Pedagógusok Lapja, 1976 (32. évfolyam, 1-24. szám)
1976-01-15 / 1-2. szám
A TARTALOMRÓL: Az időszerű és távlati feladatokról — Pedagógusok a magyar szakszervezetek XXIII. kongresszusán — Beszélgetés Lovász Rita tanítónővel — A pedagógustársadalom rétegeződése — Hogyan művelődnek a győri diákok — A környezet védelmében — Újpalotai vázlat — Kerekasztal, például Hatvanban — A fiatal nevelők helyzete — Még mindig gondok az óvodában — Az egyetemi katedrán is nevelő — Vers, könyv, film — Fejlődésünk egyik döntő tényezője az iskola Mint ismeretes, az országgyűlés legutóbbi, 1975. decemberi ülésén tárgyalta meg és iktatta törvénybe az V. ötéves tervet. A vitában felszólalt dr. Ortutay Gyula egyetemi tanár, akadémikus is, a képviselők kulturális bizottságának vezetője. Ortutay Gyula — kérésünkre — rendelkezésünkre bocsátotta parlamenti előadását, amelyet alább közlünk. Egyúttal örömmel tolmácsoljuk szívélyes jókívánságait valamennyi oktatási dolgozónak — az új esztendő alkalmából. Dr. Ortutay Gyula felszólalása az országgyűlés decemberi ülésén gerewából Pontos döntések várnak ránk a parlamenti bizottságokban folytatott felelősségteljes viták után. A kulturális bizottság vitájáról is elmondhatom, hogy nem kívánságlistákat akartunk előterjeszteni, hanem örömmel üdvözöltük mind a költségvetés, mind az ötévesterv törvény anyagában az oktatásügy, a kulturális fejlődés legfőbb témáinak kiemelését, az óvodák fejlesztését, az általános iskolák és a szakmunkásképzés minőségi fejlesztéseinek elveit, pénzügyi feltételeinek biztosítását. Mindez valóban azt az alapkövetelményt jelenti, amire oktatásügyünk, közművelődésünk épülhet. A vita higgadtan mérlegelő volt. A nehéz világgazdasági helyzetben, a megnehezült tervezőmunka közepette bizottságunk arra ügyelt, hogy a magyar művelődés alapjait ne érje sérelem. A nyugati energiaválság s egyéb tényezők hatására instabillá vált nemzetközi gazdasági helyzetben is magunk előtt kell látnunk azokat a stabil, állandó követelményeket, amelyek nélkül sem a gazdasági fejlődés, sem a teljesen felépült szocialista társadalom nem valósulhat meg. Nincs az a hosszútávú tervezés, nincs az az egy-egy évre szóló költségvetés, amely a stabilitás tényezőit figyelmen kívül hagyhatná, sőt éppen a hosszútávú fejlődés érdekében kell különös gonddal ügyelnünk a fejlődés állandóan ható tényezőire. Ezek közé az állandó tényezők közé tartozik oktatásügyünk is. Mai felszólalásomban az oktatásügynek csak egyikkardinális területéről, a pedagógusképzésről és általában a pedagógusokról, munkájukról kívánnék szólni. Hogy a magyar oktatásügy fejlődése 1948, az iskolák államosítása után milyen méretű, milyen dinamikájú lett, elég néhány tényre rámutatnom. A növekvő számok tükrében a számok világosan beszélnek. Az általános iskolában tanító pedagógusok száma 1948-ban 35 203, 1954-ben 45 955, 1975-ben 66 861. A középiskolai tanároké: 1948-ban 6742, 1954-ben 7535 és 1975- ben 14 078. Mindkét területen tehát csaknem megkétszereződött a szakképzett pedagógusok száma. Nem kívánok nagy szavakat használni, de az európai öszszehasonlító adatok ismeretében gigantikus ez a fejlődés, és aki tudja, hogy mit jelent ennyi pedagógus kinevelése, munkába állítása, számukra a státusok biztosítása, az tudja felmérni ezeknek az adatoknak a jelentőségét. Nagy átalakulásról tanúskodik felsőoktatásunk fejlődése is. Míg 1948-ban nem sokkal több, mint 3 ezer, 1954-ben pedig mintegy 5 ezer, jelenleg már több mint 11 ezer a felsőoktatásban dolgozó pedagógusok száma. Néhány szót az osztálytermek számának növekedéséről. Az általános iskolai osztálytermek száma 1948-ban 21 924 volt, 1954-ben 25 998 és 1975- ben már 32 505. A középiskolai osztálytermek száma 1954-ben 3812, az idén már 6053. A körzeti általános iskolák száma 1948-ban 311 volt — ezt a típust akkor kezdeményeztük —, 1954-ben már 685, az idei tanévben pedig 1146. Az egyetemek és