Pedagógusok Lapja, 1980 (36. évfolyam, 1-24. szám)
1980-01-15 / 1-2. szám
Lakásról lakásra - Szekszárdon Már régi hagyomány, hogy a pedagógusok rendszeresen részt vállalnak a népszámlálás könynyűnek éppen nem mondható munkájából. Mint Tolna megyében is, Szekszárdon, ahol a számlálóbiztosok közül minden harmadik-negyedik tanító, tanár. Egyiküket elkísérte munkatársunk összeíró útján, hogy megtudjuk, hogyan is fogadta a lakosság a népszámlálókat, s ezeknek milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük naponta. Meg azt is, hogy mit jelent számukra ez a munka. — Nem kell megmutatni az ok alevelet, elhiszem, hogy negyven éve tetszett szerezni — mondja a számlálóbiztos, Kiszler József gyógypedagógus az idős férfinak. — Nem úgy van az, és ha tévedek? Meg kell nézni, mikor is volt... — Nem lehet visszatartani, már keresi is a szekrény mélyén elrejtett fontos iratok között. Egy kopott bőrtokból kerülnek elő a bizonyítványok. — Tessék nézni, mind jeles, még az oklevél is. — Közben már a forró feketekávé is ott gőzölög az asztalon. — Hajaj, hogy elmúlt az idő! — sóhajt fel. A következő kérdést nem is hallja, emlékei tárházában kutat, s mesél. — Higygyék el, sokat tettem én ezért a hazáért — s ezt bizonyítván, már a kitüntetéseit hozná, ha a felesége vissza nem tartja. Az öreg arcán keserű csalódás. — Pedig én úgy vártam magukat — mondja szemrehányóan. Az összeíró kolléga zavartan mentegetőzik kettőnk helyett is: sok családhoz kell még mennünk, sürget az idő. Vesszük a kabátot, de még az ajtóban is halljuk az idős ember dohogását. ... nem értem, miért nem akarnak velem beszélgetni, nem értem ... Kiszler József az órájára pillant. — Harmincöt perc, pedig ez a legegyszerűbb eset volt — állapítja meg. — De hát tekintettel kell lennünk az idős emberek érzékenységére is, közülük sokan csak azért várnak bennünket, hogy végre jól kibeszélhessék magukat. Kint csontig ható a hideg, alig várjuk, hogy bent legyünk a következő lakásban. Didergőnk, csöngetésünket nehezen hallják meg. Itt hatan laknak, két család. Otthon az idősebb házaspár, a gyesein levő lányuk, meg a kisunoka. Vártak már bennünket, mert a legfontosabb adatokat külön-külön lapra feljegyezve teszik elénk. Hamarosan kiderül azonban, hogy az egyik távollevő személyi száma hiányzik. Az asszony szinte kétségbeesik, most mit tegyen? — Nem történt tragédia — nyugtatja meg a kolléga —, este majd beugrom érte, hiszen még talán holnap is ebben a körzetben fogok összeírni. , , Úgy köszönik, mintha ajándékot kaptak volna tőle. Egymás után négy lakásban nincsenek otthon. Van kis időnk a beszélgetésre. — Hogyan telt Szekszárdon a népszámlálás első napja? Milyen tapasztalatokat gyűjtött eddig? — tudakolom két didergés között. — A tegnapi nap? Mint a mai, zökkenőmentes volt — válaszolja. — Igaz, néhány helyen a munkába menők elfelejtették otthon hagyni az adataikat, többnyire a személyi számok hiányoztak. De ennek ellenére „naprakész” vagyok, ugyanis ma reggel a feledékeny családokat kerestem fel. Ami föltűnt a másfél napi összeírás után, az volt, hogy az emberek vártak bennünket. Barátságosak és közlékenyek voltak. S ami ugyancsak tetszett: a legtöbb család igen kulturált, rendezett körülmények között él, szinte nem is jártam olyan helyen, ahol például ne lett volna fürdőszoba, televízió, vagy mosógép. Ezt bármennyire nem szándékoztam „ellenőrizni”, mégis feltűnt. — Tehát ment minden, mint a karikacsapás, gondok nélkül. — Sajnos, nem egészen. Az indulás előtt voltak problémáim. Nem, nem a felkészítéssel, hiszen kétszer is tartottak számunkra magyarázó-értelmező tanfolyamot a múlt hónap közepén. A nyári előzetes felmérés adatai okoztak zavart. A kimutatás szerint nekem 67 lakásban 230 személytkell összeírnom. Meg is kaptam a listát nevekkel, utca-, házszám-megjelöléssel, térképpel. December 28. és 31. között ellenőriznem kellett, valóban helytálló-e a címjegyzék. Kiderült,hogy bizony