Pedagógusok Lapja, 1981 (37. évfolyam, 1-24. szám)

1981-01-15 / 1-2. szám

Meglátni és megőrizni Három évvel ezelőtt fotózásra buzdító cikket közöltünk lapunk­ban. írója abból a meggondolás­ból indult ki, hogy oktatásunk megújhodása ma már­ nélkülöz­hetetlenné teszi a képi szemlélte­tő eszközöket, amelyek „beszer­zéséhez” a legtöbb segítséget a fényképezés nyújtja. Emellett a fotózás a gyermekek vizuális kul­túráját, esztétikai érzékenységét is kiválóan fejleszti, nem is szól­va a szabad idő eltöltésének hasznos, szép módjáról. A felhí­vás eredményeként az Ofotért Vállalat, a Magyar Pedagógiai Társaság, valamint a Magyar Út­törők Országos Szövetsége akció­ba lépett, pályázatot hirdetett meg diák-fotószakkörök számára. És nem akármilyen pályázatot. A meghirdetők csak olyan képe­ket fogadtak el, amelyeket a ta­nulók maguk fényképeztek, hív­tak elő, s nagyítottak. Számos pá­lyamű érkezett be. Az akció si­kere azonban nemcsak ezen mér­hető le, hanem a lapunkhoz érke­zett több levélen is. „Szeretnénk fotószakkört vezetni, fényképezni, de nem­ tudjuk hová, kihez kell fordulni segítségért” —írták a pedagógusok. Furcsamód néhány levélből viszont ellenérzést lehe­tett kiolvasni, ug£an minek a ne­velőkét és a gyerekeket még a fotózással is megterhelni... A két végletes véleményből nemcsak a meghirdetők, hanem szakszervezetünk is levonta a ta­nulságot: segíteni kell — érdeklő­dést felkelteni. Az eredmény pe­dig az Ofotért és a Pedagógusok Szakszervezetének együttműködé­se. Decemberben, a vállalat As­­bóth utcai bemutatótermében ke­rült sor a közös munka első ün­nepélyes megnyilvánulására. Szi­lágyi János, az Ofotért vezérigaz­gatója, szakszervezetünk képvise­lői — dr. Sárdi Lajos titkár, dr. Sár Lászlóné, a kulturális osztály politikai munkatársa —, valamint több meghívott vendég jelenlété­ben ismertette a vállalat törekvé­sét. Korábbi, alkalmi kezdeménye­zések után hosszú távú tevékeny­ségbe kezdtek — hangoztatta a vezérigazgató. Tervszerű munká­val szeretnék elérni, a pedagó­gusokkal együttműködve, hogy a gyermek észrevegye maga körül a szépet, az igazi értékét, és mind­ezt fotózással meg is örökítse. A fényképezés mestersége nem ördöngösség, technikáját hamar­ el lehet sajátítani. A vezérigaz­gató ígérete szerint a vállalat minden segítséget megad ahhoz, hogy az országban egyre több fo­tószakkör alakulhasson. Az Ófo­­tért többi­ között vállalja, hogy felkészíti a pedagógusokat a szak­körök vezetésére, kezdőket és ha­ladókat egyaránt. Azoknak a ne­velőknek pedig, akik a központi felkészítésen nem tudnak részt venni, 1981 őszén diasort jelentet meg, amelyet díjmentesen köl­csön ad az igénylőknek. Terveik között szerepel országos­ fotópá­lyázat meghirdetése, és lehetősé­get teremtenek arra, hogy az Ofotért bemutatótermében mind a pedagógus, mind a diák fotó­sok bemutatkozhassanak. A ve­zérigazgató végezetül nemes gesz­tussal pecsételte meg az együtt­működést: huszonöt budapesti, il­letve vidéki iskolának ajánlott fel teljes fotófelszerelést — ajándék­képpen. Dr. Sárdi Lajos, központi veze­tőségünk titkára válaszában meg­köszönte az Ofotért vezetőinek áldozatkészségét, vállalkozó ked­vét. A megajándékozott iskolák — mondotta —, olyan kulturális intézmények is egyben, amelyek bizonyára