főiskolák fejlődéséről csak annyit, hogy a néhai Ferenc József éppen eleget, majd hét évtizedig ült az ország nyakán, de uralkodása alatt egy tizedannyit sem fejlődött a magyar felsőoktatás, mint amennyit felszabadulásunk óta. Gondolom, erről ennyi is elég. Elmondhatjuk, hogy amit 1948-ban, a törpe iskolák százainak nyomorú körülményeinek láttán az iskolák államosítása kapcsán elmondtunk, mindazt valóra váltottuk. A fejlődés mennyiségi mutatói tehát imponálóak. Mégis itt az ideje, hogy a minőségi fejlesztésre is figyeljünk. Csak néhány elemi tényt kell leszögeznünk. Hangsúlyozom, nem csupán az oktatásügy érdekében, hanem az egész népgazdaság, a fejlett szocialista társadalom érdekében mondjuk ezeket. Fejlődésünk egyik döntő tényezője ugyanis az, hogyan neveljük az ifjúságot az általános és a középiskolákban. Ezen a két fokon dől el, milyen tudásanyagot ad az iskola, hogyan készít fel egy-egy szakmára, és a családdal, a társadalom egészével együtt, hogyan alakítja ifjúságunk szocialista életstílusát, a szocialista erkölcs, társadalmi magatartás elveit és gyakorlatát. A főiskolai oktatásban már aligha lehet mindazt pótolni, amit korábban elmulasztottunk. Mondhatjuk, hogy minden hosszútávú tervezésnek egyik jelentős munkása a pedagógus. Ezért is központi feladat a pedagógusképzés minőségi javítása. Hiszen igaz, hogy a modern szocialista állam a szakmunkások, értelmiségi szakemberek jól képzett sokaságát igényli. De szakmunkásaink, mérnökeink, orvosaink, agronómusaink, sőt pedagógusaink is olyanok lesznek, amilyenné az általános iskola, a középfokú oktatás nevelte őket. Ez nincs és nem is lehet másként, ezért van központi szerepe, felelőssége a pedagógusnak, de a pedagógusképzésnek is. A kulturális bizottság számos vitája, megbeszélése alapján arra hívom fel az igen tisztelt kormány, s különösen az oktatásügyi kormányzat figyelmét, hogy a most következő időszakban különös figyelmet fordítson nei előképző intézményeink minőségi fejlesztésére. Van jó példa, hogy csak egyet említsek, a nyíregyházi tanárképző főiskola. Maradjon is példamutató, indokolt volt felépítése. Úgy gondolom azonban, hogy a fejlesztés, a minőségi képzés feltételeinek jobb megteremtése még a minisztérium előtt álló feladat. Elmaradása veszélyezteti eddigi eredményeinket, az ipar és a mezőgazdaság minőségi fejlesztését. Nem tartom ma feladatomnak a részletes kritikai elemzést a pedagógusképzés kapcsán. Elég annyit leszögeznem, hogy az oktatásügy, a felsőoktatás távlati fejlesztésében a következő évtizedben itt kell előrelépnünk a tanítóképzés elemi fokától kezdve az egyetemi oktatás tanárképző fakultásáig. Minden késedelem évtizedek jövendő eredményeit veszélyeztetné. Mindez nem lehet közömbös hazánk számára, amikor népgazdaságunk megtermelt értékeinek nem jelentéktelen százalékát, csaknem felét exportáljuk. Ez nemcsak arra vall, hogy jelentős értékeket termelünk, nehéz nemzetközi verseny részesei vagyunk, hanem azt is jelenti művelődéspolitikánk oldaláról, hogy mind jobb szakmunkásokat, mind jobb szakembereket kell képeznünk, hogy a versenyben méregítjük helyünket. Javítanunk kell a pedagógusképzés minőségét minden fokon. Ugyanakkor, amikor ezt az alapvető követelményt hangsúlyozom, szeretném leszögezni azt is, hogy a magyar pedagógustársadalom nemcsak jobb lehetőségek közt végzi munkáját, hanem növekvő társadalmi felelősségérzettel is. Néprajzi gyalogos gyűjtő útjaimból tudom, hogy a két világháború között milyen is volt egy kis falusi, tanyai iskola helyzete, milyen kegyetlenül nehéz volt a lelkiismeretes pedagógus munkája. Ezekben a két világháború közötti években is meggyőződhettem a falusi tanítók nevelői elhivatottságáról, nevelői erkölcséről. Csak egyetlen példát engedjenek meg. Szabolcs megyei gyűjtőutamon ismertem meg, valamikor 1930 táján Túri Sándort, a paszabi tanítót. Nemcsak nevelője volt iskolájának, az egész falu a maga