Pedagógusok Lapja, 1982 (38. évfolyam, 1-24. szám)
1982-01-15 / 1-2. szám
* Cs ingáló pedagógusok érdekében Szakszervezetünk titkársága december közepén baranyai, Pest megyei, valamint budapesti tapasztalatok alapján megtárgyalta a munkahelyüktől távol lakó, bejáró pedagógusok helyzetét és megvitatta segítésük lehetőségeit. Hogy miért éppen erről a három területről kért jelentést a titkárság, arra bizottságaink felmérései válaszolnak: a gazdasági, közigazgatási struktúra átalakulása, az iskolát is érintő körzetesítések és intézményösszevonások következményei — például egyre több az ingázó pedagógus — itt éreztetik legjobban a hatásukat. Az adatok A Baranya megyei bizottság széles körű felmérése kiterjedt mind a 203 óvodára, a 193 általános iskolára és a 32 középfokú intézményre. Az ezekben dolgozó hatezer pedagógus közül 667 a bejáró. Az erőteljes, gyors körzetesítés miatt egyre több a naponta utazni kénytelen nevelő. Jól szemlélteti ezt egyebek között az a tény, hogy 1971 óta 278 iskola szűnt meg a megyében és csak 94 új létesült. A körzetesítést gyorsította a megye sajátos jellege: az aprófalvakban átlagosan alig több, mint ötszázan élnek, ez mégis a megye minden kilencedik-tizedik lakosát jelenti. Az országban Baranyában található a legtöbb ilyen kis lélekszámú település. A Pest megyei bizottság munkatársai ugyancsak minden alsó- és középfokú oktatási intézményhez eljuttatták kérdőíveiket. S bár néhány nagy helység óvodájából, iskolájából nem küldtek válaszokat, a 332 feldolgozott kérdőív nyomán született elemzés és értékelés így is hűen tükrözi a valóságot. Az adatkérők 9393 pedagógusról szereztek információt. Kiderült, kétezrüknek az otthona nem az iskola székhelyén van. Ez a magas arány a főváros közelsége, az agglomerációs övezet hatására alakult ki, hiszen csak Budapestről 463-an utaznak naponta vidéki munkahelyükre. Ebben a megyében főként azok hagyják el a munkahelyüket, akik a fővárosban laknak és előbb-utóbb ott találnak állást is. Pest megyében a főváros közelsége tehát ellentmondásosan hat: egyfelől áldást, másfelől csapást jelent. Nem véletlen, hogy a budapesti bizottság a saját értékelése alapján — bár a másik oldalról — ugyanerre a következtetésre jutott. A gyorsan fejlődő, lélekszámban pedig ugrásszerűen gyarapodó főváros semmi mással össze nem hasonlítható életfeltételeivel és gazdag kulturális lehetőségeivel vonzza a környékbelieket. A több mint 25 ezer óvónő, tanító, általános- és középiskolai tanár közül 804 a bejáró. A bizottság azonban alaposabban tíz kerületben tájékozódott. Azokban a bentlakásos és szakoktatási intézményekben folytatott vizsgálatot, amelyekben húsznál több ingázó pedagógus dolgozik. Az okok nyomában Milyen okok játsszák a legfőbb szerepet az ingázás vállalásában? Az erre válaszoló adatok mindhárom bizottság jelentésében szinte teljesen azonosak. Meglepő, hogy a már említett körzetesítés, a lakóhelyen megszűnt munkavállalási lehetőség, noha mindenütt utazásra kényszerítő körülmény, nem áll első helyen is az indítékok között. Ott áll viszont egy ennél nyomósabb ok: a városban lakók, onnan kijárók döntő többsége ragaszkodik kialakult, gazdagabb kultúrájú életmódjához, amelyet akkor sem cserélne föl, ha a munkahelyén letelepedhetne, s jobb körülmények között lakhatna. Ez azért is érdemel különös figyelmet, mert a felmérések szerint az ingázók többsége városból utazik falura. De a községekből eljárók is erősen kötődnek otthonukhoz, főként a középkorúak és az idősebbek. Ebben szerepet játszik a