a fotózás leglelkesebb népszerűsítői lesznek. Ezután ösz­­szefoglalta szakszervezetünk ja­vaslatait. A Pedagógusok Szak­­szervezete vállalja, hogy felméri az országban működő fotószakkö­röket — mind a tanulók, mind a pedagógusok körében —, hol, mi­lyen szinten sajátították el a fényképezést, s hol, milyen segít­ségre van szükség. Továbbá: az alap, illetve a továbbképző tan­folyamok szervezési teendőit el­látja, és élő kapcsolatot alakít ki a szakkörök, a pedagógus szak­­körvezetők és az Ofotért Vállalat vezetői között. gy. sz. é. 2 Perlióf BDi lapja Tanfolyam a tisztségviselőknek Hagyomány, hogy a téli szünet közepén rendezi meg szakszerve­zetünk szervezési és káderosz­­tálya a megyei tisztségviselők tanfolyamát, így történt most is. A december 29-én, és 30-án, a Fáklya Klubban lezajlott tanács­kozásnak, melyen mintegy három­százan vettek részt, nyomatékot­ adott az a tény, hogy szakszerve­zetünk XI. kongresszusát követte. Az első napon, dr. Voksán Jó­zsef főtitkár megnyitója után, dr. Kerkenes Ernő, a Művelődési Mi­nisztérium főosztályvezetője, m­ű­­velődéspolitikánk időszerű kérdé­seiről, és a közoktatás távlati fej­lesztéséről tartott előadást. Ezt követte dr. Csehák Juditnak, a SZOT titkárának tájékoztatása a szakszervezetek előtt álló legfonto­sabb feladatokról. Másnap, a ré­­szortfeladatoknak megfelelően, ki­lenc csoportban, konzultációkkal folytatódott, illetve fejeződött be a tanfolyam. Mind az előadók, mind a fel­szólalók szorosan kapcsolódtak megnyilatkozásaikban kongresz­­szusunk határozataihoz, valamint az­ egyetemes szakszervezeti moz­galom célkitűzéseihez. lit A gyermekeik képességei A TANÉVNYITÓ UTASÍTÁS szerint a tavaszi nevelési érteke­zle­­teken mindenütt a tanulók képességeiről, azok fejlesztéséről, a tehet­ségek felkarolásáról, segítéséről kell a testületeknek tanácskozniuk. Nem lehet azonban képességekről beszélni annak az igazgató kér­désnek a megválaszolása nélkül,, hogy bizonyos feladat miért könnyű az egyik és nehéz a másik embernek. Az egyik eredményesen, gyor­san megoldja azt, amibe a másiknak hosszabb próbálkozások után beletörik a bicskája. Kosztolányi szép szavai szerint minden ember egyedüli példány. Érvényes ez a képességeikre is: hasonlók akadnak köztük­, két teljesen azonos talán soha. A titok egyik kulcsát a képességek fejlődésének ütemében, fejlesz­tésében, meglétében vagy hiányában találhatjuk meg. Képességeken ugyanis egy adott feladat viszonylag gyors és eredményes megoldásá­hoz szükséges pszichológiai és szociális feltételek birtoklását értjük. Erről kell tehát gondoskodnunk, s ennek hogyanjáról kell egymással szót váltanunk. Mégpedig azzal a szándékkal, hogy az iskolában elérhető nevelési, képzési céljainkhoz szükséges alapvető képessége­ket minden egyes gyermekben kialakíthassuk. A KÉPESSÉGEK FEJLESZTÉSÉBEN természetesen nagy szerepet játszanak az öröklött idegrendszeri, szervi, alkati adottságok is. Ezekről azonban már régen kiderült, hogy jelentőségüket túlbecsül­tük. Példaként gyakran említettük, de nem hittünk komolyan abban, h­ogy a dadogó Démoszthenész is híres szónokká lehet. Hallgattunk arról, hogy kiemelkedő személyiségek sorsa, kiváló pedagógusok eredményei egyaránt bizonyítják: az adottságok megkönnyítik ugyan a