legjobb mesterének ismerte el őt. Nem volt olyan gondja a falunak, amelyet magáénak ne vállalt volna, ha kellett, orvos helyett orvosa volt a családoknak, s nemzedékek süvegelték meg, apjuknak tudták. Ideje volt arra is, hogy a sárospataki kollégium tanáraival együtt dolgozzék a faluszeminárium munkájában, majd a szegény emberek nagy tudósának, Kiss Lajosnak segítsen, segítsen nekem is, a fiatal kutatónak. Otthont adott akkor, amikor volt, aki csendmunkát. Túri Sándor előttem mindig példázta a szocializmus előtti horthysta időkben is a felelős erkölcsű alkotó, az egész nép gondjait átélő pedagógust, és jelképnek tűnhetik számunkra, hogy csak a felszabadulás után kapta meg a mi szocializmust építő társadalmunktól a méltó elismerést. Hadd mondom el, hogy a mennyiségi fejlesztésen túl az is nagy eredményünk, hogy a ma pedagógusai között ezrével mutathatunk fel ilyen példákat. Ha arra gondolok, hogy az oktató, a nevelőmunka mellett ott találjuk tanítóinkat, tanárainkat a Hazafias Népfront társadalmi munkájában, a honismereti mozgalomtól kezdve megannyi bizottságban, hogy részük van — és nem kevés — a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat munkájában, nagy a számuk a pártmunkások között, és részesei a tanácsi munkának is, akkor ezzel éppen eleget mondhattam. Szocialista közéletünk jó munkásai a pedagógusok. Csak egyetlen szélső példát még: sok szó esik — és nem mindig igazságosan — a képesítés nélküli, nevelőkről. Panaszolják, hogy veszedelmes jelenség, kártékony kényszer az alkalmazásuk. Bizonyos gondot jelent számuk növekedése, ez igaz. De mondjuk meg egyszer: nagy szükség van rájuk. És a legnehezebb területen, az általános iskola alsó tagozatában dolgozik a többségük e fiataloknak, bár még a gimnáziumba is jut belőlük, mint itt közelünkben Csepelen is. Legtöbbjük lelkiismeretesen, nagy igyekezettel dolgozik, és a 4620 ilyen fiatal pedagógusjelölt közül 3600 jelentkezett továbbtanulásra, tehát kettős, igen nagy terhelést vállal. Teszi ezt akkor, amikor még mindig előfordul, hogy — sajnos — az egyetemet elvégzett fiatal pedagógus mégsem kezd nyomban hivatásához, méltatlanul inkább otthagyja ezt a pályát. Illendőnek tartottam, hogy egyszer a parlament színe előtt a pedagógusmunka nagy nemzeti értékéről, és a fiatal képesítés nélküliek becsületes munkájáról is szóljak, noha az is célunk, hogy képesítés nélkül senki se tanítson. Bízom abban, hogy a pedagógusmunka jelentőségéről mondottak érvényesülnek mind a távlati terveink, mind az éves költségvetésünk számadataiban. A szocalista építés hatékonyságát is meghatározza mindaz, amit a pedagógusok képzésére, a pedagógusok munkájára fordítunk. Nemzeti érdek a pedagógusképzés Kétnapos országos munkaerő-gazdálkodási értekezleten vettek részt december közepén a szakszervezet megyei bizottságának ellátási felelősei és a megyei művelődésügyi osztályok személyügyi vezetői. A tanácskozást Hámori Sándor, a szakszervezet munkaügyi és szociális osztályának vezetője nyitotta meg, aki a többi közt hangsúlyozta, hogy a korábbinál gondosabban kell előkészíteni a következő tanévet, hiszen ettől a munkától függ az V. ötéves terv munkaerő-gazdálkodásának sikere. A tanácskozás vitaindító előadását Komáromi László, az Oktatási Minisztérium tervezési főosztályának vezetője tartotta. Az elmúlt év munkaerő-gazdálkodásának tapasztalatait summázva megállapította, hogy a tanító- és óvónőképzőkben végzettek többsége ma is oktatási, nevelési intézményekben helyzkedik el. Ugyanez állapítható meg a tanárképző főiskolát végzettekről is, ugyanakkor az egyetemről kikerülő fiatalok közül — ebben a bölcsészettudományi karokon végzett középiskolai tanárok járnak az élen — csak igen kevesen helyezkednek el az iskolákban. Zavarta az iskolák foyamatos munkaerő-ellátását, hogy közvetlenül a tanévkezdés előtt, sőt még a szorgalmi időben is többen változtattak álláshelyet. Ez részben