Pedagógusok Lapja, 1979 (35. évfolyam, 1-24. szám)

1979-01-15 / 1-2. szám

Jubileumi emlékülés látkozott 1945. február 2-án, hogy kimondja a szakszervezet meg­alakulását. Az ideiglenes vezető­ség 1945. február 17-én bejelen­tette a Szakszervezetek Országos Központjához való csatlakozást, ezzel is kifejezve, hogy a fizikai és szellemi munka művelői kö­zött a politikai és szervezeti kap­csolatok legteljesebb egységét vallja, és elítéli azt a nemzetel­lenes politikát, amely a dolgozó osztályok köz­é válaszfalakat emelt. Büszkék vagyunk arra, hogy a felszabadulás után a pedagógus­szakszervezet minden fontos köz­oktatás-politikai feladat végre­hajtásában kezdettől fogva tevé­kenyen részt vett. Tevékenységét a Magyar Kommunista Párt út­mutatásaihoz igazította. Közre­működött az általános iskola megteremtésében, az első de­mokratikus tankönyvek megírá­sában és kiadásában, a dolgozók iskolájának megszervezésében, ott volt az iskolaépítési társadalmi akciókban, és gondozta, irányí­totta a „Nevelj jobban” mozgal­mat. Legnagyobb méretű és nyíl­tan politikai tartalmú akciójának az iskolák államosításáért vívott harcot tekinthetjük. Az ötvenes évek dogmatikus politikai vezetésének időszakában szakszervezetünk élete is elszür­kült, megtört a felszabadulást követő évek lendülete. Az 1956- os fegyveres ellenforradalmi fel­kelés a mi szervezetünket sem kímélte. A pedagógusok általá­ban nem vettek részt az ellen­forradalmi eseményekben. Gon­dolkodásukat azonban az esemé­nyek, az akkor felszínre került, egymással össze nem egyeztethe­tő nézetek alaposan megzavar­ták. A központi vezetőség 1956. november 20-án kiadott prog­ramja jól tükrözte ezt a politi­kai- ideológiai zűrzavart. Ám az 1957. március 25-i határozat le­szögezi, hogy szükségesnek tartja a marxizmus-leninizmus elvi alapján álló szakszervezeti egy­ség helyreállítását. A Magyar Tanítók Szakszervezete megalakulásának 60. évforduló­ján szakszervezetünk tudományos emlékülést tartott a fővárosi pe­dagógusok Fáklya Klubjában, december 28-án. A tanácskozáson töb­bek között részt vett dr. Kornidesz Mihály, az MSZMP KB osztály­­vezetője, dr. Csehák Judit, a SZOT tikára, dr. Gosztonyi János ok­tatási államtitkár, Szűcs Istvánné, a Magyar Úttörők Szövetségének főtitkára, valamint több idős pályatársunk, aki hazánk felszabadu­lása után tevékeny résztvevője volt mozgalmunk újjászületésének. Az alábbiakban néhány részletet közlünk dr. Voksán József főtit­kár előadásából, valamint a korreferátumokból. Olvasóink figyelmét felhívjuk, hogy a jubileumi évfordulón elhangzottakat bővebben a Pedagógiai Szemle áprilisi száma közli. I­r. Voknán József: A hatvanadik évforduló Hatvan évvel ezelőtt, 1918. de­cember 30-án az ország pedagó­gusainak képviseletében 630 kül­dött gyűlt össze­, hogy harcos szervezeti formát adjon a jelen­tős múltra visszatekintő mozgal­mi szervezkedésnek, s megala­kítsa a Magyar Tanítók Szak­­szervezetét. Ezt a napot tekint­jük szakszervezetünk születés­napjának. Ez a­­ forradalmi fordulat nem előzmények nélkül következett be. A pedagógusmozgalom törté­nete a 18. század végéig vezethe­tő vissza. Büszkén valljuk ma­gunkénak az 1786-ban alakult kishonti tanítóegyesületet, amely a korszerű pedagógiát, az érdek­­védelmet és a pedagógusok szó­lásszabadságát követelte. Magun­kénak érezzük a Magyar Tanítók Első Egyetemes Gyűlését, mely már 1848-ban kimondotta az ok­tatáspolitika alapvető tételét: „Az oktatásban, a közoktatás-politi­kában a nevelés munkásai nélkül róluk és az iskoláról ne hozhas­sanak határozatot.” Nem