lakás, gyakran a jól jövedelmező kert, a gyümölcsös, nemegyszer a megszokás, nem utolsósorban pedig a városinál lényegesen nyugodtabb falusi környezet. Az elvágyódók kivétel nélkül fiatalok vagy olyan pedagógusok, akiknek nem megfelelőek az életkörülményeik. Kiemelt települések, járási székhelyek, gyorsan fejlődő — város környéki — községek, nagyközségek vonzzák legjobban az ingázókat. Elsősorban azért, mert általában itt létesültek a központi iskolák, amelyek könnyen meg is közelíthetők. De mivel éppen ezeken a helyeken nincs elegendő lehetőség a letelepedésre, ezért az utazás kényszer is: magasak az albérleti díjak, nincs szolgálati lakás, ha van, akkor nincs jól karbantartva. A kisebb falvakba kijárókat a községek igyekszenek a területi pótlék, a letelepedési segély, az illetményföld felajánlásával véglegesen magukhoz kötni. A legtöbbször eredménytelenül. Nincs elegendő jelentkező a nehezen megközelíthető, eldugott helyekre. Mind Baranyában, mind Pest megyében — a fővárosról nem is szólva — megoldatlan a pedagógusok letelepítése, helyhez kötése, amely főként a város környéki helységekben tapasztalható erős fluktuáció miatt kihat a pedagógiai munkára, zülleszti azt. Érdemes megjegyezni, hogy az utazás vállalásában nagy szerepe van a munkahelyhez való ragaszkodásnak, a jó testületi légkörnek, az anyagi és erkölcsi megbecsülésnek. Ezért a szakszervezeti bizottságoknak az is feladatuk, hogy megteremtsék ezeknek a feltételeit, segítsék a kialakulásukat. Milyenek a közlekedési lehetőségek, mennyi időt töltenek utazással naponta a bejáró pedagógusok? A közlekedés i bizottságok tapasztalatai e téren is hasonlóak, bár itt jobban érvényesülnek a helyi sajátosságok. Baranyában például a legtöbben az autóbuszt veszik igénybe vonat híján, míg Pest megyében ez utóbbi áll első helyen, a Budapestre utazók viszont a legszívesebben a HÉV-et használják. Kedvező, hogy mindenütt a pedagógus döntheti el, mivel közelíti meg a munkahelyét, de csak Pest megyében fizetik meg mindenkinek az utazási költségkiegészítést. Baranyában és Budapesten több esetben előfordul, hogy az ingázó egy fillért sem kap kiegészítésként. Saját gépkocsijukkal főként azok utaznak, akik a megszűnt kisiskolákból járnak be a körzeti iskolába, sokszor más közlekedési eszközt nem is tudnak igénybe venni. Valamennyien sérelmezik, hogy semmiféle utazási térítést nem kapnak, holott éppen ők azok, akik az iskolájuk érdekében használják az autójukat. A két megyei bizottság jelentése szerint a legtöbben harminchatvan percet töltenek el naponta úton, Pest megyében az ingázók egyharmada másfél óránál is többet. Meglepő, hogy a leghoszszabb időt a fővárosba utazók töltik járműveken: a megkérdezettek háromnegyed része egymásfél óránál, negyedrésze pedig két-három óránál is többet utazik. Mégis ők ragaszkodnak a legjobban munkahelyükhöz, ezt bizonyítja, hogy a hosszú évek óta ingázók többsége közülük való. Figyelembe veszi-e a munkahely az utazó pedagógusok munkarendjének kialakulásakor a menetrendet? A tapasztalatok szerint igen, bár előfordul ennek az ellenkezője is. Ahol egy intézményen belül több a bejáró, ott nehezebb minden utazóra tekintettel lenni, és ebből néha összezördülés támad. Mégis az az általános, hogy a tanítás kezdését a menetrendhez igazítják, vagy pedig nincs első órája annak, akit köt a menetidő. Milyen körülmények között élnek az ingázó pedagógusok, milyen családi háttér segíti elviselniük a napi utazás fáradalmait? A tapasztalatok abban megegyeznek, hogy többnyire azok a