a jelenlegi pályázati utasítás fogyatékosságából fakadt, de összefügg azzal a körüménnyel is, hogy a pályázati rendszernek nincs kellő tekintélye. A tervezési főosztály vezetője örömmel tájékoztatta a résztvevőket arról, hogy sikerült némiképp enyhíteni az óvónőhiányon. Az idei tanév- Hivatástudattal, felelősségérzettel Dr. Polinszky Károly és dr. Voksán József aláírják az együttműködési irányelveket Boldog új esztendőt! Kozák Lajos fotóiból Az eredményesebb munkaerő-gazdálkodás érdekében ben végeztek először az óvónő szakközépiskolák tanulói. Egyetlen végzett növendék elhelyezése sem okozott problémát. Az elmúlt esztendő tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a munkáltatók, megértve a szakszervezet és a minisztérium közös törekvését visszatartják a nyugdíjkorhatárt elért tanítókat, tanárokat. Mindezeknek az erőfeszítéseknek ellenére az elmúlt esztendőben is tovább romlott a munkaerő-ellátottság, amit érzékenyen jelez a képesítés nélküli pedagógusok számának növekedése. A vitaindító beszámolót széles körű eszmecsere követte. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a bajok, orvoslásának egyedül járható útja, ha az egész országban ésszerűbben gazdálkodnak a meglevő pedagógusállománnyal. .. A második napon a résztvevők tájékoztatást kaptak a pedagógusokat érintő adatfelmérés ( a pedagógus-kataszter) céljáról, gyakorlati lebonyolításáról. A jelenlegi felmérés — az óvodák kivételével — valamennyi alsó és középfokú oktatási intézményt érinti. Rési hiányt pótol ez a munka. Ma ugyanis senki nem rendelkezik olyan adatokkal, melyek feltárnák a pedagógusok tényleges feladatait, túlmunkáját. Ezek nélkül pedig aligha lehet megközelítően is pontos képzési keretszámot kialakítani, sőt nem lehet dönteni a mainál korszerűbb továbbképzési rendszer bevezetéséről sem. A pedagógus-kataszter elkészítése nélkülözhetetlen feltétele annak is, hogy a pedagógusok által régen követelt munkaköri kötelezettségeket kidolgozhassák az illetékesek. ______________ Nyulász István IVfjilgitkassat Dr. Polinszky Károly oktatási miniszter és dr. Voksán József,a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára 1975. december 11-én megbeszélést tartott az állami és a szakszervezeti szervek együttműködéséről. Egyetértettek abban, hogy az 1968-ban közösen kiadott, az állami és szakszervezeti szervek együttműködéséről és a szakszervezeti jogosultságok gyakorlásáról szóló irányelvek jelentősen hozzájárultak az állami szervek és a szakszervezeti bizottságok munkakapcsolatainak fejlesztéséhez. Az elmúlt években azonban jelentős változások történtek az alsó-, és a középfokú oktatási-nevelési intézmények irányításában, s így szükségessé vált az irányelvek felülvizsgálata és újbóli kiadása. Az új irányelvek figyelembe veszik a megváltozott feladatokat és körülményeket, s újra szabályozzák a szakszervezeti jogok és hatáskörök gyakorlásának legfontosabb módszereit. A tárgyaló felek kívánatosnak tartották, hogy az irányelveket mind az állami és szakszervezeti vezetők, mind az oktatásügyi dolgozók gondosan tanulmányozzák. Ezért az új dokumentumot a Művelődésügyi Közlönyben közzéteszik, és az egyes oktatási intézmények végleges rendtartásaiban mellékletként szerepeltetik. Az oktatási miniszter és a szakszervezet főtitkára a megbeszélés alkalmával a végrehajtás alapvető feltételeként jelölte meg az iskolai élet demokratizmusának fejlesztését és a nevelőtestületi légkör további javítását. Szükséges, hogy az állami és a szakszervezeti szervek továbbra is közösen keressék az irányelvekben meghatározott feladatok megvalósításának legjobban megfelelő szervezeti keretet, és terjesszék az ezt segző módszereket. A jövőben mind a szakszervezeti mind az állami vezetőket rendszeresen beszámoltatják az e téren elért eredményekről, valamint a fejlődést akadályozó tényezőkről, és mindent megtesznek az eredményes együttműködés érdekében.