feled­kezhetünk meg azokról a forró hangulatú egyetemes tanítógyű­lésekről sem, amelyek áttörték a Vallás- és Közoktatásügyi Mi­nisztérium által jóváhagyott programok korlátait, s felemel­ték szavukat a népoktatás elma­radott állapota, a pedagógusok nyomora és teljes létbizonytalan­sága, a politikai jogfosztottság, az egyéni szabadság korlátozása ellen. Út a forradalomig A századforduló táján a taní­tók szervezkedése a munkásosz­tály szervezeteinek hatására vált országos méretű és politikai tar­talmú tanítómozgalommá. A mozgalom történetének egyik legkiemelkedőbb eseménye a So­mogyi Béla szerkesztette Új Kor­szak megjelenése 1906-ban. A lap felvilágosító munkájának is kö­szönhető, hogy már néhány hó­nap múlva megalakult a Ma­gyarországi Tanítók Szabad Egyesülete. Az egyesület ragaszkodva „a szép és tiszta hangzású tanító” elnevezéshez, pedagógiai tartal­mú érdekvédelemre szólította fel a tanítókat és tanárokat, hogy egyesült erővel lépjenek fel a kö­zös érdekekért; az oktatásban a természettudományos eszméket képviseljék, a leghaladóbb poli­tikai célkitűzést kövessék. A Magyarországi Tanítók Sza­bad Egyesületét és az Új Korsza­kot később betiltották. Az első világháború harmadik évében, 1917-ben már előrevetítette ár­nyékát a háború elvesztése, és a tűrhetetlenül felfokozódott nyo­mor újra felszította a mozgalmi szervezkedést a tömegekben. A Szociáldemokrata Párt támogatta a Városi Alkalmazottak Országos Szövetségének, a VAOSZ-nak megalakulását. Ennek keretében létrejött a pedagógus szakcsoport, és előkészítő bizottság fogott hoz­zá a Tanítók Szakszervezetének megalakításához. A szervező bi­zottság az osztályharc alapján állt, és azzal a programmal indult, hogy minden pedagógus­réteget tömöríteni kell. Követelte a termelőeszközök magántulajdo­nának megszüntetését, a munka nélküli jövedelem eltörlését, va­lamint a szervezett szocialista termelést, az agrárreformot és a köztársaságot. A szakszervezet célkitűzésében szerepelt a neve­lésnek, az oktatás tartalmának és módszerének megreformálása is. A szakszervezet lapja, az újból meginduló Új Korszak teljes mértékben a prófétai­ internacio­nalizmus elve alapján állott, és az újságban megjelenő cikkek­ben fegyverbe szólította, tobo­rozta a pedagógusokat a Vörös Hadseregbe. A szakszervezet megalakulása után rövid idő múlva szervezeti­leg, eszmeileg is megerősödött. Létrejött az a központi szervezet is, amely a legfelső szervének is­merte el a Magyarországi Szak­­szervezeti Tanácsot. Az első küldöttközgyűlés össze­hívására 1919 augusztusában azonban már nem kerülhetett sor. Az ellenforradalom, a meg­torlás, a véres terror ideje kö­vetkezett. A kegyetlen megtorlás, a negyedszázados ellenforradalom alatt is pislogott azonban a b őr­láng, voltak illegális összejövete­lek, ahova eltaláltak, akikre ma is tisztelettel gondolunk. És vol­tak nagyon sokan, akik végig­szenvedték a terrort és az üldö­zést, de nem adták fel a reményt még akkor sem, ha nem látták az őrlánghoz vezető utat. Az újjászületés Még nem hallgattak el a fegy­verek, amikor 1945 februárjában a pedagógus-szakszervezet már hallatta a hangját és azért fára­dozott, hogy az iskolákban újra induljon az élet. Hiszen voltak — ha nem is sokan —, akik már az ellenforradalmi rendszerben vilá­gosan látták, hogy az országgya­rapítást hirdető politika ország­vesztéshez, s ezzel együtt az ok­tatás szervezetének és tartalmá­nak teljes lezülléséhez vezet. Ott találni őket azok között — még­pedig az élen —, akik mozgal­munkat új életre hívták. A pe­dagógus-szakszervezet fáradha­tatlan