nem. Egy sor új házat „találtam” az egyik utcában, a másikban is fedeztem fel néhányat, egy harmadikban összevissza voltak számozva a házak, s ráadásul nem azok laktak benne, akik a listámon szerepeltek. Ha nyáron nagyobb gonddal készülnek ezek az ívek, megmenekülök a fölösleges munkától. Ráadásul esett a hó, hideg, metsző szél fújt, nehéz volt a közlekedés. Nagy könnyebbség, volt számomra, hogy a feleségemmel megosztottuk az összeírást. — Ő is részt vett a tanfolyamon? — Dehogy, őt én készítettem fel. Szintén pedagógus, az 1. számú Általános Iskolában tanítónő. Én pedig gyógypedagógusként a kisegítőben tanítok. — Kijelölték, vagy vállalta a népszámlálást? — Az • úgy volt — emlékezik vissza —, hogy a főnököm még december elején megkérdezte, mit csinálok a téli szünetben. Én azonnal rávágtam, hogy összeírok. Pedig akkor még szó sem volt erről a lehetőségről. Hogy miért vállaltam? "Mert fiatal házas vagyok, s bizony jól jön minden , fillér, lakásra gyűjtünk. Jelenleg ugyanis a feleségem nagymamájánál lakunk, régi, nedves házban. A másik ok az volt, hogy mindössze két esztendeje élek és dolgozom ebben a városban, hiszen iregszemcsei vagyok. Arra gondoltam, hogy ez jó alkalom a szekszárdiakkal való ismerkedésre is.— Mennyi pénzt kap a népszámlálásért? — Azt hiszem, ezer forintot, s erre jön még valamennyi az előre nem látott dolgok miatt kitöltendő kérdőívek után. — Nem tudja pontosan? Nem közölték előre? — De... bizonyára — mondja kissé meglepődve a kérdéstől. — Ám az igazság, hogy a pontos összeg nem is érdekelt. Szívesen csinálom, hiszen akármennyit kapok, az pluszba jön a fizetésemen felül, s mindjárt tesszük a takarékba. Közben újabb lakásba csöngetünk be. Egy kislány nyit ajtót, majd tágra nyílt szemmel köszön. — Anyuúú — kiabál befelé — családlátogatásra jött a tanár bácsi. Utóirat: Bizonyára kiderült az olvasó számára is, hogy a fenti riport január harmadikán készült, még a népszámlálás, a tapasztalatgyűjtés kezdetén. Talán ez tehet az oka annak, ha a pillanatfelvétel olvastán többen kétkedve gondolják, bárcsak ilyen szép és jó emlékeim lennének az öszszeírásról. Tudjuk az olvasói levelekből, a sajtóból, a tv-ből, a rádióból: nem mindenütt készítették elő megfelelően a népszámlálást, a 44 ezer összeírónak számos nehézséget kellett legyőznie, gyakran dacolva a hófúvásai, járhatatlan utakkal, s nem egyszer az emberek közömbösségével, meg nem értésével. S ezért bizony jólesett volna egy-két nyilvános köszönet a tv-ben, rádióban is a pedagógusoknak, akik nemmunkaköri kötelességből, hanem kötelességérzetből végezték az összeírást. Tudva azt, hogy feladatvállalásukra szükség van. Akikre társadalmunk, mint annyiszor, bátran számíthatott ebben a munkában is. . (gy. szabó) 2 Fedaj’ój’osdlapja Köszönet az áldozatos munkáért Minden esztendő végén, úgy karácsony táján, kellemes, baráti összejövetel színhelyévé változik a fővárosi pedagógusok Fáklya Klubja. Szakszervezetünk elnöksége ilyenkor mond köszönetet azoknak a tisztségviselőknek, társadalmi aktíváknak, akik az adott évben a legtöbbet tették le munkájukkal mozgalmunk közös asztalára, akikre a legjobban számíthatott. Így volt ez az idén is, amikor az ország legkülönbözőbb területein hatvanketten kapták kézhez a találkozóra invitáló meghívót, és szinte valamennyien meg is jelentek a klubban. A kis ünnepséget — mint ez hagyomány — a főtitkár, dr. Voksán József nyitotta meg. Meleg szavakkal üdvözölte a vendégeket, s fejezte ki az elnökség köszönetét áldozatos munkájukért. Megszokott dolognak számít az is, hogy ilyenkor számot ad a legfontosabb mozgalmi eredményekről, amelyeket a társadalmi aktívák lelkes, odaadó tevékenysége nélkül aligha érhetett volna el szakszervezetünk. De nemcsak a számvetést jelentette a beszámoló, hanem egy kicsit a jövőbe pillantást is. Tervekről, elsősorban a kongresszusra készülés legfontosabb teendőiről tájékoztatta az aktívákat a főtitkár, és