az is nagy eredményünk, hogy a ma pedagógusai között ezré­vel mutathatunk fel ilyen pél­dákat. Ha arra gondolok, hogy az oktató, a nevelőmunka mellett ott találjuk tanítóinkat, taná­rainkat a Hazafias Népfront társadalmi munkájában, a honismereti mozgalomtól kezdve megannyi bizottság­ban, hogy részük van — és nem kevés — a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat mun­kájában, nagy a számuk a pártmunkások között, és része­sei a tanácsi munkának is, akkor ezzel éppen eleget mondhattam. Szocialista köz­életünk jó munkásai a peda­gógusok. Csak egyetlen szélső példát még: sok szó esik — és nem mindig igazságosan — a képesítés nélküli, nevelőkről. Panaszolják, hogy veszedelmes jelenség, kártékony kényszer az alkalmazásuk. Bizonyos gondot jelent számuk növeke­dése, ez igaz. De mondjuk meg egyszer: nagy szükség van rájuk. És a legnehezebb területen, az általános iskola alsó tagozatában dolgozik a többségük e fiataloknak, bár még a gimnáziumba is jut be­lőlük, mint itt közelünkben Csepelen is. Legtöbbjük lelki­ismeretesen, nagy igyekezettel dolgozik, és a 4620 ilyen fiatal pedagógusjelölt közül 3600 je­lentkezett továbbtanulásra, te­hát kettős, igen nagy terhelést vállal. Teszi ezt akkor, amikor még mindig előfordul, hogy — sajnos — az egyetemet elvég­zett fiatal pedagógus mégsem kezd nyomban hivatásához, méltatlanul inkább otthagyja ezt a pályát. Illendőnek tartottam, hogy egyszer a parlament színe előtt a pedagógusmunka nagy nemzeti értékéről, és a fiatal képesítés nélküliek becsületes munkájáról is szóljak, noha az is célunk, hogy képesítés nél­kül senki se tanítson. Bízom abban, hogy a pedagó­gusmunka jelentőségéről mon­dottak érvényesülnek mind a távlati terveink, mind az éves költségvetésünk számadatai­ban. A szocalista építés haté­konyságát is meghatározza mindaz, amit a pedagógusok képzésére, a pedagógusok munkájára fordítunk. Nemzeti érdek a pedagógusképzés Kétnapos országos munka­­erő-gazdálkodási értekezleten vettek részt december köze­pén a szakszervezet megyei bi­zottságának ellátási felelősei és a megyei művelődésügyi osztályok személyügyi vezetői. A tanácskozást Hámori Sán­dor, a szakszervezet munka­ügyi és szociális osztályának vezetője nyitotta meg, aki a többi közt hangsúlyozta, hogy a korábbinál gondosabban kell előkészíteni a következő tan­évet, hiszen ettől a munkától függ az V. ötéves terv munka­erő-gazdálkodásának sikere. A tanácskozás vitaindító előadását Komáromi László, az Oktatási Minisztérium terve­zési főosztályának vezetője tartotta. Az­ elmúlt év munka­erő-gazdálkodásának tapasz­talatait summázva megállapí­totta, hogy a tanító- és óvónő­­képzőkben végzettek többsége ma is oktatási, nev­elési­ intéz­ményekben helyzkedik el. Ugyanez állapítható meg a tanárképző főiskolát végzet­tekről is, ugyanakkor az egye­temről kikerülő fiatalok közül — ebben a bölcsészettudomá­nyi karokon végzett középis­kolai tanárok járnak az élen — csak igen kevesen helyez­kednek el az iskolákban. Zavarta az iskolák foyama­­tos munkaerő-ellátását, hogy közvetlenül a tanévkezdés előtt, sőt még a szorgalmi idő­ben is többen változtattak ál­láshelyet. Ez részben a jelen­legi pályázati utasítás fogyaté­kosságából fakadt, de össze­függ azzal a körüménnyel is, hogy a pályázati rendszernek nincs kellő tekintélye. A tervezési főosztály veze­tője örömmel tájékoztatta a résztvevőket arról, hogy sike­rült némiképp enyhíteni az óvónőhiányon. Az idei tanév-­ Hivatástudattal, felelősségérzettel Dr. Polinszky Károly és dr. Voksán József aláírják az