szervezői, lelkes aktivistái lettek, akik nemcsak szervezték a mozgalmat, hanem felbecsülhe­tetlen segítséget nyújtottak az oktatásügy vezetőinek is, hogy pótolhassák a háborús károkat, felszámolhassuk a fasizmus ma­radványait az oktatásban és a nevelésben egyaránt. Erre a ha­talmas erőfeszítésre vállalkozni csak a 19-es elődök dicső példá­ját követve lehetett. Több mint száz pedagógus ta­­ g szocializmust építve Az azóta eltelt két évtizedet joggal mondhatjuk a szakszerve­zeti mozgalom megújulási idő­szakának. A szocialista társa­dalom építése során az MSZMP vezetésével, jó politikai légkör­ben egyre határozottabban bon­takozik ki és differenciálódik a szakszervezet szerepe, tevékeny­sége. Az elmúlt két évtizedben a magyar közoktatás történetében egyedülálló iskolareformot haj­tottunk végre, amely alapvető változásokat idézett elő oktatási intézményeink életében az óvo­dáktól az egyetemekig. Nem kis része volt szakszervezetünknek abban, hogy a reformmunkálatok során a pedagógusok tíz- és tíz­ezrei hallatták hangjukat. Moz­galmunk jelentős szerepet vállalt az 1972-es oktatáspolitikai hatá­rozat előkészítésében is. A szocializmus építésének kö­rülményei közepette megválto­zott szakszervezetünk viszonya az állam­i szervekhez. Közös célért, közös úton haladunk ve­lük, a közoktatás és a pedagógu­sok érdekeit képviselve törek­szünk az elvszerű kapcsolatok fejlesztésére. Közös szándékunk, hogy minden pedagógus szemé­lyes feladatának érezze közokta­tásunk gondjainak enyhítését, vállaljon részt a közös erőfeszíté­sekből, mert, iskoláinkat csak így (Folytatása a 2. oldalon) Boldog úr Vörös Ferenc montázsa A személyiség varázsa AZ ELMÚLT HETEKBEN részt vettem a Kölcsey gimnázium ju­bileumi ünnepségén, a­­elyben pedagógusi pályám első és sorsdöntő éveit töltöttem. Mint a Pedagógusok Lapja is beszámolt róla, az egykori diákok nevében Vitray Tamás idézte fel az iskolához fűződő emlékeket. Nem szégyellem bevallani, hogy meghatódottan hallgat­tam, amint a közismert riporter, volt angol tanáruk, Berg Pál — egykori kollégám — alakját rajzolta elénk. Enyhe humorral az audio­vizuális oktatás úttörőjekén mutatta be, mert — mint mondotta —­ mindenütt látták őt, rendkívüli szaktudással az órákon, síléccel a budai hegyekben, diákok gyűrűjében a tízpercek alatt, és hallották, pisszenés nélkül hallgatták műveltségtől átfűtött szavait. Úgy ér­zem, tömörebben nem is lehetett volna kifejezni a tanári személyiség varázsát. Képzettársítással hívta elő tudatomban ez az élmény az Élet és Irodalom egyik régebbi képzőművészeti kritikáját, amelyben ugyancsak egy egykori tanítvány, ma kritikus emlékezett meg Pat­kós tanár úrról, aki ugyan a művészetkritika ürügyén írt megemlé­kezés szerint egyenesen „utált tanítani”, de tanítványai „rajongtak érte”. Rajongtak, mert emberséget, európai műveltséget árasztott minden mozdulata, minden szerény szava. Ma, amikor a technikai eszközök és a módszerek bűvöletében élünk, érdemes elgondolkodnunk ezeken a megnyilvánulásokon. Ta­nulságos elmélkednünk azon, hogy még egyetlen híressé vált, volt tanítvány sem szólt arról, hogy valamikor milyen típusú órákat tar­tottak, milyen remekül kezelték a különböző oktatási gépeket emlé­kezetes tanárai, de azt már sokan leírták, hogy ,,a tiszta emberség példaképét” látták belznük. A PEDAGÓGUS A KATEDRÁN vagy a padok között személyisé­gével, emberi minőségével hat a gyermekekre. Műveltségével és vi­lágnézetével. Erkölcsiségével és magatartásával. És nem utolsósor­ban jelleművel. Minden mást elmos a szárnyaló idő, ezek