Pedagógusok Lapja, 1980 (36. évfolyam, 1-24. szám)
1980-01-15 / 1-2. szám
Jelentős esztedő küszöbén l/ri.vcf*ff/t'/t'.v ttr. t. fists ti .ftp&srf főtitkázzal • A Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusának irányelvei ismét hosszabb távra határozzák meg társadalmi fejlődésünket s oktatási rendszerünk alakulásának legfőbb irányát is. Ezért arra kérem dr. Voksán Józsefet, szakszervezetünk főtitkárát, hogy röviden összegezze azokat a legfontosabb törekvéseket, melyek az idei évben jellemzik majd a szakszervezet tevékenységét. Bár a társadalmi fejlődés folyamata nem a naptárhoz igazodik, mégis úgy vélem, hogy 1980 több szempontból is jelentős esztendeje lesz az oktatásügy fejlődésének. Meggyőződésem, hogy pártunk Xll. kongresszusa tovább növeli majd az oktatásnevelés társadalmi szerepét. A nemrég megjelent kongresszusi irányelvek megállapításaiban is nagy hangsúlyt kapott, hogy a jövőben többet kell tenni ennek az ágazatnak a fejlődéséért. E követelményhez hadd fűzzem azonnal hozzá, hogy a már elért eredményeink is számottevőek. Az elmúlt esztendőben például 131 új épülettel, több mint 10 ezer férőhelylyel gazdagodtak az óvodák, s a korábbinál 8,2 százalékkal több gyereket tudtunk elhelyezni bennük. Jól tudom, hogy még így sem sikerült csökkenteni a zsúfoltságot. Ezt a negatív jelenséget azonban némiképp ellensúlyozza, hogy 1838 óvónővel több foglalkozik ma a gyerekekkel, mint 1978-ban. Biztató a fejlődés az általános iskolában is. Az osztálytermek száma 616-tal lett több, s mintegy két százalékkal csökkent a váltakozás aránya. Az igényesebb oktató-nevelő munka lényeges feltételeként egy esztendő során több mint másfél ezerrel nőtt az általános iskolában dolgozó pedagógusok száma is. Hasonló adatokat idézhetnék a középiskolák és a felsőoktatás tárgyi és személyi feltételeinek javulásáról is. Megalapozott tehát szakszervezetünknek az a törekvése, hogy az elért eredményekre támaszkodva a következő években néhány alapvető kérdésben gyorsabb ütemű előrehaladást lehet és kell is elérnünk. A célok és a feladatok összhangja — Számos jel arra utal, hogy a közoktatásban érvényesülő szakmai kérdések és az oktatás feltételei között szükséges összhangot nem egy területen még nem sikerült megteremtenünk. Ezt a feszültséget nemcsak a pedagógusok, hanem a szülők is szóvá teszik. Az oktatást irányító állami szervekkel együtt szakszervezetünk is érzékeli azt az ellentmondást, amely szakmai céljaink és az oktatásfeltételei közt kialakult. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy az oktatás fejlesztési céljai nem szakadhatnak el gazdasági helyzetünktől. Ez arra int bennünket, hogy célszerűbben koncentráljuk a rendelkezésünkre álló erőforrásokat Mindenekelőtt arra gondolok, hogy a tárgyi feltételeket nemcsak új óvodák, iskolák" építésével lehet javítani; korszerűsíthetjük intézményeinket úgy is, hogy a fejlesztéseket bővítéssel valósítjuk meg. Ugyancsak célravezető, amit az elmúlt tanévben sok helyütt tettek: észszerű átcsoportosítással 438 helyiséget szabadítottak fel osztályteremnek. Ezzel azonban korántsem szüntethetjük meg azt a gondunkat, hogy az általános és középiskolai épületek jelentős hányada régi, elavult, felújításra szorul. Mindezt figyelembe véve szakszervezetünknek is az a véleménye, hogy az oktatási ágazatban a felújításokra nagyobb figyelmet kellene fordítani, már csak azért is, mert az elmúlt esztendőben különböző