azokról a feladatokról, amelyek állandó, folyamatos készenléti állapotot kívánnak meg valamenynyiünktől az elkövetkező években is. Az üdvözlő beszéd után került sor a pénzjutalmak átadására, majd a koccintásra, a baráti beszélgetésre. Ezt az alkalmat ragadtuk meg, hogy néhány aktívát megszólaltassunk , szakszervezeti munkájáról. Íme a válaszok! GALGÓCZYNÉ SZALAY ÉVA: Mindössze negyedik éve tanítok a főváros III. kerületében, a Szél utcai Középiskolai Leánykollégiumban nevelőtanárként. De a szakszervezeti munkába már egy év után bekapcsolódtam. Ezt igénynek éreztem, sőt kötelezőnek, hiszen édesapám, aki tanár, évek óta dolgozik szakszervezetünk központi vezetőségében. Meg azután szívesen vagyok fiatal kollégák között, szeretek vitatkozni, beszélgetni, keresni az útját, hogyan gyarsíthatnám még jobban tudásomat a gyerekekért; ez vezetett engem a központi apparátus kulturális osztályához. Itt kaptam meg örömmel végzett feladatomat: a fővárosi pedagógus klubok munkáját, életét vizsgálom; mire lenne szükségük, miben segíthetné őket a mozgalom." Jövőre már a vidéki klubok egy része is hozzám tartozik. HEGEDŰS DEZSŐ: Mint a nyíregyházi járás szakszervezeti titkára, immár harminc esztendeje vagyok a posztomon. Szeretem ezt a munkát, s személyes örömöm, ha a háromezer szakszervezeti tag bármelyiken is sikerül segítenem. Persze szb-titkár kollégáim közül többen tréfálkoznak velem: „Könnyű neked — mondják — három évtizede vagy szülőfalud, Ibrány gimnáziumának igazgatója is, s az általad formált, jól dolgozó testület lehetővé teszi, hogy szabad perceidet a mozgalomnak szentelhesd.” Mit mondhatok erre? Igazuk van, már ami a kollégáim jó munkáját illeti. Valóban sokat köszönhetek nekik azért, hogy mozgalmi feladataimat is nyugodt körülmények között végezhetem. RAISZ IVÁN: A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem kazincbarcikai főiskolai karán vagyok szb-titkár 1975 óta. Civilben: adjunktus a kémiai tanszéken, és aspiráns Moszkvában. Ezt csupán azért említettem, hogy érzékeltessem, bizony eléggé kevés a szabad időm. Persze, több tisztségviselő kollégám is hasonló cipőben jár, mint ahogy a 180 fős szakszervezeti tagságunkból is sokan. Talán ez is egyik oka annak, hogy intézményünkben mi már a gyakorlatban korábban alkalmaztuk az új, hatékonyabb mozgalmi szervezeti formát, létrehoztuk a bizalmiak testületét. Minden hónap elsőkeddjén tartottunk bizottsági ülést, s az itt megfogalmazottakat egy héttel később javaslat formájában a 16 fős bizalmi testület elé terjesztettük. Egyébként ezeken az üléseken rendre beszámoltattuk a bizalmiakat is. Tapasztalataink szerint, ez bevált forma. KOVÁSZNAY REZSŐ: A nyugdíjas tagozat munkáját segítem négy esztendeje, azóta, hogy hivatalosan átadtam munkám stafétabotját a fiatalabbaknak. Hivatalosan, mert hiszen mint magyar—francia tanár most is tanítok régi iskolámban, a II. Rákóczi Ferenc Közgazdasági Szakközépiskolában, amelynek korábban az igazgatója voltam. A nyugdíjasok körében azért dolgozom, hogy az idősek tapasztalatai ne menjenek veszendőbe. Sajnos, ma még sok helyütt nemzeti értékeket hajítanak el az „öregek” tudásának mellőzésével. Én nem tudom elválasztani magamban a tanítást és a mozgalmi munkát. Egész életemben — mind az iskolában, mind a szakszervezet központi apparátusában dolgozva — együtt végeztem a kettőt. És még ma is úgy érzem, hogy képes vagyok a megújulásra,tudok újat adni túl a hatvanon is. 1 gy. sz. é. Helyi tapasztalat és országos tanulság Vajon hogyan valósult meg az orosházi járásban az Oktatási Minisztérium és a Pedagógusok Szakszervezete közös állásfoglalása a pedagógusok munkaköri kötelezettségeiről és a munkamozgalmakban való részvételéről? Erre a kérdésre keresett választ szakszervezetünk Békés megyei bizottsága azon az ülésen, amelyet munkaterve értelmében nem a megyeszékhelyen, hanem Orosházán tartott meg. A járási bizottság beszámolójából kiderült, hogy a