képességek fejlesztését, de nem determinálják azokat. Persze mindebből senki se vonhatja le azt a következtetést, hogy egy botfü­lűből operaénekest faraghatunk, egy kis gömböcből pedig világhírű balerinát nevelhetünk. A színttévesztőt se ültessük az autóbusz volán­ja mellé, mert ezzel tudatosan idézünk elő balesetveszélyt. A teknőst csak a fejtörőkben szólíthatjuk futóversenyre Akhilleusszal. Mindezt azért kellett szóvá tenni, mert a gyerekek képességeivel kapcsolatban igen sokan végletekben gondolkodnak: vagy nem hisz­nek a képességeket kibontakoztató nevelőmunkában, vagy minden­hatónak tekintik azt. Ennek csak az egyik, de szemléletes példája, amikor elképzelhetetlennek tartjuk, hogy egy viszonylag gyenge fizi­kummal rendelkező gyerek egyéb képességei­­révén — esetleg csupán a helyzet gyorsabb felismerésével —, nem végezhet eredményesebb fizikai munkát egy izomkolosszusnál. De említhetem azt a makacs törekvést is, hogy egy-egy képesség kibontakoztatását nemegyszer egyetlen tantárgy ketrecébe szeretnénk zárni. Mintha a logikus gon­dolkodás fejlesztésére például csak a matematikában lenne szükség. Igaz ez a kapcsolatteremtő képességre vagy az önuralomra, az önfe­gyelemre is. A PROBLÉMÁT más oldalról közelítve:­lehet, hogy egy-egy tanít­ványból jelentős erőfeszítések árán sem lesz kiváló tudós, világhírű muzsikus, de ha az iskola komolyan veszi az alapvető képességek kibontakoztatásának feladatát, olyan útravalót ad mindenkinek mellyel ki-ki könnyebben boldogulhat egy olyan társadalomban, mely az élet minden területén célként tű­zte ki egyebek közt az alko­tó gondolkodás, a gyors helyzetfelismerés, és­ alkalmazkodás, — hogy csak a legjelentősebbeket említsem — követelményének teljesítését. Az alapvető képességek fejlesztése tehát sohasem lehet egyetlen tantárgy feladata, hanem mindig az egész nevelőtestületé. Mégis, hányszor teremtünk előnyös helyzetet az általánosan képző iskolák­ban azoknak a gyerekeknek, akiknek képességeik szaktárgyakhoz „kötődnek”, és hátrányos helyzetet azok számára, akik szaktárgyakon .,kívüli”, gyakran fontosabb képességekkel rendelkeznek. Tapasztal­juk, hogy sokan ..milyen könnyen lemondanak egy-egy tanulóról, bár lehet, csak a kellő erőfeszítés és a gyakorlás hiánya miatt nem ér el megfelelő eredményt egy-egy tárgyból. Feladataink megoldása, a képességek fejlesztése tehát csak ott lehet eredményes, ahol a pedagógusok felismerik: nekik teljes embereket kell nevelniük, s ehhez a saját tantárgyuk csupán eszköz a kezük­ben. Lényeges, hogy neveljünk jó irodalmárokat, matematikusokat, ám jó szakmunkássá sem válhat az, akinek keserves kínszenvedés az összefüggések feltárása, a lényeg megragadása. Mindennek a felisme­rése és az ezt követő, mindenkire egyformán figyelmet fordító nevelő­­munka elősegíti, hogy a gondjainkra bízott fiatalok tantárgyunkból is elfogadható eredményeket érjenek el. Mindez persze feltételezi, hogy elismerjük és megbecsüljük azokat is, akik jó szakmunkások, kiváló sportolók szeretnének lenni, s nem­ szándékuk, hogy irodal­márként vagy fizikusként érvényesüljenek az életben. Dr. Kerékgyártó Imre Töprengés a „társadalmi" munkáról MINDEN TÁRSADALMI MUN­KA — társadalmi munka-e? Ez a kérdés motoszkál bennem a­­nép­szerű Ifjúsági Magazin