Pedagógusok Lapja, 1982 (38. évfolyam, 1-24. szám)

1982-01-15 / 1-2. szám

* Cs ingáló pedagógusok érdekében Szakszervezetünk titkársága december közepén baranyai, Pest megyei, valamint budapesti tapasztalatok alapján megtár­gyalta a munkahelyüktől távol lakó, bejáró pedagógusok helyze­tét és megvitatta segítésük le­hetőségeit. Hogy miért éppen er­ről a három területről kért je­lentést a titkárság, arra bizottsá­gaink felmérései válaszolnak: a gazdasági, közigazgatási struktú­ra átalakulása, az iskolát is érin­tő körzetesítések és intézmény­összevonások következményei — például egyre több az ingázó pe­dagógus — itt éreztetik legjob­ban a hatásukat. Az adatok A Baranya megyei bizottság széles körű felmérése kiterjedt mind a 203 óvodára, a 193 álta­lános iskolára és a 32 középfokú intézményre. Az ezekben dolgo­zó hatezer pedagógus közül 667 a bejáró. Az erőteljes, gyors kör­zetesítés miatt egyre több a na­ponta utazni kénytelen nevelő. Jól szemlélteti ezt egyebek kö­zött az a tény, hogy 1971 óta 278 iskola szűnt meg a megyében és csak 94 új létesült. A körzetesítést gyorsította a megye sajátos jel­lege: az aprófalvakban átlagosan alig több, mint ötszázan élnek, ez mégis a megye minden kilen­cedik-tizedik lakosát jelenti. Az országban Baranyában található a legtöbb ilyen kis lélekszámú település. A Pest megyei bizottság mun­katársai ugyancsak minden alsó- és középfokú oktatási intézmény­hez eljuttatták kérdőíveiket. S bár néhány nagy helység óvodá­jából, iskolájából nem küldtek válaszokat, a 332 feldolgozott kérdőív nyomán született elem­zés és értékelés így is hűen tük­rözi a valóságot. Az adatkérők 9393 pedagógusról szereztek in­formációt. Kiderült, kétezrüknek az otthona nem az iskola székhe­lyén van. Ez a magas arány a fő­város közelsége, az agglomerációs övezet hatására alakult ki, hi­szen csak Budapestről 463-an utaznak naponta vidéki munka­helyükre. Ebben a megyében fő­ként azok hagyják el a munka­helyüket, akik a fővárosban lak­nak és előbb-utóbb ott találnak állást is. Pest megyében a fővá­ros közelsége tehát ellentmondá­sosan hat: egyfelől áldást, más­felől csapást jelent. Nem véletlen, hogy a budapesti bizottság a saját értékelése alap­ján — bár a másik oldalról — ugyanerre a következtetésre ju­tott. A gyorsan fejlődő, lélekszám­­ban pedig ugrásszerűen gyarapo­dó főváros semmi mással össze nem hasonlítható életfeltételeivel és gazdag kulturális lehetőségei­vel vonzza a környékbelieket. A több mint 25 ezer óvónő, tanító, általános- és középiskolai tanár közül 804 a bejáró. A bizottság azonban alaposabban tíz kerület­ben tájékozódott. Azokban a bentlakásos és szakoktatási in­tézményekben folytatott vizsgála­tot, amelyekben húsznál több in­gázó pedagógus dolgozik. Az okok nyomában Milyen okok játsszák a legfőbb szerepet az ingázás vállalásában? Az erre válaszoló adatok mind­három bizottság jelentésében szinte teljesen azonosak. Megle­pő, hogy a már említett körzete­sítés, a lakóhelyen megszűnt munkavállalási lehetőség, noha mindenütt utazásra kényszerítő körülmény, nem áll első helyen i­s az indítékok között. Ott áll vi­szont egy ennél nyomósabb ok: a városban lakók, onnan kijárók döntő többsége ragaszkodik kia­lakult, gazdagabb kultúrájú élet­módjához, amelyet akkor sem cserélne föl, ha a munkahelyén letelepedhetne, s jobb körülmé­nyek között lakhatna. Ez azért is érdemel különös figyelmet, mert a felmérések szerint az ingázók többsége városból utazik falura. De a községekből eljárók is erő­sen kötődnek otthonukhoz, fő­ként a középkorúak és az idő­sebbek. Ebben szerepet játszik