több mint ötszáz szakszervezeti tag nagy várakozással fogadta a közös állásfoglalást és nem utolsósorban a nevelők kötelező feladatainak egyértelmű meghatározását. Az ülésen egyúttal számos gátló körülményről is szó esett. Az új dokumentumok megvalósításához olyannyira nélkülözhetetlen szemléltető eszközök és tankönyvek nem mindig érkeztek meg időben, s még mindig nem mindenütt megnyugtató a válasz az önképzés, a továbbképzés hogyanjára sem. A kollégák a nemegyszer túlságosan elméleti jellegű előadások helyett gyakorlatiasabb, bemutató foglalkozásokkal egybekötött továbbképzési formákat várnak. A résztvevők megállapították: az illetékesek hozzáfogtak ahhoz, hogy a pedagógusokat mentesítsék a munkaköri kötelezettségeik közé nem sorolható feladatoktól. Ennek ellenére ma még a községekben az iskolán kívüli társadalmi munka nagy része a pedagógusok vállára nehezedik. Az iskolákban érvényesül az a törekvés, hogy a kollégák arányosan részesüljenek a díjazott és a társadalmi munkában ellátott tevékenységekből. A járási bizottság megígérte beszámolójában, hogy továbbra is folyamatosan figyelemmel kíséri a munkaköri kötelezettségekről szóló állásfoglalás gyakorlati hatását és végrehajtását. A munkamozgalmakkal kapcsolatos beszámoló meghallgatása után a megyei bizottság úgy döntött, hogy csak a központi irányelveknek megfelelő munkamozgalmakat segíti. sz. d. A jó szándék csődje Üldöz a szólás: a pokol fele ve■ elő út jó szándékkal van kikövezve. A minap ugyanis az egyik adéki nevelőotthonban azzal föladtak, hogy olvasták a legutóbbi írásomat, de az ő jó szándékuk ■ története nem akármilyen tanultak belőle egy életre, így hát — mások okulására is — közreadóm. A jó ,szándéktól indíttatva nem csinált, nagy ügyet a gyerekeket bírván bántalmazó tanár tetteiből az intézet igazgatója. Arra gondolt, hogy a gyakori beszélgeések, a kollégák alkalmankénti megjegyzései majdmegteszik futásukat. Nem tették, a helyzet egyre romlott, s hétről hétre pállt a nevelőtestület bizakodó kedve, az igazgató pedig máris A V faimirtat elílrtdulják meg a dühét fékezni képtelen ta flórtól. Meditálásra nem sok ideje maradt, ugyanis megjelentek a szakfelügyelők az iskolában. Kezdetben nem történt baj. A jól tanító, ámde hirtelen haragú pedagógus soha nem látott nyugalommal sétált a folyosón, az udvaron. Méla közönnyel szemlélte az egymásba kapaszkodó gyerekeket, észre sem vette, hogy a tízórai maradékát a szemétgyűjtő mellé dobják a viháncolók, nyugodtan pihentette fejét a tanári asztalon, miközben az osztály zsongott, mint a méhkas. Még az óra végét jelző csengőszóra is figyelmeztetni kellett. Ügy rémlett, álmos, fáradt, kimerült. Sebaj,csak ne üssön meg gyereket, amíg itt vannak a szakfelügyelők, gondolták a kollégák. A baj a szakfelügyelői látogatás utolsó napján történt, szinte a huszonnegyedik órában. Ezen a napon elfogyott az említett tanár nyugalma. Észrevették azt már reggel, amikor a tanáriban öszszeröffent az ő székére telepedett kollégával. Később, amikor a látogatók megjelentek az óráján, ott olyan rend és fegyelem fogadta őket, amilyent csak ritkán látnak. Keményen, katonásan pattogtak a szavak. ..Kezet hátra, egy pisszenést, se halljak. Ha még egyszer kérdés nélkül megszólalsz, kihajítlak." A látogatók feszengtek, majd amikor az egyik, kétszer is megbüntetett gyerek újból kérdezett valamit a társától, a pedagógus magához hívta és nyakon cserdítette. A tanítási órát fegyelmi tárgyalás követte. Valóban kínossá akkor vált az ügy, amikor a fegyelmi tárgyaláson a szakfelügyelő megkérdezte a tanárt: a látogatás többi napjain miért volt egészen más ember. Kiderült: egyik kollégája — félve szokásos viselkedésétől —, jó szándékból nyugtatokkal látta el a hirtelen haragú, könnyen lobbanó tanártársát. Ő be is szedte a szokatlan és erős gyógyszert, azért volt olyan jámbor. Ámde az utolsó napra már egy sem maradt a fálakban. (novak) Gonda Zoltán: Kisfiú anyókával