okok miatt — szanálás és körzetesítés miatt — 803 tanterem szűnt meg. Pedig hát mindenki tudja, hogy a következő, évtizedben átmenetileg a gyermeklétszám lényeges emelkedésével kell számolnunk az alsó- és középfokú oktatási intézményekben. Nyilvánvaló, ha el akarjuk kerülni a zsúfoltságot, a tanulók és pedagógusok munkakörülményeinek rosszabbodását, akkor a fejlesztések jelentős hányadát bővítés révén kell megvalósítanunk, s a nagy keservesen felépülő néhány tanterem helyett inkább komplex intézményeket kell kialakítanunk. De még egyszer hangsúlyozni szeretném: ezt a folyamatot mindenütt egybe kell kötni a meglevő intézmények felújításával, rekonstrukciójával. Azt is világosan kell látnunk, hogy az oktatási ágazat a jövőben sem nékülözheti azt az anyagi támogatást, amelyben a társadalmi munkaakciók, a termelőegységekkel való szoros kapcsolat révén részesül. Mozgalmi szerveinknek emellett mindenütt szemléletformáló munkát kell végezniük, hogy az oktatási beruházásokat termelési tényezőnek tekintsék. Gazdasági fejlődésünk ütemén, szakembereink felkészültségén ugyanis mindenkor pontosan lemérhető az oktatás, képzés, nevelés színvonala. A színvonalkülönbség csökkentése . Ismeretes, hogy ma még igen nagy a színvonalkülönbség nemcsak a megyék, hanem városok, községek, kerületek között is, akár az óvodai ellátottságot, akár az általános iskolai tantermek számát vagy éppen a pedagógusellátottságot vesszük figyelembe. Nem véletlen, hogy az irányelvek is felhívják a figyelmet a színvonalbeli különbségek csökkentésére. Társadalmi feladatról van szó. Nem nézheti közömbösen egyetlen állami, mozgalmi szerv, vállalat, intézmény sem, hogy a tanulók jelentős része ma még önhibáján kívül, tőle független körülmények miatt hátrányos helyzetbe kerül, s ennek következményeit továbbtanulása során is viseli, ha egyáltalán tovább tanulhat, A hogy mit kell tennünk? Nyilvánvaló, hogy a színvonalkülönbségek mérsékléséhez központi erőfeszítésekre is szükség van és lesz a jövőben is. Ez alkalommal azonban azt kívánom hangsúlyozni, hogy megyei, városi, községi szinten is lehet úgy megkeresni és kiaknázni a lehetőségeket, hogy azok egybeessenek a társadalmi igényekkel, mert csak így „mozgósíthatják” eredményesen az összes erőforrásokat. Ott mérsékeljék a különbségeket, ahol legégetőbbek a feszültségek. Szakszervezetünk több ízben hangsúlyozta, hogy ebben a bonyolult és nagyon nehéz feladatban a pedagógusoknak is jelentős szerepük van. E szerepük betöltésének feltételeiről azonban körültekintően gondoskodni kell. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy sok helyütt éppen a legjobban felkészültek hagyják el a pályát, mert meglevő ismereteik továbbfejlesztéséhez és megújításához, a pályán belüli egészséges érvényesüléshez nem kapnak kellő segítséget. Ezért változatlanul sürgetjük a pedagógus-továbbképzés átfogó rendszerének kidolgozását, a korábbinál változatosabb továbbképzési formák kialakulását,és azt, hogy mindez kapcsolódjék kellően a tudományos tevékenységhez is. De ugyanilyen lényegesnek tartom, hogy intézménytípusonként, iskolafokonként, a tanulók és a pedagógusok létszámához igazodva kidolgozzuk az új intézményvezetői modellt és követelményrendszert. Ma ugyanis sok oktatási intézmény vezetője panaszkodik arról, hogy a nem pedagógiai feladatok miatt szinte egyáltalán nem jut ideje az őszinte, kötetlen, eszmecserére a kollégákkal, egyéni gondjaik meghallgatására. A jobb nevelőmunkáért — A tanítók, tanárok szinte ugyanezt emlegetik, ha a tanár —diák kapcsolatról van szó. — Ennek jeleivel magam is gyakran találkozom. Ezért egyik legidőszerűbb feladatunknak, tartom, hogy elemzően áttekintsük az ifjúság nevelésében jelentkező problémákat. Az irányelvek szellemében mindannyiunknak feladatot kell vállalnunk a világnézeti, hazafias nevelés hatékonyabbá tételében. De említhetném az internacionalizmusra vagy a munkára nevelés feladatait is. A jelenleginél jóval több segítséget kell nyújtani azoknak a pedagógusoknak, akik fellépnek a munkafegyelmet sértő, nem dolgozó, fegyelmezetlen diákokkal szemben. Szakszervezetünk nem szemlélheti érzéketlenül azokat a jelenségeket, melyek akadályai a hatékonyabb nevelőmunkának. Éppen ezért a jövőben többet kívánunk tenni a pedagógusok eligazítása, segítése érdekében a nevelőmunkát érintő kérdésekben is. Ez alkalomból vázlatosan szólhattam feladatainkról, a legfontosabbaknak is csak egy részéről. Az irányelvek tanulmányozása során, készülve pártunk XII. kongresszusára szakszervezetünk vezető szerveinek és tagságunknak egyaránt központi törekvése, hogy az elemző, értékelő munka eredményeként ne csupán egy-két év, hanem ennél jóval hosszabb időszak tennivalóit is összegezzük. Jól tudom, hogy ezek mindegyikére csak akkor vállalkozhatunk majd a siker reményében, ha továbbra is támaszkodunk a mintegy negyed milliós tagságunkra.Az együttgondolkodás és a közös cselekvés az az erő, mely színvonalasabbá teheti az oktató-nevelő munkát az óvodáktól az egyetemekig. Azt a munkát, melyre nemcsak képességük, hanem elhivatottságuk, szocialista társadalmunk céljaival való azonosulásuk is készteti kollégáinkat. Szőke Andor B.Ú.É.K. Káldi Judit rajz» Gondolatok a pályaválasztásról MÁR HORATIUS megállapította, hogy az emberek rendszerint nincsenek megelégedve saját életpályájukkal. Ezért állandóan azokat dicsérik vagy irigylik, akik másfélét választottak maguknak. Sokszor és sokan töprengtek már azon, mi lehet ennek a horatiusi megnyilatkozás szerint is meglehetősen ősi jelenségnek az oka. Különböző magyarázatokkal is találkozhatunk. Egyesek szerint minden vonzást kiöl előbb-utóbb az egyhangú megszokás. Mások az ifjúkori álmok kihunyását, az emberek kényelemszeretetét teszik felelőssé. Általános vélemény — mondják —, hogy legjobb télen hajóskapitánynak, nyáron pedagógusnak lenni. Úgy vélem, hamis illúziók élnek bennünk egy-egy pálya előnyéről, hátrányáról. Talpára kellene végre állítani azt a gyakran hangoztatott igazságot, hogy nem a foglalkozás emeli az egyes ember értékeit, hanem az egyes embernek kell megtöltenie változatos tartalommal, valós értékkel a választott foglalkozását. Ember, tevékenység, feladatok olyan fogalmak, amelyek feltételezik és tartalommal tölthetik meg egymást. Ezért nem tartom véletlennek, hogy a modern irodalom is nagyon szívesen választ olyan szituációkat, amelyekben az embernek egymagában kell szembenéznie feladataival, ezzel mintegy mérlegre taniló egész személyiségét, képességeit, emberi értékeit. Talán elég, ha a két legklasszikusabb példára hivatkozom csupán, Hemingway Az öreg halász és a tenger és Solohov Az emberi sors című regényére. Egyébként azt sem tartom véletlennek, hogy mindkettőnek hőse szürke, hétköznapi ember, akit nem státusa, hanem helytállása tesz naggyá. BEVALLOM, sokszor gondolkozom el azon, hogy a pályaválasztás és