egyik no­vemberi riportja nyomán, amely a nemesnádudvari építőtábor munkáját ismertette. Szó van benne arról, hogy a tanulók a norma negyedét-harmadát telje­sítették, s fegyelmivel kellett ha­zazavarni minden nyolcadik diá­kot. A fiatalok általában is ked­vetlenek voltak, jó részükből azonban még az elemi munka­kedv is hiányzott. Miért vittek a szervezők ilyen diákokat is ma­gukkal? „Csak így volt meg a ke­ret — mondja a KISZ-titkár. — Ha pedig nem töltjük ki a kere­tet, akkor rögtön leszólnak a ke­rületi KISZ-bizot­tságról: hát mi van, a gimnázium már megint nem mozgósít?” A cikkből az is kiderül, hogy az állami gazdaság vezetői kétértel­műen viselkedtek. Egyrészt hatá­rozottan követelték, hogy büntes­sék meg a lógósokat, másrészt fölajánlották a hazaküldött diá­koknak, maradjanak ott pénzért dolgozni. Sőt, szállásukat is az építőtábor területén akarták ki­jelölni. Csoda-e — kérdi az új­ságíró —, hogy a diákok kinevet­ték őket is, a tanárokat is? — Az ügy fölött azóta mindenki napirendre tért. A KISZ-bizott­­ság azt fontolgatta a riport ide­jén, vigyék-e ezeket a gimnazis­tákat 1981-ben építőtáborba. Az újságíró így foglal állást: „Azt­ kellene megvizsgálni, hogy a pa­pírforma-mozgósításnak, a muta­tók számszerű, de öncélú teljesí­tésének milyen nemkívánatos kö­vetkezményei vannak, és hogyan lehetne ellensúlyozni őket.” HOGYAN? Talán úgy, hogy ezt a társadalmi jelenséget ideológiai létéről gazdasági talpára állítjuk. A Magyar Értelmező Szótár, a társadalmi munkát úgy határoz­za meg, hogy az „díjtalanul és önként vállalt, közérdekű mun­ka". És megkülönbözteti tőle „a társadalmilag szükséges munkát”, ami nem más, mint „az a munka­­mennyiség, ami valamely termék létrehozásához szükséges ...” E meghatározások értelmében Nádudvaron nem végeztek társa­dalmi munkát. Itt fizettek, de ke­veset, és­­ azt a keveset,­ is java­részt rábeszéléssel, esetleg erköl­csi kényszerrel odaterelt fiata­loknak. A gazdaság merőben munkaerőként kezelte a gyereke­ket, mint az világosan kiderült a táborvezetőség által hazazavart fiataloknak tett előnyös ajánla­tukból. A gazdaság nyilván mun­kaerőhiánnyal küzdött. Tudja ezt a riporter is, mert megírja, hogy a magyar diákokkal együtt dol­gozó külföldi fiatalok magasan túlteljesítették a normát, s így a tábor összteljesítménye mégis­­csak elérte a száz százalékot. „A gazdaság, ha nem járt is jól, de legalább megtalálta a számítá­sát” — vélekedik az újságíró. Naiv vagy jóhiszeműen lelkes pedagógustársaim kedvéért jegy­zem meg, hogy ebben az ügyben társadalmi szempontból éppen ez a munkaadói magatartás a jel­lemző. A gazdaságok megtervezik maguknak az évi olcsó diákmun­kaerőt. Számítanak rá, és idege­sek, ha kevesebb hasznot húz­­­nak belőle a tervezettnél. Ami Nádudvaron történt, az a társa­dalmilag szükséges munka, de nem a társadalmi munka iskola­példája. Amikor tavaly ősszel kormány­­határozatot hoztak, hogy a gaz­daságok fogadják tisztességesen a diákmunkásaikat, erre a döntés­re az illetékeseknek jó okuk volt. Az­ előkészítő vizsgálatok ugyan­is nemcsak példamutató vagy legalább kielégítő megoldásokra mutattak rá, hanem vastag tör­vénysértésekre is. Ilyeneket elég sok helyen elkövettek ahhoz, hogy az állami vezetés jobban a gazdaságok körmére