kitörölhe­tetlen nyomot hagynak növendékeiben. A gyermekek, az ifjak pa­noptikum­ figurákként emlékeznek vissza azokra a tanáraikra, akik mindig csak velük szemben voltak igényesek, önmagukkal soha. Fél­tő szeretettel ápolják azoknak az emlékét, akik nem felettük, hanem értük és velük élték iskoláskoruk hétköznapjait, akiktől kaphattak tudást, akiknek az életben eligazító szavaira adniuk lehetett. Elmo­sódnak örökösen prédikáló, fegyelmező tanáraik emlékei, de örökké bennük élnek azok, akikre felnézhettek, mert szaktudásuk imponáló, emberségük vonzó volt. Saját diákélményeimre visszarévedezve is különbséget teszek ta­náraim között. A nevüket se nagyon tudom felidézni azoknak, akik mindig a tökéletesség álarcát viselték ugyan, de elviselhetetlenné tették minden együttlétünket. Hálával gondolok azokra, akik néha d­aplina botladozással járkáltak közöttünk, de láttuk, éreztük rajtuk, hogy életük minden percében tudásuk, erkölcsiségük, jellemük tö­kéletesítését tartották egyik legfőbb feladatuknak. Beugrik emléke­zetembe „gnóma” töpörödött, már-már nevetségesnek ható alakja, aki nevét onnan kapta, hogy órájára belépőként mindenkiek néhány görög közmondást, szólást kellett elfújnia. Csodálatos ember volt. Szerettük, nem a romantikus mesealakokat megillető édeskés érzel­gősséggel —­ hiszen ettől irtóztunk —, hanem az érzelmeiket szégyellő és palástoló kamaszok fenntartás nélküli tiszteletével. AZ AUDIOVIZUÁLIS NEVELÉS egyik alapfeladatát abban látom, hogy a bambán néző embereket megtanítsam látni. De ha ezt el aka­rom érni, akkor ősi törvény szerint előbb önmagamnak kell látnom. Észreveszem-e, hogy körülöttem a nemzedékek stafétaváltásában új Berg Pálok, új Patkós tanár urak és „gnómák” tevékenykednek?. Vagy vezetőhöz nem illő „könnyedséggel” az osztályával kiemelkedő eredményt elérő képesítés nélküli nevelőt azzal a felelőtlen értéke­léssel indítom a pedagógus pályára: „Szerencséd van, hogy ilyen jó osztályt kaptál jövőre majd másikat adok neked”. Nem elég, ha pedagógus napokon,saját szavunktól meghatódva elzengjük, hogy a pedagógus fáklya, „amely magát megemésztve másoknak világol”, ha vezetőkként nem lángra lobbantjuk a fáklyákat, hanem akarva­­akaratian kioltjuk őiket. Nagyon nagy társadalmi felelősség pedagógusnak, még nagyobb pe­dagógusok vezetőjének lenni. Maugham szerint a legnagyobb vak­merőség mások életébe beavatkozni. De a pedagógusnak, a vezető­nek ez hivatásból adódó kötelessége. Személyiségével személyiségek­re hat, és közben építi vagy rombolja jövőnket. Mindannyiunkéi. Azzal, hogy motiválja, értékeli, minősíti őket. Azzal, ha csak a hi­báinkat veszi észre, de azzal is, ha érzékenyem képes reagálni minden eredményünkre. HA RÓLUNK, pedagógusokról esik szó, én mindig Németh László­val érte­k egyet. Amikor az Elysiumról s benne megválasztható szo­batársairól beszélt, úgy nyilatkozott, hogy pedagógusokat választana az iskola hétköznapi dolgozói vagy vezetői közül, de nem akármelyi­ket. Az igazi pedagógusi személyiségeket. Azokat, akik tanyán is képesek voltak a petróleumlámpa fénye mellett korszerű emberek­ként, korszerűen nevelni. Mellőzné azokat, akik a modern technika minden csodájával körülbástyázzák magukat, de gépeik, eszközeik és módszereik között Diogenész lámpájával kell keresni bennük a leg­nagyobb értéket: az embert. Ezt az évet gyermekévvé tette az ENSZ határozata. Kívánom gyer­mekeinknek, hogy az iskolában minél több igazi pedagógussal talál­kozzanak. A vezetőknek pedig azt kivárnám, hogy idejében ismerjék fel őket. Dr. Kerékgyártó Imre

Next