a lakás, gyakran a jól jövedelmező kert, a gyümölcsös, nemegyszer a megszokás, nem utolsósorban pe­dig a városinál lényegesen nyu­­god­tabb falusi környezet. Az el­vágyódók kivétel nélkül fiatalok vagy olyan pedagógusok, akiknek nem megfelelőek az életkörülmé­nyeik. Kiemelt települések, járási székhelyek, gyorsan fejlődő — város környéki — községek, nagy­községek vonzzák legjobban az ingázókat. Elsősorban azért, mert általában itt létesültek a központi iskolák, amelyek könnyen meg is közelíthetők. De mivel éppen ezeken a helyeken nincs elegen­dő lehetőség a letelepedésre, ezért az utazás kényszer is: magasak az albérleti díjak, nincs szolgálati lakás, ha van, akkor nincs jól karbantartva. A kisebb falvakba kijárókat a községek igyekszenek a területi pótlék, a letelepedési segély, az illetményföld felajánlásával vég­legesen magukhoz kötni. A leg­többször eredménytelenül. Nincs elegendő jelentkező a nehezen megközelíthető, eldugott helyek­re. Mind Baranyában, mind Pest megyében — a fővárosról nem is szólva — megoldatlan a pedagó­gusok letelepítése, helyhez köté­se, amely főként a város környéki helységekben tapasztalható erős fluktuáció miatt kihat a pedagó­giai munkára, zülleszti azt. Ér­demes megjegyezni, hogy az uta­zás vállalásában nagy szerepe van a munkahelyhez való ragasz­kodásnak, a jó testületi légkör­nek, az anyagi és erkölcsi meg­becsülésnek. Ezért a szakszerveze­ti bizottságoknak az is feladatuk, hogy megteremtsék ezeknek a fel­tételeit, segítsék a kialakulásukat. Milyenek a közlekedési lehető­ségek, mennyi időt töltenek uta­zással naponta a bejáró pedagó­gusok? A közlekedés­ i bizottságok tapasztalatai e téren is hasonlóak, bár itt job­ban érvényesülnek a helyi sajá­tosságok. Baranyában például a legtöbben az autóbuszt veszik igénybe vonat híján, míg Pest megyében ez utóbbi áll első he­lyen, a Budapestre utazók viszont a legszívesebben a HÉV-et hasz­nálják. Kedvező, hogy mindenütt a pedagógus döntheti el, mivel kö­zelíti meg a munkahelyét, de csak Pest megyében fizetik meg mindenkinek az utazási költség­kiegészítést. Baranyában és Bu­dapesten több esetben előfordul, hogy az ingázó egy fillért sem kap kiegészítésként. Saját gépko­csijukkal főként az­ok utaznak, akik a megszűnt kisiskolákból járnak be a körzeti iskolába, sok­szor más közlekedési eszközt nem is tudnak igénybe venni. Va­lamennyien sérelmezik, hogy semmiféle utazási térítést nem kapnak, holott éppen ők azok, akik az iskolájuk érdekében hasz­nál­ják az autójukat. A két megyei bizottság jelenté­se szerint a legtöbben harminc­hatvan percet töltenek el napon­ta úton, Pest megyében az ingá­zók egyharmada másfél óránál is többet. Meglepő, hogy a leghosz­­szabb időt a fővárosba utazók töltik járműveken: a megkérde­zettek háromnegyed része egy­másfél óránál, negyedrésze pedig két-három óránál is többet uta­zik. Mégis ők ragaszkodnak a leg­jobban munkahelyükhöz, ezt bi­zonyítja, hogy a hosszú évek óta ingázók többsége közülük való. Figyelembe veszi-e a munka­hely az utazó pedagógusok mun­karendjének kialakulásakor a menetrendet? A tapasztalatok szerint igen, bár előfordul ennek az ellenkezője is. Ahol egy in­tézményen belül több a bejáró, ott nehezebb minden utazóra te­kintettel lenni, és ebből néha összezördülés támad. Mégis az az általános, hogy a tanítás kezdését a menetrendhez igazítják, vagy pedig nincs első órája annak, akit köt a menetidő. Milyen körülmények között él­nek az ingázó pedagógusok, mi­lyen családi háttér segíti elvisel­niük a napi utazás fáradalmait? A tapasztalatok abban megegyez­nek, hogy