fiatalok, egyedülállók vállalják az ingázást, akiknek megoldatlan még a lakáshelyzetük, az albérlet túl drága a kezdő fizetésükhöz, s reménykednek a letelepedésben. A családosok közül — ezek túlnyomó többsége saját otthonnal rendelkezik — elsősorban azok utaznak, akiknek gyermekei már felnőttek, így is szép számmal vannak kisgyermekes fiatalok, akiknek az élete az utazás miatt állandó rohanás. Kedvező jelenség viszont, hogy nincs gond sehol a gyermekeik bölcsődei, óvodai elhelyezésével. Pest megyében várnak a legtöbben lakásra, ugyanakkor a Budapestre bejárók zömének rendezett a lakáshelyzete. A többség jobb körülmények között él, mint fővárosi kollégái. Mindezekkel együtt túl sok időt vesz el tőlük az utazás, nem is igen tudnak bekapcsolódni iskolájuk és a környék kulturális életébe. Akik viszont így is vállalják a többletmunkákat, azok jóval nagyobb terhet vesznek a vállukra, mint a helyben lakók. Néhány tennivaló Noha a bejárók többsége — mint azt mindhárom bizottság megállapította — elégedett a körülményeivel, azon nem is kíván módosítani, mert az utazás életmódjává vált, bőven akad tennivaló azok érdekében, akiknek nincs önálló lakásuk, az intézményüktől messze laknak, az utazásuk bonyolult és hosszadalmas. Nem véletlenül jutott hasonló álláspontra a tennivalók, a feladatok tervezésekor a három bizottság. Első helyen a lakáshelyzet javítása áll: a szolgálati lakások, férőhelyek létesítésének, felújításának a sürgetése és a letelepítés, különféle kedvezményekkel. Baranyában a közlekedést kell javítani az ötnapos munkahét, bevezetése miatt. A budapestiek azt kezdeményezik, hogy a főhatóságok vizsgálják meg, kik azok, akik utazási hozzájárulásra jogosultak, ne fordulhasson elő a jövőben, hogy valaki ne kapja meg az őt megillető kedvezményt. A Pest megyeiek ezzel zárták javaslataikat: indokolt esetben fizessenek albérleti hozzájárulást, a saját gépkocsijukon közlekedőknek pedig átalányt. Gyarmati Szabó Éva Újévi jókívánság írta: dr. Vaksán József AZ IDEI naptárfordító szilveszternek volt egy sajátos vonása. Úgy köszöntöttük az új esztendőt, hogy egy kissé — kimondva vagy kimondatlanul — marasztottuk a régit. A békét, a biztonságot, mindazt, amit már elértünk, a szorgalom, az előrelátás, a közös erőfeszítés eredményeit. Nem hiszem, hogy ez a szándék ártott volna a jókívánságok őszinteségének. Megfér ez a még jobbra törekvéssel, hiszen azt bizonyítja, hogy ami velünk történik, az egyéni sorssá alakult mindegyikünk életében. S ki vethetné a szemünkre, ha ilyenkor, az új év küszöbén a régi naptárral együtt nem akarjuk megőrizni a régi gondokat, a bosszantó hibákat, a nemtörődömséget, ha olyannak szeretnénk látni a világot, amelyben nem kell félnünk a holnaptól? Az a biztató, hogy ez nemcsak ennek a kis országnak a törekvése. Sokáig emlékezetes marad számomra a pedagógusok budapesti világtalálkozója egyik résztvevőjének a felszólalása. Elmondotta, hogy tele van aggodalommal, mert a nemzetközi életet sötétebbnél sötétebb felhők árnyékolják be. Mégsem szabad úgy élnünk — folytatta —, hogy a mindent elpusztító vihart elkerülhetetlennek tekintsük. A mind drágább fegyverkezés egyre többeket ébreszt rá arra, hogy érdemesebb a józan, embert szolgáló célokért küzdeni. NEM TUDOM, hogy hazájába visszatérve, hány hasonlóan gondolkodóval találkozott — hisz nem szocialista országból érkezett —, s hányan vannak ott, akik ugyanígy vélekednek. Reméljük, nem kevesen. Egy bizonyos, ezen a tavalyi, szokatlanul népes találkozón küzdelmükhöz jó társakra lelt a világ négy tájáról érkezett szakszervezeti küldöttek között. S ez így természetes, hisz a pedagógusok — éljenek bármely földrészen, és küszködjenek bármekkora gonddal — olyan, jövőt szolgáló hivatást választottak, melynek eleget tenni csak nyugodt lelkiismerettel lehet. Hogy mikor nyugodt a mi lelkiismeretünk? Válaszként hadd idézzem ismét a találkozó egyik résztvevőjét: „Minden erőnkkel ma azért kell harcolnunk, hogy mindenütt többet áldozzanak az embert szolgáló kulturális értékek megőrzésére, továbbadására, gazdagítására, mint az embert pusztító fegyverek számának a gyarapítására.” Jó érzés, hogy mi már régen és nem társak nélkül — ezt az utat választottuk, és a sok-sok, köztük a nem magunk okozta gondunk ellenére is tovább szeretnénk haladni ezen az úton. Szinte felsorolni is lehetetlen mindazt, amit már elértünk, de azt is, ami még ránk vár. Van teendőnk bőven, nemcsak az új esztendőre, hanem az azt követőkre is. Mert még mindig kevés nálunk a kórház, a lakás, az iskola, a színház, a sportpálya, s szeretnénk, ha többen tudnának értelmesen, szépen élni, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az országos feladatok ugyanis azonnal megszámlálhatatlan tennivalókká lesznek, ha ki-ki a sajátjára is gondol. Természetesen ostobaság lenne azt hinni, hogy ezekért már mindenki erejét megfeszítve dolgozik. Szerencsére azonban egyre többen vannak olyanok, akik először önmaguktól kérik számon, hogy mit tettek, s csak ezután azt, hogy értük mi történt. Ezért volt számunkra az elmúlt esztendő jelképesen szép ünnepe a soproni új pedagógusüdülő átadásának napja. Igazán emlékezetessé az tette, hogy ennek az épületnek minden egyes tégláját a közösségért vállalt áldozatkészség teremtette elő. Az új esztendőben ránk váró tennivalók közül elsőként már csak ezért is azt emelem ki, hogy napról napra egyre többeket vonjunk be közös törekvéseinkbe, mind nyíltabbá téve az eszmecserét arról, amit elérni szeretnénk. A saját feladataikat tisztán látó és a közösség érdekében fáradni kész kollégáink segítsége nélkül ugyanis minden törekvésünk hiábavaló, márpedig nem kevésre vállalkoztunk, megannyi olyanra, amit csak közösen tudunk teljesíteni. Tovább menve: szeretnénk elősegíteni, hogy levegyék a pedagógusok válláról azokat a terheket, amelyek a végig nem gondolt, feltételek nélkül bevezetett intézkedések miatt keletkeztek. Változatlanul nyugtalanít bennünket, hogy az egymást követő változások okozta feszültségeket még mindig sok helyütt csupán formális vitákkal kívánják csökkenteni. Az ötnapos munkahét bevezetését úgy akarjuk a mozgalom eszközeivel támogatni, hogy az valóban a pihenést, a kikapcsolódást szolgálja. Hozzá kell járulnunk, hogy a pedagógusmesterségre mindenütt jobban készítsék fel a fiatalokat, hogy a pálya sok-sok akadályával küzdő kollégák bizton haladjanak előre, és az idősek, a nyugdíjasok sehol ne maradjanakmagukra. DE HADD NE SOROLJAM tovább tennivalóinkat, hiszen csak megismételném a legutóbbi kongresszusunk határozatait. Úgy gondolom, felesleges lenne, hiszen azok nem csupán erre az esztendőre szólnak, s nem feladatunk, hogy máról holnapra „váltsuk meg a világot”. Óvni is szeretnénk mindenkit attól, hogy ezt tegye. Aki eredményt akar elérni, annak okos előrelátással gondolnia kell a feltételekre és a várható feszültségekre, és mindig fel kell mérnie, mire telik az erejéből ma, és mire vállalkozhat csak holnap. Erre viszont senki sem képes egyedül. Gondolkodjunk közösen, értsük egymást és cselekedjünk együtt — ez az én újévi jókívánságom.