az életpálya szóösszetételek egybecsengésére felfigyelünk-e. Különösen akkor, amikor valakit a választásában csak az vezérel, hol lehet a legtöbbet keresni, hol lehet felületes és felelőtlen munka árán is „jól” élni. Véleményem szerint, amikor az iskola mérlegre teszi, mit csinálhat a gyerekek jövőbeli sorsának alakításáért, elsőnek talán éppen ezzel a kérdéssel szükséges szembenéznie. Feleletet kell keresni: mit tehetünk annak érdekében, hogy tanítványaink életpályát is válasszanak, amikor pályát választanak. Írhattam volna azt is, nem foglalkozást, hanem sorsot kell választani, hiszen a normális körülmények között munkájában és munkahelyén éli át az ember sikereinek és kudarcainak jelentős többségét. Ott szerzi be mindennapos bosszúságait is. Nyugodtan mondhatjuk ezért, hogy minden pályaválasztás bizonyos mértékig sorsválasztás is. Ezért nem beszélhetünk életre való nevelésről, ha nem törekszünk arra, hogy tanítványaink egyéni szándékai összhangba kerüljenek az egyéni képességeikkel, ha a válaszút elé kerülő gyerekek előtt ismeretlen marad, milyen követelményeket támaszt velük szemben egy pálya, és milyen mértékben képesek ők ezeknek a követelményeknek megfelelni. Nyíltan és őszintén kellene feltárnunk annak az okait, hogy miért találunk végtelen különbségeket az azonos munkát végző emberek között. Miért tapasztalhatjuk azt, hogy vannak, akik a legegyszerűbb tevékenységet is művészi fokra tudják emelni, míg mások a művészetet is unalmas favágássá szürkítik. Miért? Mert az egyik szereti, azt amit csinál, a másikcsupán azért tevékenykedik, mert valamiből meg kell élnie. A pályairányítás épp ezért sohasem lehet csupán értelmi, ismeretekre szűkülő feladat az iskolában. A munkához való érzelmi kapcsolódást is ki kellene alakítani tanítványaink mindegyikében , szeressenekdolgozni, legyen olyan munka, amelyet különösen kedvelnek, esetleg szenvedéllyel végeznek, mert végső soron így is, úgy is a munkában kell majd megtalálniuk életük értelmét. Vannak feladataink a szülőket illetően is. Ma még jellemző, hogy közülük sokan a gyerekeik helyett döntenek. Ők választanak pályát nekik, megfeledkezve arról, hogy a választott úton a gyerekeiknek kell végighaladniuk. Meg kell értenünk és értetnünk, hogy nem az szereti a gyermekeket, aki mindent magára vállal helyettük, hanem az, aki segítséget, és egyben lehetőséget is biztosít számukra, hogy az élet legkülönbözőbb helyzeteiben képesek legyenek megfontolni, felelősséggel és önállóan dönteni saját sorsukról, dolgaikról. A KÉT FÉLÉV mesgyéjén az iskolák, a pedagógusok egyik központi, sok munkával és felelősséggel járó feladata a tanulók továbbtanulásának egyengetése. Középiskolákba, főiskolákba, egyetemekre mennek a továbbtanulásra vonatkozó jelentkezési lapok. Jellemzések, minősítések készülnek, és még sajátos zökkenők is jelentkeznek, mert a tanulók, akik pályát választottak, könnyen úgy érezhetik: az utolsó félévben már maguk szabhatják meg, mi az, amit érdemes megtanulniuk, és mit lehetelhanyagolniuk. Néhány gondolatot igyekeztem fölvetni, hogy ennek a sok gondot okozó feladatnak eredményes megoldásához valamivel hozzájárulhassak. Nevelésünk ugyanis nem lehet közömbös abban a kérdésben, vajon az elkövetkező évtizedekben azoknak a fiataloknak a számát tudjuk-e növelni, akik helyesen választottak életpályát, vagy azoknak, akik egész életük során szeretnének „pályát választani”. Dr. Kerékgyártó Imre