nézzen, és enyhítse a diákok kiszolgáltatott­ságát. Azon az­ alapon, hogy ha már munkaerőhiány van, és sok millió forint értékű áru veszne kárba a fiatalok munkája nélkül, legalább ne kerüljenek a diák­munkások rosszabb körülmények közé, mint a felnőtt munkaválla­lók. ENGEM ARRÓL GYŐZ MEG a nemesnádudvari eset, hogy az építőtáborok gazdasági alapmo­tivációja és az erkölcsi arculat, amit a nyári munkák szervezői a táboroknak és a diákoknak mu­­­­tatnak — ellentmond egymásnak. A látszat és a valóság csapdája gyakran és elsősorban a pedagó­gusokat hozza megalázó helyzetbe. A tábor legnépszerűtlenebb embe­re az a gimnáziumi igazgatóhe­lyettes lett, aki — a cikk sze­rint — a táborozást megelőző vi­­zitúrán még a szőrösszívű vagá­nyokat is megnyerte magának. Nemesnádudvaron viszont már „a terrort képviselte”, „hajcsár volt”, „razziá­zott” és „fenyegetőzött”. Ő, akit a diákok közvetlen, mosoly­gós embernek ismernek általában. Miért? — A táborozók felét haza kel­lett volna küldenem — mondja az igazgatóhelyettes. — Nem te­hettem. Az így kialakult kény­szerhelyzetben a tanároknak csak az a szerep maradt, hogy előbb szép szóval, aztán fenyegetéssel próbálják rávenni a társaságot a munkára. Valóban úgy volt, ahogy mondták: itthon mosolyog­tam, ott kemény kegyetlen voltam. Hogyan legyek ilyen kö­­­­lüítmények közt egyszerre humá­nus és eredményes? Hogyan? Ehhez a csapdahely­zethez nekünk, olvasóknak is le­het néhány kérdésünk. Megfo­galmazásukba nemcsak az ilyen „társadalmi munka” hátterének közgazdasági és szociológiai is­merete szól bele, hanem emlé­keink is az igazi társadalmi mun­káról. S bizonyára vannak emlé­keik a fiataloknak is a jól szer­vezett, szép társadalmi vállalko­zásokról. Tehát: meddig lehet olyan körülményeket teremteni, amelyben a tisztességes, közéleti gondolkodású diplomás emberek­nek mumussá, hajcsárrá kell vél­niük? Mikor elemzik végig az il­letékesek az ilyenféle munka­szervezések reális rombolóerejét? HOGYAN LEHET ebben a helyzetben eredményes a pedagó­gus? Úgy, ha az eredményessé­get nemcsak a gazdaság tervmu­tatóján mérik, hanem a neve­lési céljaink megközelítésén is. Ne álcázzuk tehát a fogyatékos­ságokat másnak, mint amik. A különböző termelőegységek ne csak a diákok és a tanárok ön­­­­­tudatára hivatkozzanak, hanem saját erejükből szervezzék úgy a körülményeket, és fizessenek annyit, hogy a fiataloknak le­gyen kedvük szerződést kötni a munkára, és teljesíteni a nor­mát. Vegyék végre tudomásul, hogy a kötelező és a vállalt fel­adat nem egyforma erkölcsi tar­talmat hordoz. A diákok lekesedését pedig ér­téke szerint használjuk fel tár­sadalmi, gazdasági céljainkkal összhangban, mindenekelőtt a közösségi érzést tápláló, erősítő feladatok vállalására. Van éppen elég bölcsőde, óvoda, napközis , és osztályterem, játszótér, sport­pálya, fasor és még ki tudja, mi egyéb. Mindez tág teret ad az önkéntes és ingyenes munkának, amely, persze, mentes minden képmutatástól, erkölcsi kényszer­től és megalázó közösségi hely­zetektől. Csak olyan munkatevé­kenységnek van helye a társa­dalmi munkában, amely méltó a tisztességes, közéleti gondolkodá­sú ember őszinte erőfeszítésére, akár van diplomájuk ezeknek az embereknek, akár nincs... V * Kromtem Gábor | Fridél Lajos: Órán

Next