többnyire azok a fia­talok, egyedülállók vállalják az ingázást, akiknek megoldatlan még a lakáshelyzetük, az albérlet túl drága a kezdő fizetésükhöz, s reménykednek a letelepedésben. A családosok közül — ezek túl­nyomó többsége saját otthonnal rendelkezik — elsősorban azok utaznak, akiknek gyermekei már felnőttek, így is szép számmal vannak kisgyermekes fiatalok, akiknek az élete az utazás miatt állandó rohanás. Kedvező jelen­ség viszont, hogy nincs gond se­hol a gyermekeik bölcsődei, óvo­dai elhelyezésével. Pest megyében várnak a leg­többen lakásra, ugyanakkor a Budapestre­­ bejárók zömének rendezett a lakáshelyzete. A több­ség jobb körülmények között él, mint fővárosi kollégái. Mindezek­kel együtt túl sok időt vesz el tőlük az utazás, nem is igen tud­nak bekapcsolódni iskolájuk és a környék kulturális életébe. Akik viszont így is vállalják a több­letmunkákat, azok jóval nagyobb terhet vesznek a vállukra, mint a helyben lakók. Néhány tennivaló Noha a bejárók többsége — mint azt mindhárom bizottság megállapította — elégedett a kö­rülményeivel, azon nem is kíván módosítani, mert az utazás élet­módjává vált, bőven akad tenni­való azok érdekében, akiknek nincs önálló lakásuk, az intéz­ményüktől messze laknak, az utazásuk bonyolult és hosszadal­mas.­­ Nem véletlenül jutott hasonló álláspontra a tennivalók, a fel­adatok tervezésekor a három bi­zottság. Első helyen a lakáshely­zet javítása áll: a szolgálati laká­sok, férőhelyek létesítésének, fel­újításának a sürgetése és a lete­lepítés, különféle kedvezmények­kel. Baranyában a közlekedést kell javítani az ötnapos munka­hét, bevezetése miatt. A budapes­­tiek azt kezdeményezik, hogy a főhatóságok vizsgálják meg, kik azok, akik utazási hozzájárulásra jogosultak, ne fordulhasson elő a jövőben, hogy valaki ne kapja meg az őt megillető kedvezményt. A Pest megyeiek ezzel zárták javaslataikat: indokolt esetben fizessenek albérleti hozzájárulást, a saját gépkocsijukon közlekedők­nek pedig átalányt. Gyarmati Szabó Éva Újévi jókívánság írta: dr. V­aksán József AZ IDEI naptárfordító szilveszternek volt egy sajátos vonása. Úgy köszöntöttük az új esztendőt, hogy egy kissé — kimondva vagy ki­mondatlanul — marasztottuk a régit. A békét, a biztonságot, mind­azt, amit már elértünk, a szorgalom, az előrelátás, a közös erőfeszí­tés eredményeit. Nem hiszem, hogy ez a szándék ártott volna a jókívánságok őszin­teségének. Megfér ez a még jobbra törekvéssel, hiszen azt bizonyítja, hogy ami velünk történik, az egyéni sorssá alakult mindegyikünk életében. S ki vethetné a szemünkre, ha ilyenkor, az új év küszö­bén a régi naptárral együtt nem akarjuk megőrizni a régi gondokat, a bosszantó hibákat, a nemtörődömséget, ha olyannak szeretnénk látni a világot, amelyben nem kell félnünk a holnaptól? Az a biztató, hogy ez nemcsak ennek a kis országnak a törekvése. Sokáig emlékezetes marad számomra a pedagógusok budapesti vi­lágtalálkozója egyik résztvevőjének a felszólalása. Elmondotta, hogy tele van aggodalommal, mert a nemzetközi életet sötétebbnél söté­­tebb felhők árnyékolják be. Mégsem szabad úgy élnünk — foly­tatta —, hogy a mindent elpusztító vihart elkerülhetetlennek tekint­sük. A mind drágább fegyverkezés egyre többeket ébreszt rá arra, hogy érdemesebb a józan, embert szolgáló célokért küzdeni. NEM TUDOM, hogy hazájába visszatérve, hány hasonlóan gondol­kodóval találkozott — hisz nem szocialista országból érkezett —, s hányan vannak ott, akik ugyanígy vélekednek. Reméljük, nem ke­vesen. Egy bizonyos, ezen a tavalyi, szokatlanul népes találkozón küzdelmükhöz jó társakra