együttműködési irányelveket Boldog új esztendőt! Kozák Lajos fotóiból Az eredményesebb munkaerő-gazdálkodás érdekében ben végeztek először az óvónő szakközépiskolák tanulói. Egyetlen végzett növendék elhelyezése sem okozott prob­lémát. Az elmúlt esztendő tapasz­talatai azt bizonyítják, hogy a munkáltatók, megértve a szak­­szervezet és a minisztérium közös törekvését visszatartják a nyugdíjkorhatárt elért taní­tókat, tanárokat. Mindezeknek az erőfeszítéseknek ellenére az elmúlt esztendőben is tovább romlott a munkaerő-ellátott­ság, amit érzékenyen jelez a képesítés nélküli pedagógusok számának növekedése. A vitaindító beszámolót széles körű eszmecsere követte. A résztvevők egyetértettek ab­ban, hogy a bajok, orvoslásá­nak egyedül járható útja, ha az egész országban ésszerűbben gazdálkodnak a meglevő peda­gógusállománnyal. .. A­­ második napon a résztve­vők tájékoztatást kaptak a pedagógusokat érintő adatfel­mérés ( a pedagógus-kataszter) céljáról, gyakorlati lebonyolí­tásáról. A jelenlegi felmérés — az óvodák kivételével — valamennyi alsó és középfokú oktatási intézményt érinti. Ré­si hiányt pótol ez a munka. Ma ugyanis senki nem rendelkezik olyan adatokkal, melyek fel­tárnák a pedagógusok tényle­ges feladatait, túlmunkáját. Ezek nélkül pedig aligha lehet megközelítően is pontos kép­zési keretszámot kialakítani, sőt nem lehet dönteni a mai­nál korszerűbb továbbképzési rendszer bevezetéséről sem. A pedagógus-kataszter elkészíté­se nélkülözhetetlen feltétele annak is, hogy a pedagógusok által régen követelt munka­köri kötelezettségeket kidol­gozhassák az illetékesek. ______________ Nyulász István IVfjilgitkassat Dr. Polinszky Károly oktatási miniszter és dr. Voksán Jó­zsef,­­a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára 1975. decem­ber 11-én megbeszélést tartott az állami és a szakszervezeti szervek együttműködéséről. Egyetértettek abban, hogy az 1968-ban közösen kiadott, az állami és szakszervezeti szervek együttműködéséről és a szak­­szervezeti jogosultságok gyakorlásáról szóló irányelvek jelentő­sen hozzájárultak az állami szervek és a szakszervezeti bizott­ságok munkakapcsolatainak fejlesztéséhez. Az elmúlt években azonban jelentős változások történtek az alsó-, és a középfokú oktatási-nevelési intézmények irányításában, s így szükségessé vált az irányelvek felülvizsgálata és újbóli kiadása. Az új irányelvek figyelembe veszik a megváltozott feladato­kat és körülményeket, s újra szabályozzák a szakszervezeti jo­gok és hatáskörök gyakorlásának legfontosabb módszereit. A tárgyaló felek kívánatosnak tartották, hogy az irányelve­ket mind az állami és szakszervezeti vezetők, mind az oktatás­ügyi dolgozók gondosan tanulmányozzák. Ezért az új dokumen­tumot a Művelődésügyi Közlönyben közzéteszik, és az egyes oktatási intézmények végleges rendtartásaiban mellékletként szerepeltetik. Az oktatási miniszter és a szakszervezet főtitkára a megbe­szélés a­lkalmával a végrehajtás alapvető feltételeként jelölte meg az iskolai élet demokratizmusának fejlesztését és a neve­lőtestületi légkör további javítását. Szükséges, hogy az állami és a szakszervezeti szervek továbbra is közösen keressék az irányelvekben meghatározott feladatok megvalósításának leg­jobban megfelelő szervezeti keretet, és terjesszék az ezt se­­gző módszereket. A jövőben mind a szakszervezeti mind az állami vezetőket rendszeresen beszámoltatják az e téren elért eredményekről, valamint a fejlődést akadályozó tényezőkről, és mindent megtesznek az eredményes együttműködés érdeké­ben.

Next