lelt a világ négy tájáról érkezett szakszer­vezeti küldöttek között. S ez így természetes, hisz a pedagógusok — éljenek bármely földrészen, és küszködjenek bármekkora gonddal — olyan, jövőt szolgáló hivatást választottak, melynek eleget tenni csak nyugodt lelkiismerettel lehet. Hogy mikor nyugodt a mi lelkiismere­tünk? Válaszként hadd idézzem ismét a találkozó egyik résztvevő­jét: „Minden erőnkkel ma azért kell harcolnunk, hogy mindenütt többet áldozzanak az embert szolgáló kulturális értékek megőrzésére, továbbadására, gazdagítására, mint az embert pusztító fegyverek számának a gyarapítására.” Jó érzés, hogy mi már régen é­s nem társak nélkül — ezt az utat választottuk, és a sok-sok, köztük a nem magunk okozta gondunk ellenére is tovább szeretnénk haladni ezen az úton. Szinte felsorolni is lehetetlen mindazt, amit már elértünk, de azt is, ami még ránk vár. Van teendőnk bőven, nemcsak az új esztendőre, hanem az azt követőkre is. Mert még mindig kevés nálunk a kórház, a lakás, az iskola, a színház, a sportpálya, s szeretnénk, ha többen tudnának ér­telmesen, szépen élni, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az országos feladatok ugyanis azonnal megszámlálhatatlan tennivalókká lesznek, ha ki-ki a sajátjára is gondol. Természetesen ostobaság lenne azt hinni, hogy ezekért már min­denki erejét megfeszítve dolgozik. Szerencsére azonban egyre töb­ben vannak olyanok, akik először önmaguktól kérik számon, hogy mit tettek, s csak ezután azt, hogy értük mi történt. Ezért volt szá­munkra az elmúlt esztendő jelképesen szép ünnepe a soproni új pe­dagógusüdülő átadásának napja. Igazán emlékezetessé az tette, hogy ennek az épületnek minden egyes tégláját a közösségért vállalt áldozatkészség teremtette elő. Az új esztendőben ránk váró tennivalók közül elsőként már csak ezért is azt emelem ki, hogy napról napra egyre többeket vonjunk be közös törekvéseinkbe, mind nyíltabbá téve az eszmecserét arról, amit elérni szeretnénk. A saját feladataikat tisztán látó és a közösség ér­dekében fáradni kész kollégáink segítsége nélkül ugyanis minden törekvésünk hiábavaló, márpedig nem kevésre vállalkoztunk, meg­annyi olyanra, amit csak közösen tudunk teljesíteni. Tovább menve: szeretnénk elősegíteni, hogy levegyék a pedagógu­sok válláról azokat a terheket, amelyek a végig nem gondolt, felté­telek nélkül bevezetett intézkedések miatt keletkeztek. Változatlanul nyugtalanít bennünket, hogy az egymást követő változások okozta fe­szültségeket még mindig sok helyütt csupán formális vitákkal kíván­ják csökkenteni. Az ötnapos munkahét bevezetését úgy akarjuk a mozgalom eszközeivel támogatni, hogy az valóban a pihenést, a ki­­kapcsolódást szolgálja. Hozzá kell járulnunk, hogy a pedagógus­mesterségre mindenütt jobban készítsék fel a fiatalokat, hogy a pá­lya sok-sok akadályával küzdő kollégák bizton haladjanak előre, és az idősek, a nyugdíjasok sehol ne maradjanak­­magukra. DE HADD NE SOROLJAM tovább tennivalóinkat, hiszen csak megismételném a legutóbbi kongresszusunk határozatait. Úgy gon­dolom, felesleges lenne, hiszen azok nem csupán erre az esztendőre szólnak, s nem feladatunk, hogy máról holnapra „váltsuk meg a vi­lágot”. Óvni is szeretnénk mindenkit attól, hogy ezt tegye. Aki ered­ményt akar elérni, annak okos előrelátással gondolnia kell a felté­telekre és a várható feszültségekre, és mindig fel kell mérnie, mire telik az erejéből ma, és mire vállalkozhat csak holnap. Erre viszont senki sem képes egyedül. Gondolkodjunk közösen, értsük egymást és cselekedjünk együtt —­ ez az én újévi jókívánságom.

Next